Witherbrooke

Maga a hely egy elhagyatott, többszörösen elátkozott város. Itt mindennaposak az éjfélkor feltűnő sétáló hullák, amik furcsa módon tudnak gondolkodni, ravasz, emberlelkeket evő árnyak, vagy akár csak pletykás, öngyilkosságig kísértő szellemek. Ne is beszéljünk maga a föld alatt végigfutó katakombákon, amelyekben rendszeresen temettek el élve különböző ártószándékú démonokat, boszorkányokat és egyéb lényeket. Ez még hagyján! Ugyan! Van ilyen máshol is, azonban maga a gondatlan, omladozó templom és a mögötte lévő temető ősi titkokat rejtenek, meg sem említve, hogy ide még mindig járnak más városokból és falvakból… akasztani. Ha itt jársz fuss, szaladj! Mert, ha nem, akkor könnyen lehet, hogy örökre itt ragadsz, méghozzá holtan.

 

Vélemény, hozzászólás?

2 hozzászólás érkezett az alábbi témában: “Witherbrooke

  1. Aznap éjjel leszakadt az ég. A föld már-már fulladozva öklendezte föl az elnyelhetetlen mennyiségű csapadékot. A kései égbolt egyetlen valamire való fényforrása, a Hold ezúttal létezését sem akarta tudtára adni e világnak, csupán a firmamentumon táncoló villámlások voltak azok, amelyek olykor-olykor szemvillanásnyi világosságot hoztak eme istenek és angyalok által elfelejtett vidékre. Így hát jaj annak az emberfiának, aki e halott tájékra téved.

    Azonban hiába marasztalták az utolsó emberek lakta városnál , az egyik kocsis csakugyan hajthatatlan maradt, neki mindenképpen tovább kellett hajtania a 4 deres paripát, melyek ahhoz az idegen méltósághoz tartoztak, aki az egész mizéria alatt az elsötétített ablakú hintójában ült. Az egyik elkeseredett asszony odáig folyamodott, hogy félőrülten térdre borult a sáros talajban és fohoszkodni kezdett közvetlenül pár méterre a lovak előtt. Ellenben a bent tartozkodó utast ennek tudata sem rendítette meg és indulásra utasította a szolgálóját. A kocsis már hosszú órák óta követte parancsolója kéréseit álhatatos viselkedésével, ugyanakkor ezúttal az ő kezei is remegésben törtek ki. Nehezen képes magát rávenni, ámbár tudja, hogyha ellenszegülne az utasításnak, oly’ veszedelmet szabadítana a lakosokra, amely után a lelke soha sem nyugodhatna békében. Ennél fogva, hajlandó volt azelőtt megragadni a gyeplőt, hogy a zárt kocsi ajtaján nyitódásra tapadt volna egy kéz. Összeszorított szemekkel és fogakkal vágott a lovak hátára, melyek e hatására vad vágtába kezdtek. S úgy tűnt, maradt még némely józaneszű polgár a városban, merthogy az utolsó pillanatban még képes voltak elrántani az eddigi földbe gyökerezett lábú nőt. A kocsis már harmadik „Mi Atyánk”-nál tartott, ám sehogysem érkezett a sikoly, amelytől oly’ annyira irtózott, mégis „várt”. Talán még percekig ebben az önkívületi állapotban marad, ha a gazdája szolíd vihoja nem nyomja el az imáit. – Halandók, halandók… – Mosollyal pillant ki félig-meddig rejtélyes egyén az emberi szemekkel átláthatatlan ablakon, miközben fekete tea-val frissítette önmagát . Majd áldások és átkozások között eltűnik a hintó a közeli fenyvesben…
    Az erdőbe érve lassult a lovak eszeveszett nyargalása, jóllehet, meglehetősen sebes tempót diktált a kocsis a paripáknak, mivel kétségtelenül késésben volt a fogat. Tehát, ebből adódóan hevesen csapkodta a fehér és sötétszőrű négylábasokat. Ugyanakkor, mindhiába a késedelem, a rázkódó útszakasz, vagy a sofőr heves kurjongatása hátasoknak, a hintóban helyet foglaló Úr felségeket felülmuló türelemmel „vészelte át” a hosszadalmas utazását. Az asztal szélén egy gyertya pislákolt, miközben előtte egy iratcsomó hevert, mely üres lapjait ráerősen, ámbár tudatosan töltötte fel friss, madártoll-végi tintával. […] Az utazás a végéhez ígérkezett. Witherbrooke templomtornyai percről-percre közelebb kerültek a hintóhoz. Holott… Mindeközben volt valami más, amely szintúgy kiszemelte magának a szekeret. Hol két lábon, holott pedig négylábon haladt és sebesebben érkezett, mint egy felhőtlen hideg estén , a tó jeges felszínén megcsillanó Holdfény. Egyszerre éhezett a hús tápláló és a vér mámorító ízére., ezért mindent meg is tett azért, hogy e vágyait kielégítse. …A fogat hajtón természetesen azonnal úrrá lett a félelem, mihelyst a hintó közelébe került a fenevad, így mindhiába a lovak és a saját túlhajszoltsága, az ostorral egyre nagyobbakat és hosszabbat csapott azokra szürke szőrű hátakra. Azonban, arra, hogy sorsát semmiképpen nem kerülheti el, mindösszesen c sak az utolsó pillanatban ébredt rá. Az út végső szakaszát egy méretes fenyőfa blokádolta el, mely ekkora sebesség mellett elkerülhetetlenné vált a fogat számára. A kocsis elengedvén a gyeplőt, még utoljára egy keresztet vésett a homlokába, lelke üdvösségért, majd elhagyván a „süllyedő hajót” levetette magát a bakról. S egy szó mint száz a riadt paripák megkezdték magatehetlen vágtájukat a mögéjük bekötött előkelő hintóval a végzet felé. – …! – A titokzatos bentlévő utas csak egy alantas mosolyt vetett, majd az ütközés előtti utolsó szemvillanásnyi időben összecsapta a tenyérében lévő vöröspecséttel ellátott börkötéses könyvet.
    […] A hintó már percek óta lángolt köszönhetőnek annak a gyertyának, amely a felborulásnál tovább adta gyönge tüzét a fapadlózatnak, mely mint egy ruszki bláz, nagy füstölésbe kezdett. A lovak, csakúgy mint a kocsis, szörnyet haltak. S feltételezhetően a Peregrinus is. …Pár méterrel a roncsoktól hangosan csamcsogás volt hallható, miképpen a bestia felfedezte a tehetlenül fekvő kocsist. Még lélegzett az egyén, amikor darabokban kezdte el elfogyasztani őt, ámbár a halálközeli sikoltások zavarták kétlábra magasodó vadállat éles füleit, így természetesen módon átharapta az alany légcsövét, hogy ne legyen elég oxigénja a további rikoltozáshoz […] Mialatt éppen az egykori fogathatjó lábszárából harapott ki egy jókora részt, különös zaj csapta meg a halószerveit a bestiának. Ám… Amely állati fülnek zajként hatott, az valójában ember számára maga volt „a Muzsika”. Egy régi lemez lejátszó szólalt meg, amelynek tűje alatt egy holdszürkére befestett CD bakelit szólt. S midő csoda, a lángok együtt ringatóztak Beethoven Csöndjével. A lángokból lám kisvártatva egy éjfekete, négylábú alak formálódott ki, melynek sötét szőre parázslott és patában végződő lábai lángokban álltak. Szemeiben mintha maga a Pokol tüze égett volna, aszerint ragyogta be vörösen az éjszakát, miközben orrán és száján mint egy vulkán kürtője, úgy forrósította fel gőzével a környező atmoszférát. S a mén hátán pedig egy olyan személy magaslott, mely-e világnak már megszámlálhatatlan szenvedést okozott. Testének egyik félteke királyi páncélzatban , míg a másik része, szélfújta, vörös zubbonykabátban volt. Tekintette a dal végig a viharos égen mélázott, ugyanakkor az utolsó szólam lezárultával lassan a vad felé emelte vészjósló pillantását. – Szégyenteljes… – kezdte egyhangúan – Vérfarkas vagy… Egy olyan faj tagja, mely közel s távol 250 esztendővel ezelőtt uralkodó családok hím és nőstény fattyaiból táplálkoztak naphosszat. Most meg… – nézett enyhe undorodó grimaszt suggalva az arcával – Nem futja tőled többre mintegy vénülő, mozgásraképtelen fogatos söpredék… Hogy lehetséges EZ? – Tekintett a farkas szellemébe tágra nyílt szemekkel, ámbár fölfelé húzodó arccal, mely méltóképp jelezte, hogy miért is ragadt rá az Örület Hírnöke megnevezés. A válaszra várt pár másodpercet, de nem érkezett semmi. A vérfarkas csak értetlenül bámult. – Nem tudod a választ… – Jegyezte meg magának úgymond. – Hát persze, hogy nem…. Odáig jutottatok, hogy a gyöngeségetek végett még a saját agyatokat is felzabáltátok. S puszta ösztönlények lettetek, amelyek neki állnak vonyítani, ha a préda elszökik előletek. Szánalmas… Még arra sem vagy méltó, hogy felfaljam a lelked. – Őszinte és félreértelmezhetetlen mosoly szökött az arcára, melyre a Vérfarkas felmorogva azonnal neki ugrott a lovas Grófnak. […] Alig telt el egy fél szemvillásnyi idő, a Bestia vértócsában feküdt a sártól mocskos talajon,mialatt egy ezüstpengéjű acélkard állt ki a mellkasából. – Shh… – Halkította nyűszítését. – S halld meg a Csönd visszhangját! – Mint egy kulcsot, úgy fordította el szívében testében a pallost, miközben Casull nevű fegyv erével átlőtte a Vérfarkas koponyáját, majd nemtörődvén , rábízta a tetem eltakarítását a dögevő madarakra. A pisztolycsőből hamar távozott a füst, így a kardja vértelenítése után hamar csődörének nyeregjébe került. „ Nem tudom mi, vagy ki lehetsz, viszont remélem felkészültél. Mert én eljöttem érted…!” Egyik szemében gyermeki kíváncsiság honolt, ugyanakkor a másikban mániákus várakozás uralkodott, mely egyre csak nőtt és nőtt, míg hátasa, Chaos el nem érte az elátkozott várost, Witherbrooke-ot.

    […] Ahogy éjfélt ütött az óra, hirtelenjében mintha meghasadt volna az ég, aszerint csapott le egy óriási villám a város templomtornyának órájába. Nem, nem gyulladt és nem is tört szét darabokra, ugyanakkor a ketyegő mutatóit csordultig borította a vér, amely lassan formálódni kezdett és egy óriási emberszerű lény arca emelkedett ki az óratorony előtt. Az alak kiöltötte a kígyószerű nyelvét és azzal egy „JÖJJ” feliratot rajzolt az égre. S hogy kinek a keze van ebben…? Természetesen az enyém. Mindenképpen megakartam Ismerni a titokzatos teremtményt, kinek életereje annyira ismerős, mégis ismeretlen számomra, hogy pusztán szigeti jelenlétével képes volt felkelteni az érdeklődésem és még arra is rávett tudatán kívül, hogy utána jöjjek e rémektől hemzsegő vidékre. Tisztában voltam vele, hogy az iménti cselekedetemmel szinte egyszerre „ invitálom” meg a Templomba a Város összes lényét, azonban ez mit sem számított addig, amíg megvolt rá az esély, hogy az én Ismeretlenem is megjelenik. Így voltaképpen az oltár előtti katedrálison trónolva vártam, hogy az valami vagy valaki felbukkanjon.

  2. Witherbrooke, ez az a hely, ahová épp eszű ember, és más lény sem tenné be a lábát, én még is itt vagyok, jó, most kimondottan én sem vallom magamat annak. Munka ügyben vagyok erre, és a munka, az mégis munka, hiába borsózik a hely hangulatától, a tömény vér és a lassan rothadóhús szagától a hátam. A Vatikán hírt kapott arról, hogy egy eszméletlen nagy mészárlás tört ki itt három napja, egy éppen haldokló pap írta ezt meg egy levélben, majd egy hollóval küldte el, olvasva a levelet engem meg ide küldtek vissza, válaszra. Igen ám, de “kicsit” megkésve. Itt már nem igazán él bármi is, leszámítva a szellemeket, a gyanús árnylényeket és a… sétáló hullákat. Amikor a sziget ezen részére igyekeztem, többen próbáltak figyelmeztetni, hogy megfogok itt halni és a lelkem nem kap feloldozást, bla bla bla… A feloldozás részére fütyülök, sosem voltam vallásos anyámmal egyetemben, inkább apám útját jártam. Ő is egy ideig a Vatikánnak dolgozott, de rájött, hogy mindenféle szörnyet megölnek, még ha annak lenne lelke, jó oldala is is, akkor is megteszik. Mert, hogy emberek védelme így, démonok ellen úgy, a többit ne is folytassuk. Egyszerűen szánalmas az egész, bárki bármit is mond. Nekem ez a véleményem, másnak talán tetszik ez a röhejes giccsparádé, kegyetlenséggel és kihasználással nyakon öntve, de nekem ez nem pálya, hosszútávon nem megoldás. Az a tervem, már lassan két éve, hogy elrabolom a mit sem sejtő anyámat tőlük, így már nem tudnak mivel zsarolni, őt pedig a családja régi kúriájába költöztetném be. Tiszta haszon lenne, azon kívül, hogy azon rágna a fülemet, hogy miért nem hagyom a vadászatit a férfiakra, esetlegesen a “profibbakra”, és én miért nem megyek férjhez, egyszerű, mert az nem én volnék, az nem az én életem lenne. Ezzel már le is írhattam magamat, és biztos vagyok benne, hogy ha könyvet készítenének az életemről, akkor egy szabad szellemű, önálló és talán apjához méltó nőként jellemeznének.
    Magassarkú csizmám halk, de magabiztos hangokat hallat, ahogy könnyed, elegáns léptekkel sétálok a macskaköves úton, a város fogadója felé. Minden betegesen kihalt, de szerencsére ez a hely viszonylag tiszta. Elfoglalok egy szobát, találomra lekapva egy szobakulcsot. Meglepetésemre és megelégedettségemre pont a város felé néz, annak a központja felé. Velem szemben a temető és a templom van. Mi ez már, ha nem szerencse? – gondolom magamban kuncogva, miközben ledobva a kicsi hátitáskámat felhúzok a ház köré egy tisztító és egy védő kőrt, hála boszorkány valómnak. Nem szeretem, ha küldetés után meglepnek. Így viszont nem tudnak belépni hozzám.
    Előszedem a kulacsomat is, majd iszom belőle, miközben előveszek egy apró varázskönyvet és a nekromanta részhez lapozom. Szerintem egy hasonló, ha nem ilyen eredetű boszorkány lehet a tettes, és ha helyes az útközben vett térkép, akkor a katakombák, a templom és a temető környékén esedékes a holléte. Szokásos dolog, szokásos munka, ha minden jól megy, holnap már mehetek is vissza a lakásomba.
    – Most már csak az éjfélt kell megvárnom… -sóhajtok fel, majd megcsóválom a fejemet – Egyszerű vadászat lesz,egy boszorkányt egyedül is meglehet ölni… Talán egy nekromantát is.
    Sóhajtok fel magamban, hangosan megszólalva. Akkor még nem gondoltam, hogy ez mennyire nem igaz, nem lesz gyerekjáték.