Szentély

A szigetnek egy nagy szentélye van melyben az összes Istenhez lehet imádkozni. 

A szentély falain megtalálható a története eme elvarázsolt helynek. 

Ám ide nem csak imádkozni járnak a környékbeliek hanem az örökké virágzó cseresznyefák miatt is melyek édes illattal fogadják az erre járókat. 

4432758704_2d8e9172a6_o20130714124836_azYia.thumb.700_0

Vélemény, hozzászólás?

238 hozzászólás érkezett az alábbi témában: “Szentély

  1. – Ez a feladatom! Örülök, hogy segíthettem! – válaszolta a köszönetre. – Nem olyan rég ékeztem a szigetre. – válaszolt Ashleynek. – A szomszédos szigetcsoportból jöttem, annak is a fővárosából. A fényesség rend templomából, vagy is csak volt templomából. – válaszolt illedelmesen. – És ti? Imádkozni jöttetek ide?

  2. – Köszönöm a nevében is. Én Ashley vagyok.
    Halk, gúnyos hangon kuncogok fel, majd hátrébb lépek, aztán nézek a lányra, onnan a szöszire.
    – Most jöttél a szigetre, vagy már régebb óta vagy itt? Eddig nem igazán láttalak errefelé.

  3. – Rosszat? – tekintetét az imádkozóra vonta. – Tudta, hogy egy szellem van rajta? – figyelte a szőke mögötti sápadt szellemet, aki mint pióca, kapaszkodott a lányban. – Szomorú lélek! – közelítette meg a szellemet lassan, hogy meg ne zavarja és fel ne zaklassa. Kezét a szellem feje fölé helyezte. – Lelj békére kósza szellem! – suttogta halkan, éppen csak lehetett hallani a szavait. Ekkor a szellem fellélegzett és eltűnt, majd a másik a szőke lány abba hagyta imádkozását. – Amúgy a nevem Riri! – mosolyodott el újra a lány.

  4. – Nem igazán van baja. Inkább nagyon vallásos, és inkább rosszat tett, valamint egyik fülére síket is. Hmmm… -hümmögök a tisztulásos dolog miatt. Az én lelkiismeretem vissza, az már más, hogy a lélektársamé olyan szutykos, mint a korom. Sőt, őt most nem is érzem a fejemben.

  5. A rózsaszín hajú hölgy kérdésére elmosolyodott. – Nem vagyok kislány! – mondta nyugodt hangnemben. – Jöttem megtisztítani lelkemet és tanácsot kérni a szellemektől. – nézett a másik szőke hajú lányra, aki szintén imádkozott. – Elég zavarodott természetnek tűnik! Tán valami baja van? – néz kérdően a szőke lányról, a rózsaszínre válaszra várva. – Esetleg segíthetek rajta, ha gondolod! – ajánlotta fel segítségét.

  6. – Öhm… én üdvözöllek! – köszönök vissza neki bizonytalanul, szememben pedig a szintén imádkozó, szöszi hajú emberemre nézek, aki a beszélgetésünkkel mit sem törődve koncentrált valamelyik istenre vagy istennőre. – Furcsa egy kislányt itt látni. Te is imádkozni jöttél vagy csak eltévedtél?
    Érzem a lányból a természetfeletti aurát, ami óva int tőle.

  7. Halk susmogást hallott. A szentélyben bolyongó szellemek hirtelen nyugtalanná válltak és a kellemes, mondhatni meleget, dermesztő hideg válltotta fel. A lány kicsit riadtan állt fel és nézett körbe, semmit se látott, csak egy erősebb, életteltelibb lélekenergiát érzett maga felé közeledni. Talán megijedt, de kíváncsisága annál nagyobb volt, mint dem elbújjon. Megvárta a hozzá közeledőt, aki egy rózsaszín hajú fiatal lány volt. A rózsaszín hajú lány szemébe örület tükröződött, de Ririt ez nem riasztotta meg, csak egy barátságos mosolyt vett fel és üdvözölte. – Üdvözöllek! – mondta bárdonyos hangon.

  8. Egyik emberemet elkísérve jutottam el szentélyig, ahol most a kertben állok hanyagul egy fa alatt, annak támaszkodva, miközben a cseresznyevirágokat. Majdnem egyszínűek a hajammal, de ezen csak jót kuncogok magamban. Legalább egy előnye volt a kutatólabori incidensemnek, nem kell hajat festenem.
    Sóhajtva löktem el magamat a fától, majd elindulok a szentély felé. Cipőmmel sarka ellenére is hang nélkül járkálok, már csak megszokásból is. Ott egy lányt találok, aki nagyban imádkozik.

  9. Már hosszú hónapok teltek el a templom felégése óta és a lány úgy érezte muszáj valamilyen szentelt helyre betérnie, ahol néhány imádságot elmormoghat és lelkét újra megtisztíthatja. A szentély kertjébe lépve, elámult a hulló sakura virágokon. Olyan volt a látvány, ami elé tárult, akár egy régi japán festmény. Az egész szentélyt tisztaság és béke lengte körül. Mezít láb haladt a fák közötg és élvezte, ahogy talpa a nedves fűhöz ér. Beért a szentélybe, letérdelt és imára kulcsolta kezeit, így könyörgött a szellemekhez.

  10. A könyvtárba érve felcsillant a szemem. – Istenem mennyi könyv! – néztem körül. – Hát igen… Elég sokáig tartana, ha ezt mind végig néznénk. – értettem Nilelaval egyet. Liya is csak helyeslően bólogatott, majd Nile a könyvtárban lévő egyetlen asztalhoz sietett és keresgélni kezdett. Liyaval követtük a példáját és mi is az asztalhoz siettünk. – Na? Találtál valamit? – néztem kérdően rá, amikor is Liya felkiálltott, hogy megtalálta azt a papírt, amin a könyvtár rendezési rendszere található. Letette az asztal közepére és így kezdtük átolvasni, hogy mit hol találunk.

  11. -Igazad lehet Yume. -gondolkodtam el. -Akkor nincs más hátra, keressük meg a könyvtárat mielőtt kiszabadul a szörny.
    Liya futásnak eredt, mi pedig csendben követtük. Úgy nézett ki pontosan tudja merre találtuk a hullákat. Fintorogva eloldalogtunk a tetemek között, majd beléptünk egy nagy terembe. Sorban álltak a könyvek milliónyi könyvespolcon, bal oldalt pedig egy apró lépcső vezetett a felső emelethez. Elképedve néztem végig a sok könyvön:
    -Úristen… ezt a gyűjteményt napokig sem tudjuk átnézni. Nincs itt valahol egy kategorizáló? Hogy nagyjából tudjuk mit keressünk?
    Úgy tűnt, lehetett itt egy könyvtáros, mert jobb oldalt volt egy apró asztal, székkel és néhány papírral. Elkezdtem átnézegetni a fiókokat, hátha találok valamit.

  12. – Ha jól emlékszem van itt egy könyvtár, de az csak a papoké. A könyvtárba egy csomó könyv van a szentélyről, meg a történetéről is, vagyis én ezt tanultam róla. – mondtam elgondolkodva. – De nem is tudom, hogy hol van. – vakartam meg a fejemet. – Várjatok! Rémlik valami… azt hiszem tudom merre van a könyvtár! – vigyorogtam rájuk. – Emlékszetek arra a helyre, ami tele volt hullákkal? Na, valahol ott van a bejárat! Vagyis azt hiszem! – kezdtem elbizonytalanodni, majd megvakartam a homlokom és a lányokra pillantottam kérdőn.

  13. Amikor megláttam Yume-t a gödörben, elkapott a pánik. Hogy fogjuk onnan kiszedni? De aztán megoldotta magának: a földből lépcsőt épített és kigyalogolt. Láttam, hogy Liya próbálja visszafojtani a nevetését, de én rázkódtam a kuncogástól, remegtek a szárnyaim. Szeretem az ilyen bolondos lányokat.
    -Semmi baj Yume, a legjobbakkal is megesik. -mosolyogtam rá. Mielőtt Yume felhívta volna rá a figyelmet, már éreztem a halálvirág illatát. Émelyítő, bódító… és a kéksége össze sem téveszthető semmi mással. Ez az egyike azon növényeknek, amiket nem tudok irányítani.
    -Gondolom, akkor ez egy sír lehet. Vajon mi lehet a mondandója? -kérdezi Liya, majd közel hajol a kőtáblához.
    -Én nem ismerem ezt a nyelvet… de várjunk csak. Itt biztosan van egy könyvtár. Talán ott találunk valamit ezzel kapcsolatban.
    Elkezdem memorizálni a kőtáblán lévő szavakat és nagyon reménykedek, hogy ez a nyom végre el is vezet valahova.

  14. Nile kérdésére nem kell válaszolnom. Kiolvassa a tekintetemből. Lesújtva állunk egymással szemben. Lehet-e ennél rosszabb? Gondolataimból távoli kiáltás ráz fel. Csakis Yume lehet. Egymásra nézünk, majd elindulunk követve a hangot. Egy fura gödröt találunk, előtte egy szobor terpeszkedik egy kőtábla társaságában. Odalent Yumét találjuk, reményvesztetten csücsül a gödör alján. Térdemre támaszkodva figyelem őt, aztán végre észrevesz minket. Felragyog a tekintete. Szomorúan ecseteli, mennyire szeretne kijönni, közben mint egy édes kisgyermek feltartja kezeit felénk. Már szólásra nyitnám a számat, amikor eszébe jut, képes megoldani magától. Ajkamra mosoly kúszik, s mikor felér a lépcsője tetejére hamar leint minket, ezzel egy időben kiszélesedik a vigyorom. Mondani viszont nem mondok semmit feledékenységével kapcsolatban. Inkább megkérdem:
    – Jól vagy? – zavartan kipirulva válaszolja, hogy csupán az önbecsülése szenvedett csorbát. – Sebaj, bárkivel megesik. – nyugtatom meg – Azt viszont nem értem miért jöttél ki? – egy erős illatú virágról kezd beszélni, ami idevezette. Valóban, végig éreztem ezt az illatot, csupán nem figyeltem oda rá. Hiszen a botanika elég messze áll tőlem. Még úgy is, hogy képességeim zöme erősen kötődik a természethez. Újabb fejlesztésre szoruló tudást jegyzek fel a kis listámra. – Szóval azt mondod ez a kis kék növény a holtak virága. – jegyzem meg megkerülve a gödröt. Leguggolok hozzá, hogy alaposabban megnézzem. Ég kék virág, a szirmain fehéres szegéllyel. Így közelről csak még erősebben ontja magából ezt az émelytő szagot. – Gondolom, akkor ez egy sír lehet. – nézek az ismeretlen nyelven írt szöveggel díszített kőtáblára. Vajon mi lehet a mondandója?

  15. Miután rájöttem, hogy egyedül tök életképtelen vagyok, kiabálni kezdtem. – Segítség! Liya! Nile! Valaki? – próbálkoztam, hátha meghallanak, de miután nem nagyon jött senki, így leültem a földre. “Gondolkodj Yume! Okos vagy te! Ki tudsz jutni innen!” próbáltam biztatni magam, s mikor feltekintettem megláttam Liyat és Nilet. A szemeim csillogni kezdtek. – Hát megtaláltatok! Szedjetek ki innen! – mondom nekik szinte könyörgően. – Már kezdem magam úgy érezni, mint egy hulla… és ez az ásó mellettem… kissé olyan, mintha egy jel lenne, hogy ássam el magam. – mondtam nekik megtörve és felfele nyújtottam a kezeimet, mint mikor a gyerekek felakarnak ülni a felnőttek nyakába. Ekkor eszembe jut valami. ” Jézusom… Én akkora egy idióta vagyok!” csapok a fejemre, majd az erőmmel a földet megmozgatva egy lépcsőt formázok magamnak és lassan kezdek fellépkedni rajta. – Ne mondjatok semmit! – állítom le őket, még mielőtt kiröhögnének, vagy leordítanák a fejem. – Nehéz észben tartani, hogy ilyen erőm is van…

  16. Gyorsan cikáztam a szirmok között, a szörny pedig vicsorogva kapkodott utánam. Nagyon nagy szerencsém lehet, hogy eddig még egy sem talált el…
    -Nile? -egy ismerős hang szólalt meg mögöttem. Liya. -Nilela, hol vagy?
    Szerettem volna válaszolni neki, de csak cincogást hallott volna az egészből. A szörny viszont hirtelen eltűnt. Nem kapkodott utánam. Megpróbáltam hátrafordulni, de az égető szirmok még mindig nagy sebességgel hullottak felém.
    Egyszer csak meghallom a szörny csapdába esett kiáltását. Olyan fájdalom nyílalt belém, mint amikor egy ártatlan állatot látok szenvedni. Viszont ha Liya és a szörny is itt van, akkor vagy nem találták meg a képet, vagy… ebbe inkább bele se gondolok. Ha nem a festmény a kulcs, akkor mi?
    Gondolataimat Liya hangja törte meg. Lenéztem és megláttam a feje búbját a sziromeső alatt. Zuhanórepülésben elindultam felé, az utolsó pillanatban pedig lefékezve, a haja alatt, a gallérján kerestem menedéket. Ha beszélni szeretnék hozzá, talán így meghallja majd a hangomat.
    Ő rögtön futásnak eredt, de hirtelen megtorpant. Yume-t keresi. Úgy érzem kicsit céltalanul bolyongunk a szentély épségben maradt részein, ezért finoman meghúzom a gallérját és miután megállt, lerepülök róla. Újra emberi méretű leszek, jó kicsit kinyújtóztatni a végtagjaimat. Liya rögtön a nyakamba ugrik és szorosan megölel. Évek óta nem ölelt meg senki, talán Anyám volt az utolsó… Visszaölelem a lányt és érzem, ahogy a szárnyaim megrebegnek, majd egy kevés, csillogó tündérpor vesz minket körül.
    -Én jól vagyok, de veletek mi történt? Hol van Yume? És mi lett a festménnyel? Ugye megtaláltátok? -nézek kérdően Liya-ra, de a szemében már látom is a választ. A francba. Nem a festmény volt.
    Gondolkodás közben meghallottam Yume segélykiáltását. Nagyon halkan, úgyhogy nem lehet közel. Láttam, ahogy Liya is fülel, úgyhogy elindultunk a hang irányába, míg meg nem találtuk a gödör mélyén csücsülő Yume-t.

  17. Lélekszakadva rohanok vissza Nileért. Hallom a hatalmas robajt, ahogy valami beszakítja a mennyezetet. A lefelé hulló törmelék remekül megmutatja merre kell menjek. Elég nagy porfelhő kerekedik, mire megérkezem. – Nile? – kiáltom kis tündérünket keresve – Nilela, hol vagy? – Hangom felkelti a szörny érdeklődését. Megáll a kapadozásban és vérben forgó szemekkel felém fordul. Rálövök, hogy tovább dühítsem. Ez elcsalja a tetőn tátongó lyuktól, melyen tüzes szirom eső hull alá.
    – Kérlek, mond, hogy nem odakint van… – motyogom magamnak, miközben a lágyan hulló virágok gyűlni kezdenek a padlón. Azonnal elborul az agyam. Ez a dög kiüldözte az apróságot a szabadba. Dühösen idézni kezdek. Kezdeti növényeimet szakadatlanul tépi, ám rövidesen vonyításba vált morgása. Penge éles tövisekkel tűzdelt, erős indák fonódnak rá. Hamar rádöbben, ha mozdul húsába váj. Fehér bundáját, most saját vére festi rubin színűre. Dühtől örvénylő tekintettel figyelem a szörnyet, és ő visszanéz rám. Szavak nélkül könyörög segítségért, megváltásért…nyugalomért. Ezt nem én okoztam, sokkal mélyebbről jön. Zavartan lépek tőle el. Nem értem. Miért érez ilyesmit egy ilyen lény?
    Figyelmemet elszakítom róla, helyette a szirom eső alá állok. most nem érdekel, ha megsebesít, csak meg akarom találni a piciny tündérünket:
    – Nilela! – kiáltom újra – Ha hallasz, gyere be azonnal!
    Rövidesen hallom az apró szárnyak dongását, mint egy kis szitakötő. Pillanatokkal később meglebben a hajam, Nile ott keresett menedéket. Tétovázás nélkül futásnak eredek. Érzem, ahogy a ruhám gallérjába kapaszkodik. Nem kérdezünk egymástól semmit. Így is tudjuk, az első próbálkozásunk kudarc. ~A festmény talán csak csali volt.~ Gondolkodom magamban.
    Visszarohanok oda, ahol magára hagytam Yume-ét. Természetesen nincs itt. Körbe fordulok azt latolgatva merre mehetett. Csak úgy találomra indulok egy irányba. Lassan bejárjuk az összes közeli lehetséges helyet, ahová rejtőzhetett, de sehol sincs. Aggódva sóhajtok fel. Jobban bele kellett volna ásnom magam a nyomolvasásba. Újra elindulok, amikor is Nilela meghúzza kicsit a galléromat, majd emberi méretűre alakul. Örömmel látom, hogy sértetlen, így megfelejtkezve magamról jól megszorongatom. – Aaanyira örülök, jól vagy.