Sellő öböl

A tengerparttól nem messze található egy rejtett öböl melyet vidám, pajkos sellők lakják. Messziről meseszépnek és jámbor lényeknek tűnnek de koránt se ártalmatlanok. Ebben az öbölben található a kristály kagyló mely képes embereknek uszonyt adni és a sellőknek lábakat. Mindent megtesznek, hogy megvédjék a kagylót és ha kell segítséget hívnak a tenger lakóitól. A kagyló megnyújtja a használó életét és lehetővé teszi a kommunikációt a tengerek élőlényeivel. 

Vélemény, hozzászólás?

19 hozzászólás érkezett az alábbi témában: “Sellő öböl

  1. *Teljesen ledöbbentem amikor egyszer csak levertek egyet és nekem adták.*
    – ŐŐŐ hát kössz. 
    *Nyögtem valami extrém bénát.*
    – Nem akarom az egészet, csak kell egy kis része. Eszembe nem jutott volna hogy haza vigyek egy ilyen izét.
    *Fintorogva néztem rá.*
    – Meg enni még amúgy se terveztem. 
    *Megráztam a fejem.*
    – Ez nekem túl morbid! Meg enni? 
    *Gyors fogtam az egyik kis üvegcsét és szedtem bele pikkelyeket. Elraktam, majd elő vettem egy kést, aprót karcoltam a kezén, a vért pedig egy másik üvegbe folyattam. Majd dolgom végeztével kifelé indultam a partra.*
    – Jobb ha ti is kijöttök, mert ha ez felkel oltári sipítozás lesz. 

  2. *Végül nagy nehezen egymáshoz botorkáltunk a kis kölyökkel, az egyik sellő csak vette a bátorságot és kikapta a kezemből a csöppséget, ekkor a farokuszonyába harapott a pici, a sellő felkiáltott és jó pár pikkely maradt is Reményke fogai között, a hableány elmenekült, én pedig kis barátom fogsora közül próbáltam kibányászni a pikkelyeket, kisebb nagyobb sikerrel* -Hé Remény nézd! Az ott nem sellő!…- *mutattam a nőre aki hajkurászta az uszonyos lányokat, gondoltuk segítünk neki, odaficánkoltunk hozzá, és a legközelebbi sellőt lepofoztam uszonyommal* -Parancsoljon hölgyem itt a sellője, de figyelmeztetem nagyon hisztisek és sértődékenyek! Nem ajánlom hogy háztartásba beengedje, mindent összenyálkázik az uszonyával… De nyárson jó… és legalább akkor már csendes…- *kétkézben véve nyújtottam a sellőt oda a hölgynek*

  3. *Viccesnek találtam ahogy a gyerek meg a zombi szerencsétlenkedtek, de nekem volt fontosabb dolgom is mint őket nézegetni örökké. Fel pattantattam, leporoltam magam. Nagyjából felmértem a terepet. Elindultam az egyik sellő felé. Már egészen közel lopóztam hozzá. El akartam kapni hátulról de meglógott.*
    – Az istenit! 
    *Mordultam fel. Nem adtam fel. Próbálkoztam még párat, de valahogy mindig mellé fogtam.*

  4. *Reményke kiúszott a partra és ficánkolt egy sort ami nagyon tetszett a sellőknek, kicsi volt és aranyos.. ekkor én is megindultam felé a földön kúszva, bordáim szinte felszántották a homokot, két karommal pedig felváltva vontam magamat, farkammal csapkodva lökdöstem magamat néha, hogy előrébb jussak és hörögtem az erőlködéstől, a hableánykák ijedten ficánkoltak el onnan féltek tőlem azt hitték hogy bántani akarom őket, tovább kúsztam Reményke felé mi közben a sellők sikoltozták a következőt* -Jaj mentse meg valaki azt a kisbabát!….- *de senki se mert közölük oda menni inkább csak elbújtak, nem sejtve hogy semmi féle veszély se áll fenn, majd a poronty is megindult nevetgélve felém* -Úr isten, a halálába rohan- *kiáltottak a sellők fel, egyikőjük a segítségére sietett volna a csöppségnek, de végül ő is visszafordult*

  5. *Sok hű-hó után kellett egy kis kikapcsolódás. Elmentem a legközelebbi partra hogy majd magányossan napozok kicsit. Meg hát feltett szándékom volt sellő pikkelyt szerezni egy új fegyverhez. mikor oda értem, láttam hogy nem leszek egyedül. Tervem egy részének lőttek. Cigizés közben lassan haladtam a lubickolók felé. Mikor oda értem nem szóltam semmit csak lehuppantam a parrton és törökülésbe helyezkedtem. alaposan körbe néztem. A sellők elég barátságosnak tűntek. Ami azt engedi feltételezni hogy talán nem fog vér folyni. Vártam egy meg feleő pillanatot.*

  6. *Sok gyönyörű sellő leányzó süttette magát a parton, és úszkáltak a vízben, farokuszonyukkal csapva a víz felszínén fröcskölték egymást, úszkált közöttük egy kisebb termetű kis sellőpalánta, aki az én kis Reménykém volt, dajkálták a sellő lányok, én eközben csupasz csontos mivoltomként feküdtem kint a parton, nekem is volt sellő uszonyom de… arról is hiányzott a husi, mintha egy emberi felsőtest csontváza lett volna egy nagyobb termetű hal farokuszonyával összekombinálva, hát nem is volt éppen szép látvány, nem is rajongtak érte annyira a sellők, de legalább igazi ritkaságnak voltam mondható, hasra fordulva a homokban vártam hogy hátha megkapja a nap a bordakosaram hátsó részét.. persze reménytelen volt de valahogy be akartam illeszkedni.*

  7. Ezen okokat tudtam volna mondani én is ha valaki azt kérdezi, mit gondolok az angyalokról. Miért gondolkodott Reyes másképp?
    – Ő… csodás volt. Mondhatnám hogy nagyon rég volt és nem emlékszem rá de nem igaz. Az az időszak a legélesebb az emlékeim közül. Okos kislány volt. Okos is maradt, ha tudott nekem üzenni.. – Amikor megkaptam a levelet, azt hittem megőrülök. Muszáj volt segítséget kérnem, sikerrel kell járnom és egyedül kevés vagyok. – Azt hiszem bajban van.. vagyis csak abban lehet ha nem tudott eljönni.. meg kell találnom.

  8. -Hát, hogy is fogalmazzak. -elmosolyodtam. -Az angyal nők, nem éppen… kedvesek. Túl nagy a hatalmuk és túl régóta élnek már. Nincs meg bennük a pillanat öröme.
    Elgondolkodtam Natsil szavain, majd hátradőltem, megigazgattam a szárnyaimat magam alatt és a csillagokat kezdtem nézegetni.
    -És a húgod? Ő milyen? -próbáltam tapintatosan feltenni a kérdést, nem tudhatom milyen emlékeket kavar fel benne.

  9. Amikor Reyes az első feleségéről beszél egyáltalán nem lep meg a dolog. Csak egy valami. Hogy a feleségei nem halhatatlanok mint ő.
    – Angyalok közül sosem válogattál?
    Éreztem hogy a gyerek téma érzékenyen érinti és én megértem.
    – Én.. sosem szerettem senkit annyira hogy megállapodjak. – Valójában sosem szeretett senkit. A nők nem keresték a társaságát, ő meg a nőkét. Sose bánta, a szerelemet nem tartotta fontosnak. Viszont látta milyen fontos másnak, és az igazi szerelmet mindigis tudta tisztelni.
    Letette a fát és eltette a kést.

  10. -Azt elhiszem. -nevettem tovább. Kellemesen elbeszélgettünk, majd letelepedtünk egy kis tűz mellé. Natsil egy rönkön ült, én pedig eldőltem és hol a tüzet, hol a csillagokat lestem.
    -Tudod, régebben mindig fiút akartam, ahogy Brielle. -itt kicsit kérdően pillantott rám. -Az első feleségem… minden vágya volt egy gyermek, akit nem tudtam megadni neki. -kicsit elcsuklott a hangom, de megköszörültem. -Nilelát mindennél jobban szeretem, vele nem akarok hibázni. És mellette valahogy… inkább egy kislányt tudnék elképzelni, aki ugyanolyan gyönyörű mint ő. -elmosolyodtam és kissé elérzékenyültem. Éreztem, hogy egy picit lányos a téma, úgyhogy kissé férfiasabb hangon folytattam:
    -Na és nálad mi a helyzet nőügyben?

  11. – Nem tűnik olyan könnyűnek amikor ezerrel repeszt feléd és a szélén vagy – mosolyodtam el kicsit. – Ó tudom, tudom hogy megy ez.. – a vigyorom szélesebb lett, és amikor rám nézett az angyal, megint elnevette magát.
    Nilelaról kezdtünk beszélni, amíg be nem sötétedett. Nem hallottam még férfit ilyen odaadóan beszélni egy nőről. Megható volt.
    – Te olyan lányos apukának tűnsz – mondtam a tőlem egy méterre fevő angyalnak. Félig felkönyökölve nézte a tüzet, amit egy órája raktam, amíg ő körbejárta a környéket. Nem volna olyan jó, ha társaságunk lenne.
    Én egy farönkön ültem, egy fadarabbot gyötörtem a késemmel. Néha faragok. Kikapcsol.

  12. -Nem baj, azért jó lenne sötétedésig odaérni. -makacskodtam. Amikor Natsil elmesélte, honnan ismeri Nilelát, rögtön nevetnem kellett.
    -Ez annyira rá vall. Tényleg lelökött egy szikláról? -egyre jobban nevettem. -Dehát olyan könnyű mint egy tollpihe. Hogy csinálta?
    Amikor visszakérdezett, erősen elgondolkodtam.
    -Hmm.. én egy kocsmában ismertem meg. -nem bírtam abbahagyni a vigyorgást. -Kellett nekem egy növény, ami természetesen nála volt. Tudod, hogy megy ez.

  13. Nem szaporáztam meg a lépteim. – Az erdőkben élek kiskorom óta. Nincs olyan lény, amivel eddig még ne találkoztam volna. És én a helyedben most sem aggódnék. – Emberebbé válik, de sosem lesz egyszerű ember, és nem csak a szárnyai miatt. Körülveszi egy erő, amit csak ő nem lát, azt gondolja már nincs. Pedig de. Ott van az, Nilela is megmondta, ” a lelke halhatatlan”.
    Reyes úgy tette fel ezt a kérdést, mintha attól tartana hogy én vagyok a gyermeke apja.
    – Néhány találkoztam vele először, lelökött egy szikláról. Aztán elmenekültünk egy hajóval.. régi sztori. – Az arcáról az távoli fákra néztem. – Nagyon jó barátom. Az életem adnám érte.
    Egy kis csend következett, de mielőtt Reyes mondhatott volna rá bármit is, én szólaltam meg. – Na és te? Honnan, mióta?

  14. -Semmiség. -feleltem, majd egy kicsit felgyorsítottam a lépteimet. -Muszáj lesz. Majd éjszakázunk az állomáson. Nem szívesen találkoznék azokkal a lényekkel akik este bolyonganak ebben az erdőben. Némelyik nem túl kedves az an… illetve ex-angyalokhoz. -erre kicsit elmosolyodtam. A főzet óta egyszer sem mondtam még ki, hogy ember lettem. Egyszerűen nem megy.
    -És egyébként honnan ismered Nilelát? -próbáltam kevésbé féltékenykedve kérdezni, de senkit nem tudtam megtűrni a közelében, aki máshogy tekint rá… de most biztonságban tudhattam. Az otthonunkban. A gyermekünkkel a szíve alatt.

  15. Reyes felemelt a kezemnél fogva, ami rendkívül kényelmetlen volt, de legalább megmenekültem. Arccal előre buktam a homokba, oda, ahova már fű is vegyült. Felkeltem és leporoltam magam, köptem egy szerényet magam mellé, hogy megszabaduljak a számban lévő homoktól. – Szerintem is – válaszolom, és elindulok utána.
    – Köszi Reyes – mondom kisvártatva, ahogy rálépünk az útra. – Szerinted éjszaka előtt elérjük az állomást?

  16. Körbekémleltem, hogy akad-e valami rövid ösvény a vasútállomásig amikor kiabálást hallottam. Natsil a vízben, körülötte pedig egyre több sellő… Ahh. Még jó, hogy mondtam, hogy maradjon a parton.
    Odarepültem fölé, de a sellők nem kegyelmeztek: elkapták a lábam és a víz felé húztak. Kirántottam a szablyáimat és elvágtam a csápot, majd megragadtam Natsil karját és próbáltam elrepülni vele a sellők elől… Miután sikerült a levegőbe emelkednünk, a sellők még kapálóztak utánunk, de szerencsére megmenekültünk előlük. Natsilt elengedtem a part fölött, én pedig kicsit ingoványosan leszálltam.
    -Jobb lesz ha eltűnünk innen. -kapkodtam a levegőt. -Arra! -mutattam az erdő mélyére, a vasútállomás felé.

  17. Elindulok a part felé lassan, miután Reyes felrepült. Egy ideig még néztem ahogy felemelkedik, aztán a vizet kezdtem bámulni. Furcsán csillogott, mintha arannyal lenne leterítve a homok, Közelebb ballagtam, hogy megnézzem, de Reyes kiabált, hogy megvan a vasútállomás, és hátrafordultam. Ekkor valami elkapta a nyakam és hátrarántott, beleestem a sekély vízbe. Próbáltam leszedni magamról azt az algás nyálkás csápot, ami elkapott, de a vízben nem tudtam tüzet idomítani. Megfogtam a csápot és felforrósítottam a kezem, mire eleresztett. Előrelendültem, levegőért kapva, aztán elkapta a lábam. Előrántottam a késem és elvágtam magam a nyálkától. Felnéztem; sellők. Vagy egy tucat.
    – Reyes! – elkezdtem futni, hogy legalább a vízből kiérjek, de le voltam lassulva. – Reyes!

  18. -Értem… szóval nincs túl sok információnk, mi? -próbáltam viccelődni, de láttam Natsil arcán, hogy nem vevő a humoromra. Megköszörültem a torkomat:
    -Öhm.. pedig a nyakamat tenném rá, hogy jó irányba indultunk el. -megvakartam a tarkómat. -Talán jobb lesz ha körbenézek. Maradj itt.
    Hátráltam és nagy szárnycsapásokkal a levegőbe emelkedtem. Éreztem magamon a halandóságot, sokkal nehezebben bírtak el a szárnyaim. Körbekémleltem a vidéket, de semmi ismerőset nem láttam… nagyon távol megjelent egy kevés füst és egy torony. A vasútállomás.

  19. Reyes kérdésére a válaszon gondolkodtam, hogy honnan a francban kezdjem. – Egy faluban születtem, én és a testvérem, és amikor gyerekek voltunk, lerohanták a falunk, a húgom meg eltűnt. Azt hittük a szüleimmel hogy rég meghalt. És tegnap reggel, mielőtt hozzátok mentem, találtam egy levelet. A családom címere volt felrajzolva rá, és egy üzenet, hogy él és keressem meg. És egy név. Nagyon rég hallottam ezt a nevet, talán ott élt a falunkban. Megkeressük.
    Letérve egy csapásról egy öbölben kötöttünk ki, a nyílt óceán tárult elénk.
    – Ez nem az az út, Reyes.. ez egy öböl. Azt mondtad ismered az utat. – mondtam neki, és megálltunk az erdő mentén.