Rémségek Erdeje

A Tump gombaerdő fivére, mely megalakulása óta nyújt búvóhelyet a legbizarrabb és mondhatni “legmorcosabb” élőlényeknek. Itt még bizony a pillangók is megehetnek. 

Ám az erdő közepén egy kis tó rejtőzik mely vize gyógyító hatással bír. 

52023_anime_scenery_anime_forest

Vélemény, hozzászólás?

672 hozzászólás érkezett az alábbi témában: “Rémségek Erdeje

  1. A könyvek nagy része azt mondja, hogy a tehetetlenség bosszantóan hat még azokra is, akik pusztán külső szemlélőként élik meg más reménytelen helyzetét, de én másképp vélem. Kevés dolog fakaszt annyira mosolyra, mint amikor egy több ezeréves csak mítoszokból ismert élőlény szenved mozgásképtelenségében közvetlenül a látószerveim előtt. Jóllehet, személyem sincs előnyösebb helyzetben, viszont, amíg a teremtmény az energiáját a szabadulás reményeben pazarolja, addig az én dolgom pusztán annyi, hogy a közelemben tartsam a madárkát és élvezem a gyötrődő ábrázatának látványát. Az előbbi eshetőség érdekében már akkor intézkedtem amikor a lény még annak sem volt tudatában, hogy összeakad a csőrünk, -khm- akarom mondani, a karmaink. A végtagjaim kezdetétől a karmaim utolsó milliméteréig egy vékony sötétségből álló szálát futattam végig, amely a valós használatába lépéséig a végtagjaimon körültekeredve pihent. Mihelyst megpróbálkozott az első keményebb kitörésével a szálak úgymond önálló életre keltek és elfelejtve eredeti mivoltukat szíjakká alakultak majd könnyedén összekötötték két főnix méltóságunk testét. Ez afféle 2 az 1-ben eszköznek szolgált nálam. Amellett, hogy kiválóan összekapcsol két különböző alanyt, a szíjak erőlködésre -vagy az én saját utasításomra- azonnal feszülni kezdenek, ezzel összerántva az egy vagy több ember azon testrészét, amelyek össze vannak szíjazva egymással. ” Most mit nézel? Ezt nevezik közös teherviselésnek.” Mormogtam a telepátia egyszerű, ám nagyszerű felhasználásával egyenesen az agyába, mert olyan “csúnyán” tekintett rám izzó heterokrómiás szempárjával. S ekkor kezdett vadul csapkodni a csőrével a levegőben. Pedig ezúttal tulajdonképpen igazat szóltam és kivételesnek érezhette önmagát. Alapjában, nincs semmiféle különös fétisem, amely arra késztetne, hogy gúzsba kössem magam mindenféle szerzettel, akivel összehoz az élet. Így, nem kifejezetten indítja be a fantáziámat az a gondolat, hogy egy agresszív, gondolkodásképtelen tollassal játsszak kötözősdit. Holott, ismét találtam rá indokot, hogy valami olyat próbálják ki, amit még eddig nem. De nyilván nem fogom közgondolattá tenni, hogy mi volt az. Szóval, egy szó mint száz, fura helyzet megmagyarázva.(?) Mellesleg a dög csapkodása vett rá, hogy magam is csatába küldjem a csőröm, amellyel mondhatni teljesítettem az Elflány átugrásának feltételeit. Ennek ellenére, ami egyszerű lerázásnak tűnt külső szemmel, az az én szemszögemből egy fokozattal tartalmasabbnak bizonyult. Mivelhogy a tőrszúrás valamiféle olyan eposzi erőt keltett a bestiában, amelyre eddig még nem volt példa. A szíjak megnyúltak és mint ahogy szólottam, ezek önálló életet éltek, így amint valami nem tetszett nekik azonnal szétváltak. Nos, úgy tűnt ezt a madarasdit sem szívlelték kifejezetten. Természetesen, én egyben maradásra bírhattam volna őket az akaratommal, de belátásom szerint ezzel több kárt okoztam volna mint hasznot. Aztán nem hiányzik, hogy madárnak nézzenek… Elég, hogy a szó szoros értelmében vagyok az. Tehát, hagytam elszabadulni a repülés urát. Csak a szemem sarkából figyeltem a kettőjük párharcát, de abban a pillanatban, amint szükség lett rám bevetettem éjfőnix adottságaim. A zuhanó lány alá szálltam és hagytam, hogy a hátsójával a hátamra érkezzen. “Remélem valahol belül fájnak azok a sebek. Mert lehetsz te akárki, ha képes vagy a fájdalom érzetére, tudod, hogy élsz.” Vigyorogtam ördögien, miközben gondolat útján tárgyaltam a démoni utasommal. “Apropó, nem tudom mi a szándékod, de meglehetősen fiatal vagy még a halálhoz. Viszont, ha ezt a harcmódot folytatod tovább elkerülhetetlen a végzed. Nézz csak magadra. Semmisnek veszed, de patakokban folyik a véred. S ami főbb rohamosan veszítesz a szellemi-, és életenergiádból. Ezzel szemben a prédád pillanatról pillanatra egészségesebb. Az egyetlen dolog, amit elértél egy lezáratlan pecsét a testén. …Nem éppen dicsőséges eredmény. ” Mosolyogtam a rideg valóságot közölve. ” Nyilvánvalóan látszik, hogy az ég nem a te csatatered. Azonban, ha találnál -khm- valakit, akivel leküzdheted ezt a hátrányt több esélyed lenne az életben maradásra. ” Köszörültem meg a torkom telepatikusan, miközben az eddig eget pásztázó éjfőnix tekintettem félig felé fordítottam ezzel is utalva saját magamra. “Ha az elménk kapcsolatban maradna talán fontolóra venném a harci utasításaidat az összhang érdekében.” Folytattam, ha felfogta az iménti célzásomat, ugyanakkor mindeközben a jégfőnix barátunk úgy döntött, hogy még mielőtt nagyobb bajba kerül, meglép. A belsőmből egy enyhe grimaszt váltott, de értelemszerűen még azelőtt cselekedtem, hogy a célja beteljesedett volna. Egy kar emelkedett ki a hátamból, amely kedvenc pisztolyom egyikét markolta kibiztosítva és célra tartva. ” S még rám mondják, hogy türelmetlen. ” Pislogtam párat egy sanda vigyorral, majd elsült a pisztoly. A főnix koponyáját vízszintesen lőttem át így egy szép kis lyukat hagytam rajta, hátha valaki kedvet kap egy valódi főnix szájüregének belső felmérésére. Természetesen, másodperceken belül eltűnt a sebesülés a szájáról, ellenben sikerült oly’ mértékben felbőszítenem, amely eddig példátlan volt tőle. ” Dönts gyorsan leány, velem vagy nélkülem hadakozol. Mivel… ” Bontakozott ki körülöttem a sötét aurám, amely talán őt is körülvonta, ha kellőképpen méltónak találta rá az elflányt. Ha így történt, önmagán is érezhette azt a felüdítő érzést, amely a magabiztosságomból adódott. “Eljött az idő a bemelegítés befejeztéhez!” S a szemeim vörösen felizzottak. A fantáziabeli gyeplőt a Lány kezébe adtam, ha elfogadta az alkut, de ez nem akadályozott meg abban, hogy a szórakozásomnak ne adjak jelet.

  2. Biztosabban megültem Alucard hátán, ahogy tudomásomra adta, hogy nem kell a nagy finomkodás, mivel meg sem érzi. A bókjára csak elmosolyodtam és töretlen vidámsággal válaszoltam. – Köszönöm, neked is jól áll a madár szerep, akarom mondani éj főnix. – Kuncogtam halkan, majd felvettem újra a komoly ábrázatomat. A repülés egészen felüdítő volt mind addig, amíg a drága Alucard el nem kezdett szórakozni. Szélsebesen haladtunk zuhanórepülésben, és be kell valljam ez nem volt olyan szívderítő, így talán egy két rögtönzött sikoly ki is csúszott a számon, meglepettségemben. – Erről azért nem volt szó. – Nyögtem ki zavartan és kapaszkodtam úgy, mint aki az életéért küzd. Szerencsére nem estem le, de ha ezt az ügyet letudjuk élve, akkor egy jó idei nem szeretnék a fellegekben járni, a szó szoros értelmében. Nem kellett sokat várni, egyszer csak az égből egy éles hanggal és szélsebes mozdulatokkal lecsapott ránk a várva várt bestia. Nagyon fel volt bőszülve, így el is könyveltem, hogy ez egy elég nehéz harc lesz, de nem foghat ki rajtunk. Amikor a madárka a talajt vette célba, mert nem szúrt ki minket ezt jó alkalomnak láttam arra, hogy kipróbáljak valamit. Előkaptam a tőrömet, amit jókora mágikus esszenciával töltöttem fel és arra gondoltam, hogy átformálom egy egyszerű tárgy varázslattal íjjá, hogy a távolból is tudjam támadni az ellenfelünket. Így is tettem, elég volt koncentrálnom és kicsit jobban megszorítani az említett tört, majd az egy szempillantás alatt egy csinos kis íjjá formálódott. A nyílvesszőt én formáltam, tiszta mágikus esszenciából, amit a medálom, illetve most már az íjam is folytonosan biztosított nekem. Ahogy elkészült az idegre helyeztem a nyílvesszőt és kifeszítettem ahogy csak bírtam, hogy minél erősebb becsapódást eredményezhessen. Közben vártam a megfelelő pillanatot, amikor is a főnix realizálta a hollétünket. Mielőtt teljes mértékben nekünk rontott volna, ki is lőttem a vesszőt, ami el is találta az egyik szárnya alatti részt. Ez elég volt arra, hogy megzavarodjon és még egy kis kellemetlenséget is érezzen. Olyan érzés lehetett ez neki, mint egy ember számára az, ha a tüske az ujjába megy, nem halálos, de bosszantó és kellemetlen érzés. Persze ettől még ugyan úgy nekünk rontott, talán még dühösebben is, de Alucard talált rajta fogást, szó szerint és kifárasztotta egy kicsit. Amikor szólt, hogy ugorjak, nem is voltam rest ugrottam. Átérve a vad főnix hátára, fogtam az íjam és gyorsan visszaalakítottam eredeti mivoltjába, ezt követően pedig megvágtam magam, majd ahogy a vérem a tőrhöz ért elkezdtem mormolni egy ősi vérmágiához köthető feloldó igét. Ez annyiban merült ki, hogy már nem csak a manámból merítettem erőt, hanem az életenergiámból is. Az aurám egésze sötétté változott a szemeim is megváltoztak, az íriszem vörös lett, a fehér rész pedig fekete, a hajam is megfeketedett és a bennem szunnyadó sötét démon akivel lepaktáltam még annak idején felébredt. A tőrömet egyenesen a főnix nyakába döftem és a véremmel, ami a fegyveren volt elkezdtem egy megkötő rúnát létrehozni. A szárnyas rémség víjjogot, ahogy a torkán kifért és kiszakadt Alucard karmaiból, majd nem tetszését kinyilvánítva megpróbált lerázni magáról és az éles csőrével is igyekezett rajtam minél nagyobb és végzetesebb sebeket ejteni. Mivel most tulajdonképp egy démon irányított a felszínen, így ez aligha volt számomra probléma. Csak felnevettem miközben néztem, ahogy a vérem csordogál több, komolyabb sebből. – Ennyivel nem ölsz meg te kis rohadék.- Válaszoltam gonoszan, majd elkezdtem újra az erőmet felhalmozni, de ekkor óvatlan voltam és lerázott a hátáról, viszont a pecsétem sikeres volt, de a tőr is benne maradt.

  3. – Hm. – Komoran, ámbár elfogadó bólintással reagáltam az időkérésére, mivelhogy tulajdonképp erre utasítottam a korábban elhangzó mondataimmal. A mágiát különösebb figyelemmel nem követtem, ellenben a felszabaduló energia mértékéből jól tudtam, hogy mikor-melyik fázisban áll a varázslatának a beteljesedése. – Arról nem volt szó, hogy stílust is váltasz… azonban, hogy azért az őszinteség szóljon belőlem, jól áll a kék, ne aggódj. – Jelentettem ki telepátia útján és magam sem tudom, hogy miképp festhettem, de az éjfőnix alakomban is mosolyra húztam a szám sarkát. Noha, másképp ki sem bírhattam volna valószínűleg, merthogy, voltaképp én vagyok a “Vigyorgó Vámpír”, vagy mi a szentség… szóval, illő akképpen is viselkednem, annak ellenére, hogy ezúttal egy főnix alakjában pompázom. – Ej-Ej, azért ennél a másik bestiával sokkal keményebben bánj, mert még végén azt hiszi, hogy szeretetből próbálsz hozzá közeledni… -Vigyorogtam ezzel is utalva arra, hogy hiábavaló az óvatoskodása, egyáltalán nem érezném meg azt sem, hogyha páros lábbal ugrándozna a hátamon is. Nos, azonban, ahogy összeszedtem a komolyságomat megverdestem a szárnyaimat és kecsesen felszálltam a talajról. Eleinte csak nyíl egyenesen siklottam a lángoló erdő felett, hiszen nem csak neki, de személyemnek is meg kell szokni az efféle repülést, ugyanakkor mihelyst azt láttam, hogy kellően komfortba helyezte magát hirtelenjében gondoltam egyet és 360 fokos fordulatokat kezdtem vetni a levegőben. Nem, még mielőtt félreértené, nem az volt a célom, hogy lerázzam magamról, hanem arra voltam kíváncsi, mennyire van felkészülve a váratlan helyzetekre. Plusz, tulajdonképp unatkoztam is, így nem meglepő, hogy egy ilyen csavarhoz folyamodtam. Viszont, ha leesett rólam, természetesen mihamarabb megmentettem zuhanástól azáltal, hogy alávágtam. – Készülj fel… Megjött. – Pillantottam a szempárom sarkából Elfányra, pár perccel a “szórakoztatásom” után. A felhők, minthogyha csak egy istent fogadnának, szétnyíltak és a megfékezhetetlen Bestia lángolva csapott le az égből. A talajon egy iszonyatosan nagy kráter maradt, amelyet a főnix meteorszerű becsapódása okozott. Természetesen… mint mindig, ezúttal is egy karcolás nélkül megúszta és a rövidesen a talajon tombolva kutatott utánunk, hogy még a maradványainkat is hamuvá égesse ugyanakkor, arra nem számított, hogy mi még az égen vagyunk. Mielőtt ütközhetett volna velünk, az utolsó pillanatban én, vagyis az éjfőnix, megkerültem és a vakfoltjában elrepültem mellette észrevétlenül. – Vad bestia…. Végezz vele, amint csak tudsz. – Szűkszavúan csak ennyit szóltam, miközben a kráter fölött magasan köröket tettem. Nem tudom hogy valójában mennyit jelent a természet Lilith számára, ellenben afelől nem tántorítok, hogy ennek a fenevadnak pusztulnia kell, ha már egyszer ő is velem tartott. Mindeközben valahol e két gondolatom közt, a főnix tudomására jutott, hogy a valóságban egyáltalán nem úgy sikerült a terve, mint ahogy azt elképzelte és mi még mindig élünk és virulunk. Így… egy szó, mint száz, még nagyobb haragra gerjedt és szélsebesen elhagyva a földet felénk rontott. Persze én magam sem voltam rest, és azonnal zuhanórepülésbe kezdtem, hogy közelebbről is szemügyre vegyem Tűz-Jég főnix őméltóságát. Még mielőtt összeütköztünk volna, egy afféle “ROOOHAM!”-nak megfelelő rikoltás hagyta el a csipogóm, majd előretolva a karmaim, összecsaptam a madárral. Odalent még a talaj is megrázkódott, ahogy kettőnk ereje egymásnak feszült. Én, az övét, míg ő az én karmaimat ragadta meg, így egyikünk sem tudott arrébb mozdulni. Azonban, számomra ez volt a legjobb, ami történhetett. Mert hirtelenjében képes voltam elkapni a csőrömmel a nyakát és ezzel azt nagyrészt megbénítani, hogy ne tudja olyan eleven mozgatni , mint korábban. Egy ideig ez a sakk helyzet fent állt, ellenben nem volt hiábavaló. Mivel miképp én, úgy a bestia is fáradni kezdett a szorításban. A nyakát már egyáltalán nem volt képes másféle mozgatni, csak tartani, így teljes mértékben feszes volt. S ez volt az, amire vártam. – Ugorj… Most van esélyed…! – “Kiáltottam rá” Lilith-re telepatikusan és vártam a legjobbakat, holott ugyanabban a pillanatban felkészültem a legrosszabbra is.

  4. Sejtettem, hogy majd elnyeri a tetszését a katonáskodó szerepem, igazából ezt ki se terveltem, csak úgy spontán jött a “bravúros” alakítás. Amint megpöccintette a fülemet, odakaptam a kezem és megdörzsöltem. Érzékeny pont, röstellem bevallani, de a füleim nagyon érzékenyek, így ha valaki hozzájuk ér megzavarodok. Igaz ezt nem tudhatta, de most nem is adtam tudtára, az időhiány miatt. Vágtam egy enyhe durcás pofit jelzésképp, majd rögtön tovább is léptem a dolgon. – Én bízok magamban, ha eddig túléltem eget rengető dolgokat, akkor ez ezután sem fog remélhetőleg problémát okozni. – Válaszoltam határozottan, de egy enyhe mosoly azért megbújt a szám sarkában. – És figyeltem én, csak vártam a pontosabb instrukciókra, ezért ne orrolj rám. – Jegyeztem emg egy kicsit csintalanul, de utána újra a komolyságom vette át a helyet. A tanácsát hallgatva elgondolkoztam, majd elővettem a kis tőrömet, illetve a nem régen szerzett bűvös medaliont. – Hm ezekkel tudnék jobban érvényesülni, habár a nyakék a legutóbb igen csak kontrollálhatatlanná tett, de talán, most, hogy kölcsönöztél nekem energiát nem lesz belőle nagyobb gond. Ha még is, akkor valahogy fékezz meg. – Pillantottam a szemeibe komoly, magabiztos tekintettel, legalább is próbáltam minél inkább a higgadt és megfontolt oldalamat mutatni, még akkor is, ha nem voltam benne biztos, hogy mi is fog történni, ha újfent erős mágiát, sőt mi több ha vérmágiát használok. Persze legelőször nem ahhoz fogok folyamodni, az egyfajta aduász lesz, de valamiért úgy éreztem, hogy ez a madár meg fogja kívánni, hogy hasznosítsam a sötét varázslatokat. Alucard figyelmeztetésére feleszméltem, eleinte csak értetlenül pislogtam rá, de szót fogadtam neki és hátráltam jó pár lépést. El se tudtam képzelni, hogy mi fog történni, de ahogy megláttam, hogy kezd átalakulni meg is értettem, hogy ez aztán komoly harc lesz. A végkifejlete egészen elképesztő lett számomra, egy picit talán tátva is maradt a szám, ahogy végignéztem rajta. – Tele vagy meglepetésekkel, de tetszik. – Nyögtem ki hirtelen és el si vigyorodtam. A következő mondatát meg el sem akartam hinni először. Igaz, hogy most egy komoly dologgal állunk szemben, de a jó kedvem nem tud elhagyni, főként, hogy kiváltságos szerepem lehet Alucard hátára ülve. – Lekötelezel, úgy érzem magam akár egy kiválasztott. – Kuncogtam fel halkan. – Egy pillanatot kérek, elvégzem a mágia tárgyba ültetés rituáléját és indulhatunk is. – Jelentettem ki most már teljes komolysággal és a nyakláncot újfent magamra tettem, a szemeim kéken kezdtek világítani, éreztem, hogy a spirituális energiám megsokszorozódik és koncentrálni kezdtem, hogy uralmam alatt tartsam ezt a temérdek energiát. Elkezdtem halkan az orrom alatt mormolni elf nyelven egy varázsigét, ami a mágiám egy részét a tőrömbe fektette át. Nem tellett sok időbe, de néhány percet igénybe vett, így is siettem ahogy csak tudtam, de ugyanakkor nem kapkodhattam el, különben rossz vége lenne. Ahogy elkészültem a tőröm is már zafír kék fényben izzott, majd Alucardhoz léptem és felugrottam a hátára, igyekeztem visszafogni a vehemenciámat, nehogy aztán le találjon dobni a hátáról, csak úgy heccből. – Indulhatunk. – Jegyeztem meg, miután próbáltam rajta fogást találni és abban bizton megkapaszkodni, úgy, hogy neki se okozzon kellemetlenséget.

  5. – Ezt akartam hallani. – Vigyorogtam elismerő arckifejezéssel rá, mihelyst elfogadta az általam felhozott tervet. Tulajdonképp, ha nem egyezett volna bele az ötletembe igazán megnehezítette volna a helyzetem, mivelhogy egyáltalán nem állt szándékomban időt tölteni még egy tökéletes projekt kidolgozásával. Őszintén, plusz 5 perc is kellemetlen lenne, bármennyire vagyok örökkévaló. – Ha eléggé bízol magadban semmiképp nem vallhatsz kudarcot. – Közöltem teljes határozottsággal, mint ahogy az tőlem evidens. S mindeközben az Elflány is összeszedte az eddigi csak ritkán megmutatkozó bátorságát. …meghagyni, ideje volt. Az ezt követő kijelentésére csak pár pislogással reagáltam, majd ahogyan elkomolyodott magam is hasonlóképpen tettem. – Mondtam, hogy az égből, te tökkelütött. Legközelebb jobban figyelj! – Mosolyogtam fejemet rázva, majd afféle dorgálásként enyhén megpöcköltem a fülét, hogy magához térjen. Kedvemre való volt ez a katonásdi, ugyanakkor ennél sokkalta sűrgősebb dolog várt rá, mintsem hogy itt boldogítson a színészkedésével engem. – Mellesleg, jobban tennéd, ha a mágiádat valami tárgyba sűrítenéd. Nem feltétlenül lesz odafenn időd varázsolgatni. – Pillantottam az égre, miközben egyfajta jó tanáccsal szolgáltam a részére. Lehet, hogy gyakorlott mágus, de kétlem, hogy fel van teljesen arra készülve, ami most következik, így jobbnak találtam, ha egy tárgyba vagy pontosabban egy fegyverbe koncentrálja a mágiáját. Viszont ha ő ennek ellenére is túlontúl magabiztos maradt, akkor ám legyen, ez az ő döntése. – Na, most állj hátrébb. – Néztem rá merész tekintettekkel a következő pillanatban, majd ha a kérésem szerint tett, felemeltem a karjaim és megállíthatatlan sebességgel szétárasztva a bennem lakozó sötétség egy részét, egy jóvolta nagyobb formát öltöttem. Testemen sötét tollazat jelent meg, a lábaim immáron karmokban végződtek, a két mellső végtagom terebélyes szárnyakká alakult, ezt követően a fejem eltorzult, megnyúlt és megváltozott, míg végül az ajkaim helyén éles csőr jelent meg. Egyszóval… Éjfőnixé váltam. Az átváltozást követően, a szemem sarkából Lilith-re tekintettem, mint egy tekintélyes “úr” -habár voltaképp szárnyas voltam- és telepatikus úton hozzászóltam. – Ha készen állsz, szállj fel. – Szűkszavúan, mégis lényegre törően közöltem vele fejben, amit kellett. Nincs tudomásom róla, hogy ő miképpen képzelte el ezt a harcot, ellenben a saját belátásom szerint ezt csak így nyerhetjük meg eredményesen. Próbálkozhatnánk a földről mint két félnótás, azonban nem valószínű, hogy bármennyire is megérné ilyesmivel foglalkozunk. Szóval, ha nincs is túlzottan ínyemre ez az egész, de kénytelen vagyok ezúttal számára átadni a nemes lovag szerepét, aki meglovagolja a büszke sárkányt.

  6. Alucarddal való találkozásom újfent mosolyt és derűs kedvet hozott számomra. Megfogtam a kezét, amit felém nyújtott, hogy felsegítsen és immáron talpra is álltam. Leporoltam magamat, hát most nem festettem valami jól, ahogy elnéztem magamat, de ez most nem számított, a feladatra kellett koncentrálni. A komolyságára egészen megszeppentem, most sokkalta másabb lett, mint amilyennek általában mutatja magát. Az egész auráján lehetett érezni, hogy átszellemült és harci kedve is feltámadt. A hosszas beszédét, már már elképedve hallgattam, nem is tudtam eldönteni, hogy most ez egy parancs amit felém intézett vagy pedig egy lelkesítő monológ, esetleg a kettő együtt. A képzeletem már megint nem szabott határokat, így a fantáziám levázolta vizuálisan azt, hogy mostantól egy igen tekintélyes vámpírnak leszek a kis “kedvence”, akit lehet idomítani és utasítani mit és hogy tegyen. Ezen egy kicsit elkalandoztam és az arcomra ki is ült, hogy a figyelmem másfele időzik. Viszont kedvenc vámpírunk szemeibe tekintve rögtön visszatért és a lényeges információk azonnal tudatosultak bennem. Tulajdonképpen most eszméltem rá, hogy ez egyfajta segítségkérés, még ha parancsként is adta ki és ezen el is mosolyodtam, de nem kötöttem az orrára, nehogy elszálljon a büszkesége. – Hm, ez nagy falatnak hangzik, de nem ismerek lehetetlent, szóval elvállalom a feladatot! – Jelentettem ki határozottan és vidáman. A lelkesedésem kicsit sem tört le, még ha nehéznek is tűnt ez az egész, bár az már tudatosult bennem, hogy ebből a madárból, nem igen lesz lakoma. Bizonyára más tervei lesznek egy ilyen ritka példány maradványaival, mintsem, hogy elfogyasszuk, de ki tudja. El kellett terelnem a gondolataimat az éhségemről és az egyéb testi panaszaimról. Nem mondom, hogy majd kicsattantam, mert itt ott voltak fájdalmaim a zuhanás végett. Mit mondhatnék a lelkem sokkal erősebb, mint a porhüvelyem, de ezt sosem mutatom ki. – Igazad van, nem szeretném, hogy ez a kissé bizarr hely hamuvá legyen, főként ha már egyszer regeneráltam a segítséged által.- Helyeseltem bólogatva. – Rúna mágiát már egy jó ideje nem alkalmaztam, de szerintem menni fog. – Jegyeztem meg és a mondatom végére egészen magabiztos lettem. Minden bizonnyal itt majd hozzá kell nyúlnom a vér mágiámhoz, az elég erős, hogy egy ilyen lény is holttá legyen. A fehér mágiával is lehet pecséteket létrehozni, de az gyógyításokra és tisztításokra jó, illetve a bölcsebb mágusok tudják a módját, miképp lehet még felhasználni ilyen, olyan praktikákra. A fekete mágia viszont célra vezető, ha pusztításról van szó, de persze az sem veszélytelen. – Akkor te vagy a főnök, mondd, hogy mikor és honnan támadjak és én aszerint fogok cselekedni. – Feleltem most az egyszer teljes komolysággal, mosoly nélkül, akár egy hűséges katona.

  7. – Azért nehogy sírva fakadj, nincs nálam most hozzá papírzsepi.. – Gúnyolódtam vigyorogva a Főnixmadár hátán.Tulajdonképp, én egyáltalán nem éreztem magam felelősnek e tettemért. Ő állította, hogy nem rémít meg semmi, akkor egy ilyen csekély zuhanást nem kellene ennyire a szívén viselnie. Azt mondom, hogyha megvakítottam volna és hátratörtem volna a karjait, hogy ne tudjon létrehozni olyan kis csillogó-villogó ízéket a kezeivel,abban az esetben TALÁN elfogadnám panaszkodását, viszont így csak jó kedvemnek köszönheti, hogy nem vettem komolyabban a gúnyolódást vele. No meg annak, hogy a figyelmemet sokkalta inkább elvonta a tollas lényen külső vizsgálata. Már-Már azt gondoltam, hogy siket ez a madár, amikor is hirtelenjében elkezdett a föld felé száguldani velünk a hátán. – Mondj újat! – Válaszoltam az Elflánynak a megállapítására könnyedén, noha mindeközben még mindig tovább zuhantunk és egyre közelebb került hozzánk a talaj. Sőt, valójában amíg lefolyt kettőnk között a rövid csevely, az érzékeltnél jócskán többet haladtunk lefelé, így nem tehettem mást mint hanyagolva a briliáns ötleteim, hagytam, hogy a gravitáció magával vigyen. S rövidesen földet értem nagyrészt egészben. Kétségtelen, hogy a még a körülöttem lángba boruló erdő sem lett volna rám akkora hatással, hogy kizökkenjek a magam elmélkedéséből, viszont kisvártatva olyan érzésem lett, hogy valami hiányzik az engem körülvevő atmoszférából. – …A nagyszájú. – Valami ilyesmi kijelentés hagyhatta el a számát, amikor világossá vált számomra, hogy Lilith nincs a közelben. Szóval, mihelyst feleszméltem, elindultam a felkeresésére. Az erdőt a lángok ellenére is majdhogynem töviről hegyire átnéztem és semmire sem jutottam, ugyanakkor voltaképpen az utolsó pillanatban ő talált rám oldalból. – Valóban. De ahogy most elnézlek, ezt én is mondhatnám. – Somolyogtam rá, majd kinyújtottam a kezem, hogy talpra állítsam ezt a szájast. – Túl gyorsan terjed a tűz. – komolyodtam meg egyből a lényegre térve. – S ha azt akarod, hogy még valamennyi megmaradjon ebből az eredeti idilli tájképből, akkor kénytelen leszel most végighallgatni. – Közöltem ellenszegülést nem tűrő módon majd folytattam. – Legyőzzük ezt a bestiát. Nem, nem szárazföldön, nem vízben hanem ott ahol legjobban érzi magát: Az égen. Viszont, ez nem lesz egyszerű… Ha alaposan olvastad azt az említett irományt tudnod kell, hogy ezt a teremtményt képtelenség elpusztítani véglegesen. Ha totálisan megsemmisíteném, még azzal sem érnének el túlzottan sokat. Ez a teremtmény képes még a hamvaiból is föltámadni, ha úgy akarja, ebből kifolyólag értelmetlen lenne az erőfeszítésem. S igen… – Hagytam egy kis hatásszünetet. – Itt jössz képbe te és a kis varázslataid. – Pillantottam rá, ezáltal utalva, hogy banális közlésmód helyett ezúttal közvetlenül hozzá beszélek. – Egyetlen egy módszer létezik e mitikus lény legyőzésére, mégpedig, ha valaki lepecsételi mindegyik különleges részét. Elsőként, a belőle kiáramló Lángokat. Másodikként, a testét védelmező és megszilárdító Jegét. Harmadikként, a díszes Tollazatát. Negyediként, az éles karmait. Végül pedig a legnemesebb részét, a Lelkét. Ha ezeket képes egy személy ebben a sorrendben lepecsételni, akkor az megszabadulhat ettől az átkozott teremtménytől. Én magam vállalkoznék nagylelkűen erre a tettre, ugyanakkor, ha gyötrelmes ezt így bevállalni, de nincs meg hozzá a hatalmam, hogy pecséteket hozzak létre… – Grimaszoltam elpillantva, majd visszanéztem rá. – Azonban úgy vélem, hogy te lehetsz a megoldása ennek a problémának. Szóval, egy szó mint száz, szükség van a mágiádra. – Fejeztem be a hosszú monológomat egy határozott kijelentéssel. – Végül is… Elég nagy kár lenne veszni hagyni egy ilyen kis pofás erdőt …vagy nem igaz? – Vigyorodtam rá, mivelhogy próbáltam valamiféle indító löketet adni a hangulata számára. Ugyanakkor, még mielőtt tovább léptünk volna megvártam, amíg reagál a kérdésemre.

  8. – Az én képzeletem felülmúlhatatlan! – Jegyeztem meg vigyorogva, majd elgondolkodtam a továbbiakon. – A férfiak iránt vonzódom kizárólag, a nők amúgy is idegesítőek számomra.- Jelentettem ki határozottan. – Nem volt ilyen, vagy ha még is akkor sem emlékszem rá, na de én amúgy sem vagyok az a fajta, aki vérre menő küzdelmet folytatna ilyen butaságok miatt. – Feleltem komoly és nemes egyszerűséggel, de mosolyogva. A következőket egy újabb mosollyal nyugtáztam. – Mondjuk természetes, hogy egy vámpírt vonzz a káosz és hasonló sötétebb ügyletek. – Pillantottam rá sejtelmesen. – Rendben, ha majd zavar akkor úgy is továbbállok, ne aggódj. – Nyújtottam ki a nyelvemet szórakozottan. – Tulajdonképp ezzel azt akarod mondani, hogy magad sem tudod igazán, hogy könnyű lenne e, de nem mindig a könnyű út a helyes, bonyodalmak mindig voltak, vannak és lesznek, főleg ha én jelen vagyok. – Kacagtam fel bájosan és közben szeltük át az eget röptében. – Szerintem is kellemes. – Feleltem a repülésünkre célozva, ekkor hirtelenjében lefékezett előttem ő vámpír méltósága, én pedig nem tudtam időben megállni, így hirtelenjében el se tudtam képzelni mi lesz. Ő viszont előrelátóan megragadta a felsőmet és visszarántott magához. Csak pislogtam nagyokat és eltelt pár másodpercbe, mire realizáltam a dolgokat. Jegyeztem meg neki komótosan. A lekorholására csak megráztam a fejemet egy sóhaj kíséretében. – Köszönöm, de máskor figyelmeztess ha megállsz és akkor nem kell ilyen drasztikus módszerekhez folyamodni. – Válaszoltam komótosan és talán egy kicsit zavartan. – Bizonyítok ez természetes. – Vágtam rá rögtön, majd ahogy elengedett és zuhanni kezdtem, kicsit meglepődtem és csak boci szemekkel figyeltem az egyre csak távolodó vámpírt. Pár pillanattal később viszont észbe is kaptam, hogy zuhanok, majd a varázserőmet használva, igyekeztem megzabolázni a körülöttem lévő szelet, hogy testemet körülvéve gyűrű alakban lebegésre késztessen. Mivel gyors tempóban közelítettem a föld felé, így annyira sikerült megoldanom a varázslatot, hogy lassabban ereszkedjek, de ez még így is gyors volt annál, mint amit elterveztem. Nem sokkal később “földet” értem, bár ez a föld elég puha és tollas is volt. Megszemléltem, hogy mi is az amire rápottyantam. Közben a kedves Alucard is méltóztatott társulni a társaságomhoz. – Nincs tériszonyom. – Feleltem egyszerűen, majd folytattam. – Már meg sem lepődök az imént lejátszódott cselekménysorozatodon, de megjegyzem ez nem volt szép egy magát úriembernek tituláló vámpírtól. Szerencse, hogy megtanultam azt, hogy ne vegyek mindent a szívemre. – Ecseteltem egy bűbájos mosollyal. – Hmm.. Jégfőnix.- Ízlelgettem a lény nevét, amin még mindig pihentettem magam. – Nem igen találkoztam még egy ilyen misztikus madárral, de olvastam és hallottam is róluk már egy s mást. – Válaszoltam nyugodtan. Alucard ahogy rám nézett csodálkozva, már épp mondtam volna neki, ami eszembe jutott erről a madárról, hogy nem szabad hangoskodni és hirtelen mozdulatokat tenni, mert arra felbőszül, de már késő volt. A teremtmény zabolázatlanul pöccent be és elkezdett nagy sebességgel zuhanni. A vámpír jó tanácsát magamtól is megfogadtam és kapaszkodtam, ahogy csak bírtam. – Nem semmi ez az állat. – Jegyeztem meg egy vad mosollyal és egészen élveztem a merész manővert. Az állat nagyon kifordult magából és Alucard is próbálta jobb belátásra bírni, de ez nem segített. – Innen már nincs visszaút, nem fog hallgatni ránk. – Tettem hozzá, majd amikor a színe vörösbe váltott engem is kicsit megégetett, amit egy apró nyögéssel jeleztem. – Áh… te kis bestia. – Szakadt ki belőlem és néhány perccel később már elkezdte azt, amit én nem régiben véletlen, ő viszont szándékos dühében tombolt, lángokkal kísérve. Ekkor már nem is nagyon maradtunk meg a hátán, hiszen sikerült ledobnia. Jó nagyot zuhantam és nem volt időm giccses kis varázslatokra, a fák ágai tompították, több, kevesebb sikerrel a szerencsétlen zuhanásomat. Nem mondom, hogy simán megúsztam, mert testemen több helyen is éktelenkedtek zúzódások, vágások amiket a fa ágai okoztak. Egy puhább, füvesebb részre érkeztem, így talán még szerencsés helyzetben voltam, hogy nem tört el semmim. Pár percen keresztül eszméletlenül feküdtem, majd lassacskán kezdtem ébredezni. – Áh..- Nyögtem fel egy kicsit fájdalmasan. – Mi a fene volt ez? – Pillantottam körbe, de nem találtam Alucardot. – Lelécelt volna? – Elmélkedtm hangosan és pislogtam magam elé, de a gondolataimból a lassan lángokba boruló erdő egésze zökkentett ki. – Ejj te madár…ez az én stílusom. – Jegyeztem meg egy kis gúnnyal, majd feltápászkodtam és egy kicsit sántikálva, de elindultam megkeresni a férfit. A lépteim egyre sietősebbé váltak, mivel nem akartam a tűz martalékává válni. Elővigyázatosságból magam köré emeltem egy pajzsot, ami megvédett a megégéstől. Egyre csak gyorsítottam a lépteimet, ami kisvártatva azt eredményezte, hogy pofára estem, közvetlenül Alucard előtt, mivel sikerült ráakadnom, csak mire szólhattam volna beütött a krach. Csúsztam is egy kicsit a földön, pont a cipője elé. Egy zavart mosollyal felpillantottam rá. – Megvagy. – Nyögtem ki halkan nevetve.

  9. – Mm! – Vigyorodtam fel arra, ahogyan a fantáziája alapján történetet alakított az általam kiadott információk alapján. – Kegyednek túl jó a képzelete… – Forgattam meg a szemeimet derülten. – Viszont ha tudnád, hogy mennyire vérszomjasok tudnak lenni a nők egy férfiért nem mulatnál ilyen jól, vaagy… talán volt már tapasztalatod? – Pillantottam rá gyanakvóan, mivel igencsak érdekelt, hogy ő már kényszerült e harcra egy fiúért vagy lányért az idők során. -Az ő esetében azt gondolom, hogy még nem beszélhetünk férfiakról és hölgyekről, hiszen ehhez túlzottan fiatalnak tűnik a drága, de amúgy sem ezen volt a hangsúly.- Ha megvolt a válasza, a téma az én részemről zárva lett. – Talán. – Válaszoltam egy sejtelmes mosollyal, noha ugyanakkor nem volt miért titkolóznom. A káoszt keltő emberekben megvan a potencia, hogy érdekesnek találjam őket. De ha az utamban állnak, ugyanúgy jelentéktelennek tekintettem őket mint bármely más szerzetet. – Ó, higgye el kisasszony, hogy többször is elfogja, ha továbbra is szándékában áll velem tartózkodni. – Reagáltam fölényesen a nagyzolására, de legalább ezzel felkészítettem, hogy nekem nem igazán lehet nem “elnézni” egyes dolgokat, ha azt akarja, hogy hajlandó legyek vele foglalkozni. Persze, nem muszáj velem mindig egyetérteni, de tudnia kell, hogy a megbocsájtás a velem való együttműködés egyik alapköve, mégha ezúttal még ő maga sem vette komolyan a mondatát. – Lehetne. Viszont előbb-utóbb belátnád, hogy engem követve minden könnyebb, viszont ha mégis nehéznek tűnik, sokkal szórakoztatóbb. – Néztem rá a cápavigyorommal, noha tudtam, hogy ezt a kijelentésem nehezen volt értelmezhető, de emiatt nem aggódtam. Ha most még nem érti, majd később fogja. Hallgattam a válaszát, ugyanakkor ekkor már jobban lekötött az ötletem kivitelezése. – Hm. – Határozottan bámultam magam elé, majd a következő emberi szemvillanásban már az égen száguldottunk. – Kellemes. – Válaszoltam szűkszavún, ellenben nyilvánvalóan látszódott rajtam a magabiztosság. Hozzávetőlegesen olyan 2, 2 és fél percig repülhettünk, amikor hirtelenjében megálltam az égben keresztbe font kezekkel. Gondoltam, hogy hasonlóképpen cselekszik ő is, azonban óránkénti 80 km órás sebességnél nem igazán tűnt lehetségesnek, hogy időben használ egy varázslatot, amellyel megállítja magát a levegőben. Szóval abban pillanatban, ahogy megláttam elszáguldani magam mellett, abban az instant másodpercben megragadtam a felsőjének egy részét és visszahúztam. – Hm. Örülhetsz, hogy vámpír vagyok. Ha nem lett volna hozzá elég erőm, most félmeztelenül repülnél Dél felé… – Korholtam, ugyan ez az én felelőtlenségem volt, hogy nem szóltam a megállásomról előre, ennek ellenére nem nagyon zavartattam magam. Az viszont gondolom ő sem akarta, hogy a túl nagy lendülete felülmúlja az én visszatartó erőmet és tovább repüljön megtépázott ruhával más eltájolt pályán. – Nos, készülj. Azt mondtad nem félsz semmitől … akkor most bizonyíthatsz. – Szónokoltam komolysággal, majd ezt követően nem törődöm tovább módon, elengedtem a testét. Zuhanni kezdett a talaj felé, pillanatról pillanatra gyorsabban. Ám én nem rezdültem a helyemről, csak a szemem sarkából figyeltem a zuhanását. Ugyanakkor miután megtette lefelé az első kilométerét én is utána vetettem magam. A zuhanási sebességem a lehető legnagyobb mértékben fokoztam, de egyáltalán nem azért tettem, így, hogy elkaphassam újfent. Ó, de még mennyire, hogy nem… Csupán azért tettem így, hogy láthassam a kifejezését, amint landol azon a bizonyos “dolgon”. – Hmm… Talán szólhattam volna, hogy amíg nem látod meg a talajt nincs miért aggódnod. – Elmélkedtem hangosan, miközben én lassan lefékeztem és lassan talpon állva megálltam a tollas teremtmény hátán. – Ja és amíg nem állsz fel, addig ne nézz le. Még mindig az égben vagyunk. – Jegyeztem meg mellékesen, habár benne volt, hogy ezt már késő közölnöm, mivel ez volt a második amit megtehetett, mihelyst kinyitotta az Elf szemeit, de ettől függetlenül kimondtam, tehát nincs miért okolnia. – Ez itt a misztikus madarak között is a legmisztikusabb …A Jégfőnix! Habár… – Dörzsöltem az államat kételyektől terhelten. – számítottam rá, hogy nyugodtabb a többi Főnixnél, de hogy ennyire ránk se hederítsen az azért különös, nem? – Pillantottam értetlenül Lilith-re, azonban hála a hangoskodásomnak valami olyat értem el, amelyet talán nem kellett volna. A főnix az eddig hűvös és távolba néző tekintete megváltozott majd hirtelenjében agresszív, rajta élősködött nem tűrően fogta magát és zuhanórepülésbe kapcsolva áttörte a sűrű felhő rétegeket. Rákiáltottam volna az Elflányra, hogy kapaszkodjon meg a madár tollazatában, azonban minden értelmes lény így cselekedett volna ebben a helyzetben, szóval bízzunk benne, hogy ez alól ő sem gondolja magát kivételnek. Én kifejezetten méltányoltam a zuhanását, mivel egyrészt, a repülés a véremben volt, másrészt amúgy sem volt még eddig alkalmam meglovagolni egy efféle óriás madarát, szóval egy szó mint száz, élveztem a helyzetet. – Hé öreg fiú, ez már nem tetszik! – Szólaltam fel hangosan, miután a semmiből a színe a hófehérből tűzpirossá változott és a tollazata megperzselte a kesztyűmet. Ennek ellenére nem igazán érdekelhette, tekintettel arra, hogy ezalatt a fák fölé ereszkedett és egy laza 180 fokos csavarral lerázott minket magáról. Az ismételt esés már meg sem lepett, viszont az, hogy ezúttal csak fák voltak alattunk, amelyek felfogják a zuhanásunkat már enyhén igen. Gallyak szakadtak le, fák dőltek ki, de valahogy csak földet értem. – Te lángoltcsirke… mondtam, hogy óvatosabban. – Mormogtam fejemet fogva, ennek dacára rövidesen felálltam. – Elf… Elflány, merre vagy? – Ismételtem pásztázva a területet, mert ha ez a 10 méteres esés közben nem dobott be egy varázslatot, valamerre neki is erre kell lennie, így nem voltam rest felkutatni. Bár ha ő talált rám hamarabb az sem volt igazi probléma. Ellenben, a főnix sem repült tovább. Fordulatot vett és immáron két színben pompázva: -az egyik oldala lángokból állt, míg a másikat jegesedés övezte- Elkezdte porig égetni az erdőt nemes tűzével. Ebből adódóan nem volt sok idő, hogy megtaláljuk egymást Lilith-tel, de egy hozzám hasonlónak ez ad valós kihívást.

  10. -Hm…ezt úgy képzeltem el, hogy te ülsz egy nagy bársony fotelben, unott arccal és nézed, ahogy megküzdenek érted a nők és akit arra érdemesnek találsz, azzal kezdesz valamit.- Fejtettem ki neki a kis bizarr gondolataimat nevetve. Ez is több a semminél legalább amit elárult magáról, egy időre beértem ennyivel, így efelől a téma felől nem is kérdeztem többet. – Örülök, hogy kedvedre való szerény társaságom, bár lehet azért, mert a káoszt látod bennem és azzal szimpatizálsz. – Jegyeztem meg kuncogva. Nem tagadom, nem vagyok egy egyszerű eset, ahol megfordulok, ott egy kisebb felfordulás megeshet. – Ez igazán tiszteletre méltó, szóval még akár helyet is kaphatna a lelkem a vitrinedbe, a csecse becséid mellett? És le is porolgatnál időnként? – Pillantottam rá csillogó szemekkel, akár egy kölyök kutya a hőn szeretett gazdájára. Persze ez megint csak egy kis színjáték volt, de élveztem és szerettem belemenni az ilyesmibe, főleg, ha még adták is alám a lovat. A következőkön csak pislogtam értetlen ábrázatot vágva. – Hááát, ezt már nem tudja kimagyarázni a kedves vámpír uraság. – Feleltem eltökélten, de a végére csak elmosolyodtam. Nem vettem bántásnak egyáltalán, igazából értettem mire célzott, de vicces volt játszadozni újfent. -Na de egye fene, most az egyszer elnézem. – Tettem hozzá játékosan. -Hm, szóval a szolgáddá tennél…nem lehetne szabad akaratom? Nem lenne olyan poén egy vámpír pincsikutyájaként tengetni mindennapjaimat, na meg akkor el is veszne a varázsom, ami miatt érdekesnek találsz, ha a magad akaratára formálnál, nem gondolod? – Tettem fel a kérdést egy sejtelmes mosollyal. A további mondandóján elgondolkoztam egy kicsit. – Én nem félek! – Jelentettem ki magabiztosan. – Csak furcsának találnám, ha egy vámpír és egy elf a különleges képességeit háttérbe szorítva, egyszerű primitív praktikákat alkalmazna, ennyi az egész. – Magyaráztam meg büszkén. Közben az indák már egész szépen körülfonták Alucard lábait, olyannyira elkalandoztam. Az ötletére eléggé meglepődtem, de aztán fellelkesedtem. – Jól van, vágjunk bele, lehet, hogy még eredménye is lesz, de ha nem legalább jól szórakozunk, én biztosan. – Feleltem nevetve, majd még tisztelegtem is neki. – Értettem kapitány úr! – Kiáltottam fel vigyorogva, majd bólintottam és a mágiám segítségével elhajítottam jó erősen, majd én is utána ugrottam. Kíváncsian vártam, hogy mi fog kisülni az egészből. Suhantunk mint a szél. – Na milyen érzés? – Kérdeztem meg tőle, vidáman és önfeldten mikor utol értem.

  11. – Voltak bizony. De nem adtam be egyiküknek sem könnyedén a testem, annál értékesebb vagyok. – Somolyogtam büszkén és határozottsággal töltve. Egyáltalán nem szándékoztam belemenni a volt viszonyaimba, azonban, mégis kénytelen voltam egy röpke töredéket megosztani belőle annak érdekében, hogy ne kíváncsiskodjon tovább. – Javíthatatlan. Hmm…. – Idéztem vissza a szavait, majd széles vigyorra húzódott a szám. – Szeretem a javíthatatlan egyéniségeket. – “Mert önmagamra emlékeztetnek.” Rakhattam volna a monológomhoz kiegészítő mondatként, azonban nem bántam, ha még egyelőre nem tudja milyen is vagyok teljes valómban. Majd megtudja. – Khm. – Köszörültem meg a torkom a mondata közepén. – Kegyed félreért engem… Személyed mint a többi lélek, külön üveget kapna. – Helyesbítettem ki a félreértését, s így már egészen egy vámpírúrhoz való ellátást kapna, ha megfosztanám a lelkétől. Ugyanakkor ekkora már bizonyára többnyire értette a szarkazmusaim működését. – A vadállatok? – Kérdeztem keresztkérdésszerűen szinte azonnal a “barbáros” megállapítására. – Mármint… ezzel nem azt mondom, hogy te is egy állat lennél… csakhogy attól még lehet az állatokéhoz hasonló különleges ízlésed… – Vakartam magyarázkodva a halántékom, miközben bájosan mosolyogtam, habár magam is éreztem, hogy ez a vonat már elment, hiábavaló a magyarázkodás. – Ha szófogadó lennél… kétségkívül meg. Ellenkező esetben engedelmes szolgát nevelnék belőled… – Somolyogtam ridegséget sugallva a tekintetemmel. Azt, hogy pontosan miféle szolgává alakítanám szándékosan nem mondtam ki, mindent a fantáziájára bíztam. – Miért, talán nem bízol az alap testi adottságaidban? Vagy… – Hajoltam közelebb hozzá.. – Megijeszt, hogy az egyszerű halandók gondolkodásával kell élned? – Suttogtam a füleibe vigyorogva, majd előhúztam az eddig pihenő kezeimet a zsebemből. – Egy magadfajta gyakorlott mágusnak nem kellene tartania egy kis méregtől. – Somolyogtam szórakozottan, miközben már arrébb távolodtam tőle. – Mm… – Pillantottam elmélkedően az indrák, amelyek a lábaimra tekeredtek. – Várj, van egy jobb tervem. Hajíts el az indáiddal úgy, ahogy csak bírsz. – Néztem rá Lilith-re, majdhogynem már pszichopata vigyorral. – Az égből fogunk lecsapni, mint az igazi ragadozó madarak. Szóval… Ezért ha nem akarsz lemaradni, közvetlenül te is vesd az égbe magad utánam. – Mondottam magabiztosan, majd ennek tetejében keresztbe is fontam a karjaim ezzel jelezve, hogy készen állok a repülésre, habár, ha rólam van szó, én minden egyes másodpercben.

  12. – Nahát, nahát valaki itt nagyon tisztába van azzal, hogy sármosnak mondható a legtöbb hölgy körében…Voltak ilyen tapasztalataid netán? – Kérdeztem sunyi nézéssel és mosollyal kísérve, de valóban érdekelt. Ez egy árnyalt üzenet akart lenni, hogy vajon megélt e románcot. Bár a korát figyelembe véve biztosan akadt egy két futó kaland, ha nem is rendes szerelem, hiszen minden férfi vágyik ilyesmire. Ugyanakkor, lehet, hogy ő pont nem az a fajta. Tanakodtam magamban, közben néha grimaszolva. A következő mondandóra jóízűen felkacagtam. – Ha te azt tudnád, nem lenne benne köszönet…Voltaképp a kedves fajtársaim kiutáltak, mert nem követem a protokollt, hanem próbálok újítgatni, a saját szám ízére formálni egyes dolgokat. De mit lehet tenni, javíthatatlan vagyok. – Mondtam el őszintén, de kedvem továbbra is töretlen maradt, még ha ez valahol legbelül kicsit rossz volt. – Igazán furcsa egy szerzet vagy, pont azt találod érdekesnek, ami elől mások menekülnek, vagy a fejüket fogják. -Jegyeztem meg egy röpke pillantást vetve rá. A további ércelődését már nem fogadtam oly naívan, mint az elején, bár ha komolyan gondolta volna sem kapom fel a vizet, hanem más úton közelítem meg a “problémát”. – Nem akarok azért összezsúfolva lenni, vadidegen lelkek közt, legyél rám tekintettel kérlek. – Válaszoltam végül én is kegyes, szarkasztikus stílussal, de a végén csak nevettem, meg ez még nem volt annyira az igazi. Még meg kell találni a hangomat, hogy elsajátítsam a szarkazmus és az irónia fortélyait, majd saját magamra szabhassam. – Hm ez igaz…de csak egy kritériumot tettél fel, a legesleg barbárabbat…ki eszi meg tollastól? Fúj…- Vágtam egy undorodó arcot a mondatom végére, de ez is inkább gyerekes és egész aranyosnak mondható lett. – Megtartanál, mint egy kisállatot? – Pillantottam egyenesen a szemeibe és ezt is akaratlanul, de elkezdtem elképzelni, majd megráztam a fejemet, hogy visszazökkenjek. – Nem vagyok az a kényes fajta, de ételek terén érzékeny vagyok, jobb ha tudod. – Tettem hozzá kedvesen mosolyogva. A madárleses elképzelésére egy pillanatra elkerekedtek a szemeim és csak pislogtam rá, majdhogynem el is hittem amit mondott, olyan hihetően tálalta, de aztán megszólalt a fejemben egy kis harang, hogy ez szarkazmus. Meg persze utána Alucard is rendes és ésszerűbb ötlettel állt elő, így sóhajtottam egy aprót, a megkönnyebbülés jeléül. – Vááárj! Te most hagyományos módszerekkel akarsz madarat fogni? Semmi mágia, semmi fifika? Szorítkozzunk az ösztöneinkre, ahogy azt a halandó emberek teszik?- Néztem rá érdeklődve, egyenesen a szemeibe. – Persze, jól ismerem a természetet, mivoltamból kifolyólag, bár ez az erdő, nem a legbíztatóbb hely, sötét és kietlen…Abban is kételkedem, hogy amit elkapunk nem lesz e mérgező…- Magyaráztam serényen az elgondolásaimat, közben elkezdtem kicsit a varázserőmmel játszani és a fát megérintve indákat kezdtem futtatni végig az ágakon, Alucard lábára is felcsavarodva.