Rejtett Város

Hegyláncok ölelte völgyben egy vízmosás közepén áll a magányos torony, mely délibábként tetszeleg a kíváncsi szemek előtt. Már azoknak, kik belépnek a vízesés rejtette barlangba, amit csak az talál ki keresi. E barlang átjáró a hegyen mely mögött talán megláthatod eme városkát, hol a rég elfeledett nép él. 

Vélemény, hozzászólás?

127 hozzászólás érkezett az alábbi témában: “Rejtett Város

  1. A tó mellett haladtam mindaddig míg ahoz a részhez nem ért, hogy mások is bejutnak a kapun és belső harcok vannak. Megfordulva néztem a férfira. Szemeim megvillantak szavaira.

    – Sose voltak népemen belül belső harcok míg te és a hozzád hasonlóak be nem tették ide a lábatokat. Kezdve azzal a démonsárkánnyal és démon boszorkány barátnőjével! -forrt bennem a düh bár az igazság az volt én tehettem a dologról. Én akartam megnyitni a kapuinkat, hogy még több tudásra tegyünk szert. Igazából nem rá hanem magamra haragudtam.

    A kérdésére hogy fenyegetés felvonva szemöldökömet fontam keresztbe kezeimet. -Én nem fenyegetőzöm hanem cselekszek. Arról nem is beszélve hogy ki sétáltbe a másik csapdájába? Szóval a jó indulatomnak köszönheted, hogy leeresztettelek! Lehet akkor kellett volna megfosztanom a korona ékszereidtől! Hercegecske. -morogtam összeszűkítve a szemeimet.

  2. Elegánsan érkezem a talpamra, majd megigazgatom a nadrágomat és elveszem a kardomat.
    – Hát igen, azóta sok dolog történt. A Tanáccsal akarsz beszélni? Ejnye, Kislány, nem tudtad, hogy ők elvannak foglalva a jelenlegi városon belüli gyenge harcokkal. És hogy hogyan találtam ide? Egyszerű, elf vér, minden rejtett utat megtalálok. Így a rejtett várost is, s a helyedben nem miattam aggódnék, tekintve, hogy sokan mások is könnyűszerrel jönnek be a kapun, akik nem feltétlen olyanok, mint én.
    Veszem fel léptei tempóját, nyugodt hangal.
    – Oooh, csak nem fenyegetés? Ne aggódj, megtudom védeni magamat.

  3. -Lehet hogy 4 hónapja nem voltam itthon, de akkor még zárva voltak az idegenek ellőtt a kapuink. Arról nem is beszélve, hogy itt nőttem fel és minden lakost ismerek, de téged nem! -mondtam és keresztbe fonva a karjaimat néztem a szemeibe. Oldalra döntve a fejem húztam fel a szemöldököm. Tény 4 hónap hosszú idő, de tényleg csak tűrte, hogy lógassam. Felemelve kezemet csettintettem mire a kötél eltünt lábáról és a földre esett len.

    – Beszélnem kell a tanáccsal. -mondtm elfordulva tőle és indultam meg a városunk felé, hogy megtudjam mi történt itt 4 hónap alatt. Nehezemre esett elhinni, hogy megnyitották a kapukat.

    – Igen békés, de csak mert vannak akik nem félnek eltenni lábalól a túristákat. -mondtam ördögien elmosolyodva visszapillantva az éppen feltápászkodó férfira.

    – Amúgy meg nem sokan ismerik a bejáratnak a helyét. Te hogy találtál ide?!

  4. Meglepetten nézek az engem megtámadó lányra, majd felmordulok, ahogy fejjel lefelé találom magamat, fellógatva.
    – Elsőre is értettem a kérdést, szépségem. -halkan felkuncogva nézek a leányzóra, majd a szemeibe. – Honnan veszed, hogy én nem élek itt? Téged sem láttalak errefelé.
    Válaszát meghallva felmordulva kezdek nem túl férfiasan ficánkolni, akár egy partra vetett hal, csak nincsenek kerekre tágult szemeim… jahm, és nem tátogok.
    – Nézd, komolyan és őszintén mondom, hogy csak pihenni jöttem ide és sétálni. Nincs nagy kedvem harcolgatni, így megkérlek erre, kedvesen, fekete mágia és egyéb fegyverek nélkül, hogy eressz le. Megtámadni egy békés turistát? Ejnye, nem szép dolog. Tudja ezt a drága néped? Tudtommal ez egy elég békés város.

  5. 4 hónapja megint nem jöttem haza, így úgy éreztem épp ideje kicsit meglátogatnom szüleimet és népemet. Az erdőt úgy ismertem mint a tenyeremet és úgy mentem a városunk felé rajta keresztül, de a tónál megálltam, hogy kicsit igyak és feltöltsem a kulacsomat. A tónál gugoltam mikor az erőd felől lépteket hallottam és egy idegen auráját éreztem meg. Felállva siettem a fához. Mágiával idéztem meg egy kardot, amit abban a pillanatban odatartottam ahogy kilépett a bokrok közül.

    – Ki vagy te és mit keresel itt idegen?! -Vontam kérdőre készen arra, hogy harcba bonyolódjak vele, de helyette ő is visszakérdezett. Nem engedtem le a kardot és láttam, ahogy ő is a markolatra teszi a kezét.

    – NEm veszem hanem tudom! Mit keresel a népem közelében és ki vagy te?! -Kérdeztem ismét most már kicsit ingerültebben. Szabad kezemmel a hátam mögött kezdtem el varázslatot megidézni. Egy kötelet idéztem meg a lábaiköré, amit hirtelen felrántva a fára lógattam fel fejjel lefelé. A kardot egy lebegtető varázslattal elvéve tőle és távol tartva tőle.

    – Szóval válaszolj a kérdésemre idegen! Mit keresel az otthonom közelében?!

  6. Lassan már három hónapja, hogy a Rejtett Városban élek zavartalanul, ügyesen alkalmazkodva a rég elfeledett néphez. Befogadtak maguk közé, cserébe harcra oktatom őket, már amennyire szükséges, persze, az sem elhanyagolható tény, hogy híresen hírhedt kardom is a város szolgálatába állt így, úgymond. Na nem, mintha annyira sokan akarnák megtámadni őket, gyakoribbak itt a belső harcok, s a kisebb vagy éppen nagyobb összecsapások. Mondhatni igazi békés bagázs, a sziget legtöbb lakójával ellentétben, s noha nem éppen ezért jöttem ide, eléggé szép a természet ahhoz, hogy rendesen kipihenjem magamat és még gyönyörködve fel is fedezzem az itteni táj rejtett szépségeit.
    Most is éppen a közeli tóhoz igyekeztem, amikor megérezve az ismeretlen, ám de kellemesen finom illatot elindultam afelé, legnagyobb meglepetésére egy lányt pillantottam meg, ki kardot rántott rám, így én is előhúztam az enyémet, ha harcra kerülne a sor.
    – Mi célból vagy itt, s honnan veszed, hogy ellenfele lehetsz az én Daisenemnek? – hangom nyugodt, s mondandómmal ellentétben nem arrogáns, vagy beképzelt. Inkább türelmes, s férfiasan kellemes. Nincs okom rá, hogy kiabáljak vagy ordibáljak a hölgyeménnyel, valamint bár híres a kardom, de nem becsülőm le őt sem. Tudom, hogy a szép, és kedves arc mögött gyakran lehet egy vérszomjas tigris is.

  7. A folyosó teljesen üresnek látszott, mégis éreztem, hogy van mozgás a közelben. Gerard elkezdte kioperálni a téglákat a helyéről, én pedig a fejemet fogtam. Az egész művelet több mint fél órába telt, a végére már inkább dolgozó kőműveseknek éreztük magunkat, mint azoknak akik Natsil húgát akarják kiszabadítani. Már jojózott a szemem a sok téglától, amikor végre átjutottunk a nyamvadt falon. A kőhalomra pillantottam, amit magunk mögött hagytunk. Nem valószínű, hogy sokáig titokban marad a jelenlétünk.
    Egy újabb folyosó tárult elénk, itt már fáklyák égtek a falon. Magas kőoszlopok tartották a föld alatti börtönt, a folyosó végén pedig egy újabb ajtó várt ránk. Beszéd hallatszott mögűle, a belső érzékeim riadót fújtak.
    -Valakik közelednek. -súgtam a többieknek. -Rejtőzzünk el!
    Mindannyian egy-egy oszlop mögé bújtunk, ami szerencsére elég nagy és sötét helyet biztosított a bujkáláshoz és a leskelődéshez is. Hangos nyikorgással kitárult az ajtó és két férfi lépett be rajta. A beszélgetésből arra következtettem, hogy őrök lehetnek. Lassú léptekkel sétáltak, egy-egy fegyver csüngött az oldalukon. Natsillal szinte egyszerre pillantottunk ki, farkasszemet nézve. Tudtam, hogy ugyanarra gondolunk. Amikor elhaladtak mellettünk az őrök, pár erősebb ütéssel leterítettük őket.
    -A fegyvereket vegyétek magatokhoz. -szóltam kissé önelégülten. -Nekem vannak eszközeim.
    Oldalra vonszoltuk az ájult (vagy halott?) testeket és tovább poroszkáltunk. Lassan bekukucskáltunk az ajtó apró ablakán, ahol további őröket pillantottunk meg és cellákat. Felszámozva.
    -Bingó. -suttogtam, talán kissé hangosabban, mint szerettem volna. -Kell egy terv. Egy jó terv. -néztem Natsilra és Gerardra reménykedve.