Elátkozott labirintusa

A Minotaurusz király régen megszegte esküjét melyet az Isteneknek  tett. Büntetésképp egy elátkozott labirintusba száműzték ahonnan soha nem juthat ki. Az arra tévedők sokszor oda vesznek de van aki túléli, ám az ott történtek egy életre megváltoztatja őket. Azt beszélik aki túljut a Mitotauruszon és az elátkozott labirintuson egy kastélyt talál melynek pincéi tele vannak arannyal.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

162 hozzászólás érkezett az alábbi témában: “Elátkozott labirintusa

  1. Földre kerülésem után alig fogtam fel, hogy mi is történik körülöttem. Talán akkor kezdett kitisztulni a világ, amikor felültem és megláttam azt a faszörnyet, akinek éppen egy vadidegen tépte ki a… szívét? néztem kikerekedett szemekkel és ekkor közelebb lépett hozzám az alak. Bevallom talán elkapott egy kicsit a rettegés. Végig halgattam a kisebb monológját, ám ekkor egy nagyobb hatás szünetet tartott. A szörny újra éledt mögötte és csak nem hagyta a piros kabátos alakot. Válaszul a fickó a kezében lüktető szívbe harapott. – Mi a…? – néztem kissé undorodva rá, majd láttam, ahogy a fa több millió apró kis magocskává változik és eltűnik. Ezek után az alak rámnézett és mit ne mondjak… elég lekezelően szólt hozzám, majd kijelentette, hogy nála a kulcs a kastélyhoz. No fene.. gondolkoztam el, majd elvigyorodtam. – Nekem ugyan nem kell az a nyamvadt kulcs… Nem a kastélyba tartok! – vettem egy nagyobb levegőt és elsétáltam mellette, majd amikor azt hittem, hogy nem figyel, megpróbáltam hátba támadni.

  2. …! – Embertelen szempáromat a szeleburdin mélázó nőre emeltem. Szerintem elég tisztán és érthetően beszéltem hozzá, így nem véltem jogosnak, hogy újfent megismételjem ugyanazt, amelyet pár másodperccel ezelőtt már kiejtettem a számon. Ettől eltekintve, kellő figyelemmel kísértem, ahogy hadrendbe bocsátkozott a nő. S voltam annyira kegyes, hogy a “Mi ez…” c. kérdésére választ is adtam még azelőtt, hogy elérték volna őket az ágak. – Az… – A hatásszünet közben álnok mosolyra húztam az ajkamat. – Amelynek te képzeled. – S már vágtatott az Őrző nyúlványai felé. Az összecsapást döntésemhez hűen, mozdulatlanul tekintettem végig, noha már előre tudtam, hogyan is fog végződni a mesés találkájuk, egy-két apróbb kivétellel. Például azzal, hogy a nőszemély nem halt bele az Őrtől bekapott találatára. Nő még éppen hogy csak a földre került, amikor is a teremtmény elhatározta, hogy amíg én tétlenül nézzem a párharcot, addig ő ténylegesen végez az idegennel. S tulajdonképpen… az ő parányi ágyával gondolkodva ez figyelemreméltóan okosnak tűnhet. Meg is indult hát, hogy beteljesítse becstelen, ámbár számára dicsőséges tetet. Az ágait már egy masszív ököllé formálta és mindösszesen egy lépés választotta el a földön fekvő hölgyeménytől, amikor is egy komolyabb erősségű szellő suhant keresztül a tájon, mely jelentősen megrázkódtatta az alakra vágott smaragd tujákat és emellett a lény ágait is alaposan átmozgatta. Nem meglepő, hogy a pillanatnyi lemerevedése után megzavarodva tekintett körül. Ámbár, minden megegyezett a szélcsendes állapottal, egy tényt leszámítva. Eltűnt… az általa „Piros Kabátos Rém”-nek nevezett teremtmény. Ellenben, még mielőtt maga rájöhetett volna a titok valódi nyitjára, egy démoniasan kacaj törte meg az események folyamatát. A két lábon járó fadarab a zaj felé rántotta nézését, ugyanakkor a következő másodpercben intenzív fájdalom bénította meg az egész testét. S hogy mi okozta a szenvedését? Nos, azt leszámítva, hogy már igen koros fa volt, a puszta kézzel átlyukasztott „mellkasában” éppen a szívét markoltam. A lény tekintette elüregesedett és egyetlen kérdés tükröződött ki az arcára: „HOGYAN?!” Végül elhagyva a további késleltetést, kitéptem a testéből az alkaromat, majd lábammal farönkként döntöttem a talajra. A „tetemre” 1-2 pillantást vetettem, majd hátat vetve, rezzenéstelenül a földön fekvő/ülő lány felé fordultam. – Mindketten elkövettétek ugyanazt a hibát. Hagytátok, hogy elvigyen a pillanatnyi harci fölönyétek és leengedtétek a védelmeteket. Meghatározó hiba. Azonban, van ennél egy súlyosabb. Ha… – Hagytam szemvillanásnyi hatásszünetet, mert megéreztem, hogy mögöttem a lény a semmiből újfent talpra állt és egy bunkóst alakítva a faágaiból, a levegőbe ugorva akar lesújtani rám fegyverével. – Nem tudod mikor kell abbahagyni egy csatát. – S megfogva a lüktető szívet, oly’ módon haraptam a belsejébe, mint ahogy azt a halandók teszik egy húsos barack esetében. Az eredmény hatásos volt. Az Őrző abban a pillanatban vált szét teljes egészében magokká, melyek különváltak a szélben és elindultak egy hosszú, ámbár szabad útra, mely végéhez érve ők lesznek azok a fák, amelyek benépesítik a világ talajainak maradékát. …Vagyis sejthetően valami hasonló varázslatos dolog történhetett, de mivel én ezalatt ettem meg a szív maradékát,nem foglalkoztam egyéb külsőségekkel. A számon maradt vértől úriember módjára megszabadultam egy kendővel, majd újfent a nő felé pillantottam. – Nyilvánvaló a térképes akciód után, hogy nem te vagy a labirintus kertésze… Szóval, ha „turista” vagy, feltételezem, hogy a kastélyban van dolgod. Azonban, ezzel van egy apró probléma. Éppen most faltam fel a Kastélyba vezető kulcsot. Szóval, ha azt akarod rajta hát, támadj meg te is …még mielőtt elrakom a kardom. – Vigyorogtam magabiztosan rá. Jóllehet azért, mert ez volt a legegyszerűbb mód rá, hogy kiderítsem miféle szándékai vannak az utóbbi cselekedetem után.