Lipe Faluja

Az erdő mélyén pihenő kis falucska egy biztos pont a kirándulni vágyók számára. Az itt lakók békések és szeretnek segíteni a kalandozni vágyóknak.

10730991_549238948512489_2353544928077370427_n

Vélemény, hozzászólás?

277 hozzászólás érkezett az alábbi témában: “Lipe Faluja

  1. – Első szavain kuncogtam.- Pontosan ismerem a létezésem lényegét, Kriger… volt rá pár ezer évem, hogy megértsem… -Kuncogtam, kezem a szám elé emelve, de kezem takarta a kimonó ujja. – Mondhatjuk így is… Közöttünk egy testi és lelki szerződés van. Az én fajtám tojásban kezdi az életét. Felébredünk a tojásban, ha a megfelelő személy kerül a közelünkbe. A tojás akkor ezt a személyt magához vonzza, amolyan erőterekkel oda csábítja. A személy vonzódást érez, de nem tudja miért, csak követi azt a vonzódást és megtalál. Miután magához vette a tojást 3 napig fejlődünk a tojásban. Ez alatt a “gazdánk” lelkére és erejére kapcsolódunk, és olyanná fejlődünk, ami gazdánknak a legoptimálisabb társ. A külső megjelenésünk, a személyiségünk… minden tulajdonságunk igazodik a gazdánkéhoz… -Mondtam mosolyogva.- Nem volt másként az Tenebrae mesteremmel sem… nem meglepő így, hogy sok az azonos jegy közöttünk… -Kuncogtam.- Ha te találsz rám, akkor biztosan aranyos, kedves és édes lennék, mint te… -Mosolyogtam. Én észre vettem valamit a fűben, ezért megálltam éppen a lánc előtt, de ő tovább lépett és hasra esett.- Kriger! … Nézz a lábad elé… -Mondtam, amikor hasra esett. Lehajoltam és lazán emeltem fel, a hátán a ruhát megfogva, és talpra állítottam. Körbe pillantottam, mindenfelé láncok. Amikor rácsapott a láncra és azok megremegtek, észre vettem egy villanást. Reagálni akartam rá, de Kriger hirtelen váltású szilvás dolga elterelte a figyelmem.- Mi…? -Néztem rá kissé értetlenül. Milyen szilva és honnan, meg mit csinál? Mi van??? Villantak át a fejemen a gondolatok. Ahogy Tent említette a megrágott szilva miatt, megmozdult valami a bokorban. Mire levegőt vettem, hogy megállítsam már bedobta a szilvát a bokorba. A következő pillanatban a láncok megfeszültek és felizzottak, csak annyi időm volt, hogy Krigert ellöktem, így hanyatt esett. Alig vált el a kezemtől, ahogy ellöktem a teste hirtelen tekeredett rám a lánc és szorosan fogott le. Úgy festettem mint egy kötözött sonka, csak dekoratívabb kivitelben.- Kriger… túl terelhető a figyelmed… Megtennéd, hogy koncentrálsz?? -Kérdeztem kissé megdorgálva őt. A láncok ekkor megfeszültek és megszorítottak még jobban. A levegő ellátásom már nem volt egészen egyenletes, de azért túl sok anomáliát nem okozott számomra. Ekkor egy sötét alak Krigerre vetette magát és lenyomta a földre. Egy lány volt az. Amikor Krigerhez bújt és lenyomta a földre, és ott is tartotta, meglepődtem. Nem egyszerű lány volt ez, hanem egy küldött. – Kriger… ez nem egy igazi lány. Ezek a dögök mesterségesen létrehozott lények, akik olyanok, mint egy szolga. Az őket létrehozó lény irányítja őket, tudatuk korlátozottan önálló, tetteiket, még beszédstílusukat is az őket megalkotó személy határozza meg. Némileg önálló lények, de csak annyira, amennyire az őket alkotó ezt képes volt megoldani, vagy meg akarta oldani… -Pillantottam körbe.- Küldötteknek nevezik őket, mert régen háborúkba vagy veszélyes helyekre küldték őket maguk helyett az alkotók… Viszont túl távolról nem megoldható az irányításuk, ha nem tette őt önállóvá… vagyis az alkotó itt van a közelünkben… -Mondtam. Ekkor a lánc felemelt és földhöz csapott. Nagy ütés volt, még a föld is beleremegett, de csak annyit ért el vele, hogy szédülni kezdtem, mert a fejem erős ütést kapott, amit már én sem tudtam csak úgy elvinni szárazon. Kóválygott a fejem, és a látásom hol homályos volt, hol tiszta. Ezzel mindössze annyit ért el, hogy felhergelt.- Te… ezért élve foglak felkoncolni… ha elkaplak… -Morogtam körbe pillantva.- Kriger… működj együtt ezzel a lánnyal… felesleges harcba ne bocsátkozz… olyan erős, amilyen az alkotója… és az erősnek tűnik… -Mondtam.-

  2. *Voltak Tenhez eléggé hasonló jellemvonásai a hölgynek* -Nem igazán érted még a létezésed lényegét igaz? A legtöbb angyal is azért bukott meg mert engedély nélkül és önzetlenül segített másokon….- *Mentem a lány után az ösvényen.* -Gyenge vagyok és csak egy véletlen mivoltából vagyok ember és farkas magja, hidd el van ami fontosabb a tárgyilagos dolgoknál, mint neked Ten, legalább is amit tudok rólad idáig, ezt a hasonlatot tudom neked felajánlani egyszerűen vonz téged, ahogy engem mások barátias viselkedése.- *Ahogy tovább sétáltunk valamiben megakadt a lábam és hasra estem, a lidérc lány mögött voltam, ő valahogy nem esett el benne, vagy pont átlépte, egy lánc volt, feltekintve a magasabb fákra, minden tele volt vele, körbe voltak vele tekerve és egymáshoz láncolva.* -Na ennek mi értelme van?…. és…- *Rácsaptam a feszes láncra és az összes lánc beremegett körülöttünk.* -Váó.. ez egy hosszú lánc?.. Még is ki az az őrült aki ennek értelmét látja?.. Még én se csinálnék ilyet.. óh.. egy szilva, ha látok egy szilvát, szilvafa nélkül a közelben akkor mindig szerencsém van!- *mondtam boldogan és bekaptam a szilvát, majd kiköptem* -Phej!… Ha Ten itt lett volna biztos figyelmeztetett volna hogy nem szeretem a szilvát…- *Ekkor valami megmozdult a magas növényzetben, de nem látszódott ki, odavágtam a megrágott szilvát és vártam a reakciót.*

  3. – Ahogy arról beszélt nem lehet jó érzés a szolgájának lenni, elnevettem magam.- Nem lehet jó érzés? … Egy kezemen meg tudom számolni hány olyan mesterem volt életem során, aki méltó volt hozzám! … És Tenebrae mester az első számú közülük… -Kuncogtam.- Kegyetlen, gonosz, démoni és igazi vérprofi kínzó… élete és léte a szenvedés… tökéletes mester! -Mondtam elvigyorodva.- A Mester sose fogad el olyasmit, amiből nem származik előnye… szóval a ti barátságotokban is lát valami hasznosat… -Mondtam figyelve őt.- Amennyire tudom ember… de nem lepődnék meg, ha nem az lenne… -Jegyeztem meg.- Menjünk… kell az a lánc… -Mondtam, majd követtem az ösvényecskéig.- Hm. Az, hogy ki van bajban és ki nincs nem érdekel… nem hőst játszani jöttem, hanem megölni azt a dögöt, amelyik lopott a mestertől… -Mondtam Krigernek.- Vissza lehet jönni ugyan úgy ahogy arra felé elmentél, csak okosan kell csinálni… -Figyeltem a nyomokat.- De hát a veszélyes helyek a legjobbak… -Mosolyodtam el, majd elindultam előre az úton, persze megvárva Krigert.-

  4. *Gondolkodtam azon hogy minek Tennek egy szolga egymagában is egy istenszabású lény* -Szóval szolga, az nem túl jó érzés lehet… én egy barátja vagyok neki, egyszer egymásnak estünk néhány barátommal Ten ellen, nagy nehezen sikerült visszavágni neki, eltörtem a maradék végtagjait, de persze előtte ő is az enyéimet- *Hátranéztem a lányra* -Szóval mikor eléggé lestrapáltuk az istenszabású mestered hogy elmenekülhessünk, a többiekkel ellentétben felajánlottam neki a barátságomat, és elfogadta, nem volt belőle semmi anyagi előnye, és erősebb se lett attól hogy a barátja lettem, szóval nincs benne érdek…- *Megvakargattam a fejemet* -Valószínű hogy majd mi is barátok leszünk ebből kiindulva.- *Beleszimatoltam a levegőbe.* -Mond csak, akit követünk az ember?… mert ha igen lehet hogy szagot fogtam.- *Magasabb fűvel borított területre értünk ahol ki is volt taposva egy sávban a növényzet, egy kis ösvény, de nem volt régi, talán tegnap esti.* -Szerintem érdemes utána nézni, ha ez nem is az ő nyoma, erre vannak vadak, és alapjáraton nem túl biztonságos erre jönni, lehet valaki bajban van, visszafelé nem vezet ösvény, és ugyan ezen se jöttek visszafelé, a fűszálak mind a másik irányba vannak borulva.-

  5. – Figyeltem a szavait és elmosolyodtam. Nekem is eszembe jutott, csak én nem gondoltam volna, hogy segítenének nekünk, elzárkózás helyett. Kissé közvetlenebbnek tűnik Kriger, mint kellene, de hát… biztos okkal olyan. Elvégre sokkal több mindent el tud intézni így. Közvetlen, kedves… az ilyenre sokkal jobban nyit mindenki… Ravasz! – Nem rossz ötlet… bár nem hiszem, hogy… -Kezdtem bele a mondatomba, amikor valaki megállt mellettünk és tájékoztatást adott nekünk. Ezen kicsit meglepődtem, de jól jött az információ, csak valami zavart, ami mosolyt csalt az arcomra.- Befolyásolta… oda akar minket csalni… -Jegyeztem meg, majd Kriger után indultam, nyugodtan sétálva mellette.- Tenebrae? … Igen. Ő a Mesterem… -Mondtam rá nézve.- Ismered őt? -Kérdeztem kíváncsian.- Én egy lidérc vagyok, akit kikeltett a tojásból… mondjuk az egyszerűség kedvéért, hogy a szolgája és a tulajdona vagyok. -Mosolyogtam.-

  6. *Figyelmesen végighallgattam a lányt, főleg az után hogy megsimogatott és a végén még meg is ölelt, mivel mindig gyorsan ítélem meg az embereket magamban, döntöttem, segíteni szerettem volna neki* -Mi is elindulhatunk, ilyen békés helyen kilógnak a nem idevalók, kérdezzünk meg másokat hogy láttak-e valakit rajtunk kívül aki idegen.- *Még épp hogy csak kimondtam az ötletem de már egy járókelő megállt, és tájékoztatott minket hogy.* -Egy idegen ember jött a faluba és műtárgyakat szeretett volna eladni, a vevőit pedig magával vitte, ugyan is a műtárgyakat egy biztonságos helyen tárolja, az erdő sötét zugába mentek, én is vele mentem egy darabon.. bár elég részeg lehettem mert csak arra emlékszem hogy ott vagyok a sötétben és elindulok visszafelé… a sötét szó ne tévesszen meg titeket egy nagyon nyugodt és békés helyről van szó..- *A járókelő tovább ment mi után megköszöntük neki az információt.* -Menjünk!… Segíteni szeretnék neked.- *Elindultam egy két méterrel előrébb járva az erdő felé, megkérdeztem a lányt* -Őőő.. Sayaka, mit mond neked az a név hogy Tenebrae?- *Mentem tovább a kis kényelmes tempómban bütykeimen és elülső lábboltozatomon*

  7. – A szimatoláskor nem mozdultam, hogy illatmintát tudjon venni. A tüsszögésére elkuncogtam magam.- Érdekes egy szerzet vagy! -Mosolyogtam rá.- Kriger. Érdekes név… szép. Okos vagy Kriger. -Mondtam megdicsérve a fejét megsimogatva lágyan, kedvesen.- Annak akit én keresek, Kriger, nincsenek cukorkái és zsemléje… neki egy furcsa fegyvere van, amit ölésre használ. Egy kristály, amely befolyásolja mások természetét… Az irányítója akarata szerint és csak azokét, akikét az irányító is akarja… -Mondtam.- Nos, nekem ez a kristály kellene tőle… de mivel nem fogja csak úgy oda adni, mert egy önző dög, ezért ki fogom végezni és elveszem tőle. -Mondtam egyértelműen a tervemet. Ismerős illatot is felfedezhetett rajtam, mert Tenebrae a mesterem, így az ő illatát is észre vehette rajtam.- Azért küldtem a gyerekeket, mert ha csak egyet is megtámad, akkor rögtön lebuktatja magát és ideje korán kerül a másvilágra. -Mosolyogtam.- Ha nem támadja meg egyiket sem, nyerhet magának egy kis időt… -Mondtam körbe pillantva.- El vagy hanyagolva? -Kérdeztem majd megöleltem kedvesen.- Ezt oszd el időre, mert nem foglak jó ideig megölelni… – Mondtam megjegyezve, majd figyeltem őt.-

  8. *A gyerekek úgymondván el lettek zavarva a tájékomról, kicsit szomorú voltam, de a cukorkákat ott hagyták, eszegettem őket a földről mi közben egy hölgy beszélt hozzám, majd bemutatkozott, megfogtam nagy kezemmel az egyik kacsóját és megráztam az, ez után megszagoltam a lábát és a cipőjét, a porosabb talajról egy kis homokot is sikerült beszippantanom ami láncsorozatos tüsszögést vont maga után, a földön terpeszben ülve, fél mancsomat felemelve prüszköltem négyet, ötöt, majd megráztam a fejemet és kicsit oldalra döntött fejjel néztem kérdően a lányra, láttam rajta hogy ő nem fog megsimogatni szóval nem is vártam tovább, bemutatkoztam, kissé morgós hangomon* -Kriiiiiiiiger!…… Kriger vagyok, a szeretet után érzett éhségem kielégítése miatt vagyok itt, ki az pontosan akit keresel? Neki is vannak cukorkái és langyos zsemléje?…- *megszagolgattam a lány ruhájának az ujját* -Érdekes szagod van, kissé idegen, talán nem a közelbe való vagy igaz?- *kérdeztem tőle érdeklődve, közben egy-egy cukorkát ami még volt a földön bekaptam és rágcsálgattam*

  9. – A mester azt a feladatot adta, hogy a faluba elrejtőzött ellenlábasát kapjam el, így hát ide jöttem. Megszokott kimonómban voltam, de balett cipőt viseltem, mezítláb helyett. Cruent jött velem, így a fák között egy csicsergős kismadár is megbújva követett. A faluba sétálva megláttam egy farkast, akit gyerekek vezettek. Érdekes látvány. Egy vérfarkas félét gyerekek vezetgetnek és vakargatják… Körbe pillantottam. – Sziasztok! Keresek egy férfit, akit elveszítettem a városban! Úgy tudom itt lakik… tudnátok segíteni? -Kérdeztem a gyerekeket, majd a farkasra néztem. A gyerekeknek egy barna hajú, edzett, magas, kék szemű férfi személyleírását adtam meg, így elszaladtak megkeresni.- Kicsit érdekes, hogy egy vérfarkas féle lényt így vezetgetnek gyerekek és mint egy házi kutya vakargattatja a hasát… -Mondtam a farkasnak.- Sayaka vagyok. -Mutatkoztam be a farkasnak, hiszen éreztem, hogy nem egyszerű farkas.-

  10. *Farkasemberként négykézlábra ereszkedve járkálgattam a faluban két kisgyerek, egy kisfiú és egy kislány kötéllel a kezükben, másig végével a nyakam köré kötve sétálgattunk, olykor-olykor megetettek, dobtak nekem egy két zsömlét, cukorkát, vagy gyümölcsöt, igazándiból mindenevő voltam még így is, volt pár lakó akiknek nem annyira tetszett hogy kisgyermekek által vezetett vadállat sétálgat köztük, egyesek pedig visszahúzódtak házaikba ijedtükben és becsukták az ablakokat is. A kölykök nagyon kedvesek voltak velem, körbeugráltak az utcán járkáló gyerekek, megvakargatták a nyakamat, a fülem tövét, majd mikor hanyatt feküdtem a hasamat is, igazándiból ez volt a legjobb rész, hosszú nyelvem a porba lógott és ahogyan lihegtem kisebb port is csaptam a fejem mellett, mikor belefújtam a homokos járdára*

  11. Sei halványan elmosolyodott a segítségre, bár elég ügyetlenül kapaszkodott, amikor pedig sikerült egyik lábát beakasztania a kengyelbe nem bírta magát felnyomni, ezért jó darabig így vacakoltak Migivel. Elég kínosan érezte magát, ami szépen tükröződött arcán.
    A kialakuló szócsata hallatán ide-oda kapkodta fejét, a végén pedig csak jót nevetett rajtuk. Kicsit sikerült feloldódnia.
    Amint szóba került, hogy valakivel osztozni fog a lovon ismét feszélyezve érezte magát. Először is semmilyen kapcsolatban nem állt külvilági emberekkel. Másodszor: itt mindenki férfi. Egy tapasztalatlan leányzónak olyan érzés lehetett, mintha bedobták volna egy farkasokkal teli verembe. Mondjuk… ha úgy vesszük legalább véletlenül sem fog lefordulni a nyeregről. Egy kicsit felsóhajtott amikor Eien a pártjára állt, hiszen őt „ismerte” csak. Az már más kérdés mennyire kalimpált a szíve amikor felpattant mögé.
    Csendbe burkolózva hallgatta a beszélgetést. Nem tudta hogyan kapcsolódhatna be, másfelől nem volt hozzászokva a folyamatos zötykölődéshez, ezért igyekezett inkább arra koncentrálni nehogy leforduljon véletlenül.
    Ahogy őt is igyekezték bevonni a beszélgetésbe szépen lassan kezdett megnyílni.
    – Hát… nagyon szeretem a fővárosból érkező édességeket. Évente párszor kapunk, ezért igazi ritkaságnak számít a falumban. – felelte őszintén, még kissé bátortalanul. – Talán a mézdinnyés tejes teát szeretem a legjobban. A dalok terén elég válogatós vagyok de, nagyon szeretek énekelni és a hárfán játszani.
    Egy kis szünetet tartott, hogy megvárja a többiek reakcióját is, majd pár vonalban felvázolta azokat a gyerekkori emlékeit, amelyek megmaradtak benne.
    – Egy kicsit homályosak a képek, de arra tisztán emlékszek, hogy nagyon szerettem egy falubeli kisfiúval játszani. Valamiért belém égtek a kék szemei… de, Sage-sama szerint lehet ezt csak álmodtam, mert a faluban sosem volt más rajtam kívül, aki kék szemekkel született volna. – azzal picit elhallgatott és folytatni kezdte – Jaj, emlékszem milyen jó volt amikor az öreg a mesékkel kápráztatott el minket! – azzal fel is nevetett – Össze-vissza hadovált, váltig állította, hogy a császár alatt szolgált, de szerintem csak az agyára mentek a bogyók! – kuncogott föl, és megköszürülte torkát már mosolyogva – Bár, tény, hogy gyerekként nagyon szerettem Lipét, egészen addig amíg… nem is tudom, máshogy kezdtek el hozzám állni az emberek. Amíg a barátaim kint játszottak engem a mesterek tanítottak. Párszor megszöktem, de utána el is fenekeltek. – felelte már lebiggyesztett ajkakkal kicsit durcásan. Pár gyerekkori csínyt mesélt még, de eléggé érezhető volt, hogy kicsi korban elkezdték a képzését, ezért nem volt gyerekkora.
    Sei-t nagyon izgatta Eien gyerekkora, természetesen a többi harcosé is, de a fiúban érezte mennyire hasonlóak, viszont kettejük közül inkább Ei volt szabadabb. Talán azért is mert fiú.
    A sűrű köd láttán kicsit összeszorult a gyomra, holott hozzászokhatott volna már Lipe erdejeiben. Valamiért ez a hely nyugtalansággal töltötte el. Ő sem tudta megmagyarázni miért, de inkább közelebb bújt a mögötte ülő fiúhoz. Eddig igyekezett a legcsekélyebb módon hozzásúrolódni, azonban most már Ei is érezhette a lány parányi testének melegét.

  12. – Óvatosan azzal a lóval, kisasszony! – segítette fel Migi a lányt a jószágra. – Tudja, hogyan kell meghajtani?
    – Hagyd, Migi, amúgy sincs elég paripánk tizenegy főre, szóval valakinek vele kell mennie. Hacsak nem szeretne valamelyik két jófiú kicsit jobban összemelegedni. – jelezte vigyorogva Satoru a lóhiányt.
    – Miért nem loptunk egyet? – érdeklődött a körmét nézegetve Tsuyo, aki már közben felmászott zömök lovára.
    – Mert nem volt ilyesmire időnk, és amúgy sem állunk háborúban ezekkel az emberekkel, nincs okunk megnehezíteni az életüket. – nyögte be Eien. Igazából csak a megítélésüket akarta kicsit feljavítani a lány felé, még mielőtt rosszat gondolt volna.
    – Te mióta vagy ilyen selyemlegény, főnixkém? – szólt oda hahotázva Tsuyo.
    – Én mindig is tisztelettudó voltam. Itt csak ti vagytok a neveletlenek. – válaszolta Eien szemet forgatva, egyértelműen érezhető szarkazmussal a hangjában. – Ugye nem bánod, ha osztozunk a pacin? – kérdezte meg Sei-t.
    – Várj, miért te osztozol vele? Miért ne lehetne másnak is egy jó napja? – bátorkodott felülbírálni a fiú döntését Yawara. Ei csak legyintett és felmászott a lány mögé a lóra. Megindult a lovasbanda.
    – Mi van ma a fivéreinkkel, Migi? Úgy feleselnek, mint egy elhanyagolt feleség. – fordult értetlenkedve segítője felé a főnixharcos.
    – Kicsit feszültre sikeredett a virágvadászat. Most elveszett a modoruk. Hozzáteszem, az enyém is. – felelte az alkapitány.
    – Felőlem lehetnek idegesek, de nekem ne feleseljenek. Itt mégis csak katonás rend uralkodik. – rázta a fejét. – Majd a kocsmában megjutalmazok mindenkit a virágos akcióért. Addig nyughassatok!
    A lánynak biztos kicsit kellemetlen lehetett ez az egész, elvégre egy teljesen ismeretlen társaság életébe csöppent bele. Erre Ei is rájött, szóval ezután megpróbálta kicsit Seit is bevonni a beszélgetésbe.
    – Ne is törődj a kilenc balfácánnal. Elsőre ijesztőek csak, utána megismered őket és rájössz, hogy a zord külső érző szívet takar.
    – Beszélj a magad nevében. – morogta oda Hiya.
    – De rendes vagy, hogy engem nem tartasz balfácánnak. – csipkelődött Migi.
    Ezen már csak nevetni tudott Ei, és remélni, hogy a lány nem érzi annyira rosszul magát köztük. Megpróbált rátérni hétköznapibb témákra, kedvenc étel, kedvenc ital, kedvenc nóta – utóbbinál Migi úgy gondolta itt az idő bemutatni új szerzeményét, ami hát olyan volt amilyen, de mindenesetre mindenki jót nevetett rajta – és szóba kerültek még a gyerekkorok is, de csak nagyon röviden.
    A társaság végül elhagyta a Lipe melletti erdőt és a közeli hegyzománc felé vette az irányt. Nagy ködre számítottak, ezért Ei meggyújtott egy lámpást a saját lángjával, amit Migi kezébe nyomott, és a csapat elejére küldte vele az alkapitányt.

  13. A fiút hallgatva csak aprókat bólogatott. Talán már nem látszottt annyira az arcán, de nagy elhatározásra volt szüksége, hogy végre megtegye ezt a lépést.
    – Rendben, igyekezni fogok. – hajolt meg tisztelettudóan.
    Meglepetten pislogott amikor Eien csakúgy megindult a tavon, holott nem is tudhatta, hogy Sei „megtartja-e”. „Eeh? Talán… ezt nevezik bizalomnak?” Kicsit később, de megindult utána. A cipőjét kutatva kapta föl serényen, majd még utoljára egy kedves „köszönömöt” megejtett felé és elrohant.
    ***
    Jorah szörnyen festett. Az alvadt vértől csakúgy bűzlött, ráadásul a szaga még keveredett a sárral is, külsőre pedig úgy tűnt, mint akit most szalasztottak egy szarkupacból. A szemei alatt táskák ültek, fürdeni meg amúgy sem szeretett, de legalább a „pakolástól” ezek nem látszódtak. Valahogy nem rajongtak érte az emberek, egy-két méteres sávban ki is kerülték. A férfi csak pimaszul vigyorgott, búcsúzáskor pedig még jó erősen meg is szorongatta társait egy markáns kézfogás keretében.
    – Viszlát, hölgyeim! Attól tartok engem szólít a vodka. – felelte és már meg is indult az egyik közeli kocsma felé, ám valaki még fülén csípte. A férfi nagyjából egymagas lehetett Jorahval, de vele ellentétben inkább szálkás testalkatúnak tűnt. Az ő testét is tetoválások borították, bőre sárgás volt, szintén határontúlinak tűnt, aki egyedi ruhákat hordott.
    – Még a malacokat is elriasztod. – felelte a szemét forgatva miközben a kezében egy durva tapintású kefét tartott, amivel a lovakat szoktak lekefélni. – Valakinek meg kell csutakolnia. – vigyorodott el, mire Jorah-t homloka verejtékezni kezdett.
    – Soha! A legutóbbi akciód után is úgy festett a seggem, mintha egy tigris karmolta volna végig! – kiáltott föl és rögvest futásnak eredt. Az idegen férfi a fejét csóválva mosolygott majd lassú, kimért léptekkel követni kezdte. A Gárdára sem sandított, csak Eien felé biccentett egyet tisztelettudóan.
    ***
    Sage messziről szemlélte az érkezőket. Ojou-samát a helyén találták. A történtek meglepték, ugyanis teljesen másra számított. Talán nem ártana a falubelieket is beavatni… A lány reakciójából nem tudta leszűrni, hogy találkozott-e az ifjú főnixharcossal, viszont a nyomkövető mágia, amit elmormolt rá egyértelműen megmutatta, hogy Sei járt a Szent Ligetben. Ez önmagában véve nem is lenne furcsa, hiszen gyakran jár oda. „Tán beszélnem kéne a kölyökkel is?” Merengett el magában, de a végén csak a fejét rázta. „Ha találkoztak is kétféle verzió létezik: Fushihei megmutatta a foga fehérjét, és a lány nem akart vele tartani, viszont az erdőtűz mindenképp elterelés volt. Miért nem ragadta magával..?” Ahogy ezek a dolgok átvillantak a fejében a másik verzióba bele sem gondolt, hanem rögvest összehívta a tanácsot. „Erőszakkal elvinni a hidrát túlságosan is kockázatos. Ojou-sama még gyermek, könnyedén el lehet húzni az orra előtt a mézesmadzagot.”
    ***
    A tanácson nem tudni mi hangzott el, illetve, hogy mindenki részt tudott-e venni, mert valamiért az átlagosnál is jobban figyeltek a diszkrécióra. Egy biztos volt: Hime-sama helyzetét az öreg folyamatos megfigyelés alatt tartja, ezért ha bármilyen gyanús mozgást észlelne rögvest értesíti az égtájőröket. Bízott a lányban, de a főnixharcosban nem. „Túlságosan is büszke a kölyök.”
    A lehetséges menekülési útvonalakat gondosan lezárták, a határokon megnövelték az őrséget, az idegenekre fokozottan figyeltek, személyenként rájuk állítottak egy-egy embert. Naplementekor kezdtek a felhők egyre inkább összegyűlni. Sage-nek rossz érzése támadt. A közösségi ház felé vette az irányt, amikor nyakon érte az altató lövedék. Reflexei még valamelyest élesek voltak, ezért szeme sarkából, ugyan homályosan, de látta a lövész arcát.
    – Ojou..sama… – felelte rekedtesen, a szemei fennakadtak, majd szépen lassan a földre borult.
    ***
    Sei izgatottan várta a mai napot, azonban előző este egy szemhunyásnyit sem aludt az izgalomtól, ezzel ellentétben éppolyan frissnek és üdének látszott, mint általában. Igyekezett a fiú kéréseinek eleget téve nem sok holmit magával vinni, azonban egy kis batyunyi cuccot így is össze tudott pakolni, hiszen nő volt… Az átlagosnál puritánabb ruhát vett föl, hogy a kinti világ embereinek ne szúrjon szemet. Haját a szokásoshoz igazította, de a fejdíszét a batyuba rejtette. Még utoljára végigsimított az ablakpárkányon. A kinti világról egészen eddig a napig csak álmodozott. Most végre megteszi az első lépést, Eienek hála. Mielőtt maga mögött becsukta volna az ajtót, utoljára hátrafordult és a földre dobta a maszkot.
    – Bocsáss meg, Sage-sama…
    Az asztalán egy levél állt.
    A Szent Ligethez érkezve fürgén kapkódtak a lábait. Az átlagosnál több őrrel találkozott szemben, ám azért nem állították meg, mert amúgyis gyakran járt erre. Kicsit furcsának találta az egészet, de különösebb gondot nem fordított rá. Amikor megpillantotta a fiút kicsit felgyorsult a szívverése. Az eddigiekhez híven most sem volt szószátyár, bár ezt még az is okozta, hogy nem ismerte annyira Eien-t.
    Az, hogy mégis mennyit tudott pihenni inkább nem kommentálta, de a ruhájának dicséretére köszönetképp elmosolyodott. A flörtölésnek hangzó mondatot valamiért üresnek érezte, ebből kifolyólag nem is érezte át, vagy egyáltalán jött zavarba. A felényújtott kezett gyengéden megfogta és elindult a fiú után.
    Mikor szembetalálkozott testközelből társaival egészen megszeppent. Türkízesen áramló tekintetével vizsgálta őket, de egy idő után észbekapott, hogy mégis miért bámészkodik, ezért félszegen megszorítva Eien kezét mögé húzódott.
    Kis időbe telt míg megszokta az ismeretlenek társaságát, hiszen teljesen átérezte hogy vélekedhetnek róla. „Talán…másra számítottak?” Az ösvényen haladva meglátva a lovakat szemei felcsillantak. Még sosem ült nyeregben, de az állatokat nagyon szerette. Az egyikhez közel lépve meg is simogatta azt, majd némi segítséggel és ügyetlenkedéssel sikerült felülnie oldalasan a szoknya miatt.

  14. „Kisujjal? Ez olyan gyerekes…” Mosolyt csalt az arcára a lány viselkedése. Kinyújtotta ő is a kisujját és összekulcsolta a lányéval. – Ezennel fogadalmat kötöttünk. Nehogy megszegd aztán! Akkor szomorú leszek. – „Meg mérges…” gondolta hozzá.
    – Túl sok mindent ne hozz magaddal. Majd a fővárosban veszünk neked új ruhákat. Ugyanolyanokat, mint amiket itt is hordtál. A lényeg most, hogy gyorsan tudjunk haladni.
    Eien még utoljára a tó vízébe mélyedt. „Talán sikerül megoldani nagyobb pusztítás nélkül a szöktetést. Viszont a falu lehet, gondot okoz a későbbiekben is… Az lenne a legegyszerűbb, ha egyszer és mindenkorra megszabadulnánk a problémától. Persze, Sei-nek erről nem szabad tudnia…”
    – Ne nagyon beszélj addig senkivel. Nem szabad, hogy gyanút fogjanak. Nos… Azt hiszem egyelőre eljött a búcsú ideje. – sóhajtott. – Izgalmas holnapnak nézünk elébe. Pihend ki magad! Útközben nehezebb lesz.
    A fiú megindult a tavon keresztül vissza arra, amerről érkeztek. – Te is jössz? – pillantott vissza.
    ***
    A növénygyűjtő csapat valóban másnap hajnalban érkezett vissza a faluba. Szerencsére mindenki épségben megúszta a küldetést, pedig akadtak problémáik út közben bőven. A legtöbb lovasnál volt egy-egy köteg a gyógynövényből. A falu központját meglátva mind egymásra pillantottak kisebb vigyorral az arcukon. Persze előadták az álaggódást, megérdeklődték a helyiektől, mi történt.
    – Egy élmény volt veletek harcolni. Tán lesz még szerencsénk bajtársakként küzdeni! – búcsúzkodott az Eien bőrébe bújt gárdista a kísérőiktől. Miután elváltak a négy őrtől az első dolguk az gyógyszer receptjének megismerése volt. Már annak, akinek volt erre affinitása, név szerint Kashinak és Kanénak. A kevésbé zöldhajlamú férfiúk inkább visszatértek a szállásukra. Ott Eien már várta őket, még jócskán húzva a lóbőrt. Előző nap visszafelé ugyancsak izgalmas úton tért haza, mint ahogyan kikeveredett. Végül senki nem szúrta ki, mert a falu még akkor is a károk helyreállításával volt elfoglalva.
    Az Eiennek tűnő gárdista az oldalára függesztett tatyójából előkapott egy üvegcsét és lehúzta egyben a tartalmát. Az arcszerkezete, testmagassága, hangja és bőrtónusa elkezdett megváltozni, és a főnixharcosból szépen kibújt a sunyi kis Yawara. – Halljátok, az a távolról jött harcos lehet megsejtett valamit, no meg az öreg is. Jobb, ha sietünk.
    Einek nagyon kellemes álma volt, az arca legalábbis erről árulkodott. Ám nem sokáig élvezhette már, bármit is látott odaát. Migi odasétált a fiúhoz és óvatosan megrázogatta… aztán mikor erre nem ébredt fel, szépen lerántotta az ágyról. Eien koppant egy nagyot a földön. Erre már felriadt.
    – Ó, hogy vágna ketté a főhóhér! – dünnyögte a fiú. Migi felsegítette a földről, közben körbenézett. – Hát a másik kettő?
    – Füvészkednek. – felelte Migi.
    – Hát ez igazán nagyszerű. Valaki szaladjon, hozza már őket ide! Nem érünk rá ilyen időpocsékolásokra. Amíg távol voltatok, sok minden történt. A lány benne van a szökésben.
    – Elcsábítottad pompázatos főnixtollaiddal? – kuncogott az alkapitány.
    – Valami olyasmi… – nem ment részletekbe. – Azt beszéltük meg, hogy napkeltekor találkozok vele a szomszédos nagy ligetben.
    – Most randizni terveztek, vagy megszökni? – szólt közbe Yawara. – Nem értem, miért nem romboltad le az egész falut tegnap, aztán ragadtad el a lányt magadtól. Vagy tán meg akarod hagyni ezt a ganajtelepet?
    – Minden úgy történik, ahogy én szeretném. Ha valami nem tetszik, szívesen beléd égetem a hitet. Ha a nagyúr annyira el akarja tüntetni a falut, majd küld valakit helyettünk. Nekünk nem ez most az elsődleges küldetésünk. – pillantott lenézően a fiú Yawarára. A férfi egyből visszavett. – Azért nem mertem merészet lépni, mert nem tudom, mire képes az öreg. Nektek nem gyanús? Valamit tuti kitervelt… Ezért vártam rátok, pontosabban Kashira. Csak már megint lófrál az a vén idióta. Készíteni kéne valami szérumot, ami kiüti Sagét. Azt is tudom már, hogy juttatjuk a szervezetébe… – egy köpőcsövet emelt fel az asztalról. – Az egyik falusi házában találtam. Tudod használni, Satoru?
    – Bízd csak ide! – vágta oda a mesterlövész.
    – Akkor a terv megszületett. – bólintott a fiú.
    ***
    A Nap emelkedni kezdett a horizonton. A gárdisták gyanúsan eltűntek a faluból. Egyedül Satoru maradt hátra, Ő egy bokorban gubbasztott Sage háza mellett. Zöldes-barnás színezetű könnyű ruhát viselt. Rejtőzködésnek és gyors helyváltoztatásnak ideálisan volt öltözködve. Megfeszült a férfi, amikor nyílni látszott a kunyhó ajtaja. A szájához kapta a csövet és bemérte célja. Amint az öreg kilépett, a nyakába vágódott az apró tűszerű lövedék. Altatóval volt bevonva. – Telitalálat! – Satoru felpattant és elindult sietve a liget felé.
    ***
    Eien a tó mellett várt a lányra, míg társai egy ösvény kialakításán ügyködtek, amin majd szökést tervezték végrehajtani.
    – Hát eljöttél. – vigyorgott a főnixharcos az érkező lányra. – Ezt úgy veszem, készen állsz az indulásra. – végigmérte az öltözékét. – Szép a ruhád! – dicsérte meg miközben közelebb lépett hozzá. Igazából csak a feszültséget akarta valamivel enyhíteni, nem tartotta túlzottan kiemelkedőnek Sei viseletét. – Sikerült aludnod? Nekem nagyon jó álmom volt az éjjel. Képzeld, te is benne voltál! – folytatta a flörtölést a fiú, de egyszer csak egy köhögő hang harsant fel a fák közül, mintha azt jelezte volna „most már elég legyen”. – Hm. A társaim azt hiszem, már készen állnak. Gyere! – odanyújtotta a kezét Sei felé. Elvezette a hidrát az ösvényre, ahol a többiek várakoztak. Az utolsó pillanatban Satoru is betoppant.
    – Minden rendben? – kérdezte a kapitány a beosztottjától.
    – Igen. – vigyorgott a lövész.
    – Akkor induljunk!
    Így hát megindult a színes társaság, maguk mögött hagyva Lipe faluját…

  15. Tűzének magyarázatára érdeklődően pislogott. Valószínűleg saját maga nem lenne képes erre a vízzel, esetleg elődjei voltak azok talán. Azt mondják a spirituális képességek valamelyest összefüggnek az illető fizikai adottságaival, namost akkor nem meglepő, hogy Eien ilyesmire képes. Sei egy pillanatra gyengének is érezte magát. Vonzotta a tűz, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy az ő képességei nem harci típusúak, hanem egy magasztosabb célt szolgálnak. Gyógyítás. Harmónia. Kapcsolat a természettel és annak minden teremtményével, beleértve az embert is.
    Amikor hirtelen felé nyúlt a két hosszú kar, majd nemes egyszerűséggel közrefogta csak megszeppenten pislogott maga elé, vagyis pontosabban fel Eienre. Még sosem ölelte magához férfit. Ábrázatán tükröződött, hogy szépen lassan fogja föl a történéseket. Elkapva tekintetét, fejét oldalasan a fiú mellkasának támasztotta gyengéden, hiszen jóval kisebb volt nála. Érezte szívverését…Valahogy megnyugtatta. Testében forróság áradt szét. Szemeit lehunyta. Észre sem véve, de két oldalról félszegen ő is visszaölelte.
    Ahogy enyhült az ölelés szorítása szemhéjai rögvest felpattantak, arcába vér szökött. Nem tudta mit kéne mondania. Csak állt ott a fiúval szemben. Két kezét szégyenlősen arca elé kapta, eltakarva és egyben hűtve azt. majd gyorsan megpördült hátat fordítva a fiúnak. Kellett pár perc, hogy elég bátorságot gyűjtsön szavaihoz.
    – Igen… – felelte alig halhatóan vékony hangon.
    A kézfogásra már félig-meddig a fiú felé fordult. Szemei először tekintetét vizslatták majd a felé nyújtott markáns kezet. Végül lesütötte szemeit. A gesztus valóban ismeretlen volt számára. Értetlenül állt előtte, majd kicsit közelebb lépett. A kezét nyújtotta viszont, azonban kisujját felemelte, mint a kisujjeskünél szokás. Orcája még mindig ki volt pirulva.

  16. Letérdelt a parton és két tenyerét összehelyezve kanalazta szájába a vizet. Az arcára is fröcskölt kicsit, hogy lemossa róla az izzadtságot. Haja is kicsit bevizesedett, de nem zavarta túlzottan. Bal kezét feltartotta az arca mellé és csettintett. Egy apró láng gyúlt, amivel megszárította magát.
    – Kérdezted, hogy honnan kerítem elő a tüzet. Megpróbálom elmagyarázni… Összeszorítom a levegőt egy kisebb területre, aztán felmelegítem, és végül egy szikrával meggyújtom. A szikrának a Nap sugarai adnak elég erőt. Ezért van az, hogy mivel éjjel csak holdfény van, jóval kisebbek a lángjaim. Én sem értem, hogy ez miért működik, de betudom annak, hogy mivel a Napisten teremtette a főnixeket, Ő ruházta fel őket a Napok erejével. – a kis magyarázkodás után eloszlatta hessegetéssel az apró tüzet és visszafordult a lányhoz.
    – Én már születésem óta olyan környezetben nőttem fel, hogy állandóan megtapasztaltam mások hozzáállását a különlegességemhez… – épp kezdett volna a részletesebb válaszba, amikor a lány közbevágott.– Hogy mi? – az nem kifejezés, hogy meglepődött. A szemei majd kiestek a helyükről, úgy szétpattantak a vonásai. – Nem fogod megbánni… – elmosolyodott és minden további nélkül karjai közé vonta a lányt, magához ölelte. Talán túlzottan felpörgette a jókedve a hír hallatán, és nem is gondolt bele, hogy ez milyen kínos lesz egy pillanattal később. Nos, nem volt egy nyámnyila alak, mindig a magabiztosságát szerette kimutatni, úgy hogy most sem engedhetett zavarának. A lehető legjobb színészi tehetségét előkaparva húzott egy széles vigyort az arcára és elhúzódott a lánytól. – Pardon. Kicsit elragadott a hév. Azért remélem fájni nem fájt. – kuncogni kezdett. – Visszatérve a kérdésedre, főleg, hogy most már bőven aktuális is… – vett egy mély levegőt, hogy lehiggadjon végre.
    – Szóval régen… Bár folyamatosan megfigyelés alatt voltam tartva, a tanítómmal sokat járkáltunk a város terein. Ott szeretett tanítani, mert úgy gondolta, jobb, mint egy poros tanterem vagy egy börtönszerű bezárt szoba. Igaza volt… és így sok mindenkivel összefutottunk. Láttam, hogy csodálnak, vagy éppen fújnak rám mások. Mivel Mushi nagyon népszerű volt, ezért inkább csak csodáltak… Vagy néha szúrósan megjegyezték, hogy remélik, nem hozok szégyent az elődömre… De ezeket megszoktam idővel. Te is megszokod majd. Ahogy itt a falusiak is kedvelnek, úgy szerintem a kinti emberek is hasonlóan tekintenének rád. Persze, mindig akadnak kivételek, de azon a néhány haramián kívül szerintem inkább szeretnének, minthogy más. Amúgy is túl… Mindegy is… A lényeg, hogy téged szerintem nehéz utálni. – legyintett. – Megnyugtató volt a válaszom? Fú… – a földre pillantott hirtelen. – Még mindig a meglepetés hatása alatt vagyok. – visszahúzta Sei-re a tekintetét. – Ki kell tervelnünk valamit! Az öreg nem fog ellenkezés nélkül elengedni…
    Töprengő fejet vágott, mintha most kezdene el tervet szőni. „Na nem mintha már nem találtam volna ki az egészet, de ha Ő ezt tudná, azt gyanút keltene. Elvégre, miért is tervezném meg ilyen részletesen a szökést, ha csak most ismertem meg?”
    – Mondd csak, szerinted ki tudnál jutni ide a holnapi nap folyamán? Úgy érzem a társaim hajnal környékén fognak visszaérni. Mire a Nap ébredezik már biztos itt lesznek… Hm… Akkor napkeltekor találkozzunk itt! – jelentette ki lelkesen. A kezét Sei felé nyújtotta, „rázzunk kezet rá” gondolta Ő. A férfias alkuknál ezt szokta meg, de a lánynak ez lehet ismeretlen volt. – Nos, benne vagy?

  17. Kane hollójára a férfi csak a szemeit forgatta, zsigerében érezte már a féleszű dögök közeledtét. „De rég volt már…” A fiolát egy gyors mozdulattal kirántotta zsebéből, fogával ráharapott a kupakra, majd lerántva azt, az utolsó cseppig lehúzta. Fejét egészen hátraszegezte, mohón nyelte le. Teste pár másodpercre ledermedt, kézfejei megfeszültek, az erek kiduzzadtak alkarján, akár halántékán. Valószínűleg az egész testén végigfutott a folyamat, de a rongyoktól ez nem látszott, csupán az, mintha kissé megemberesedett volna. Nem mintha eddig nem lett volna nagydarab, de valami megváltozott… Testtartása görnyedté vált. Pupillája vízszintesen menyúlt, tekintete olyan volt akár egy vérszomjas fenevadé. Írisze sárgán izott, akár a macskáké sötétben. Gyilkos vigyort villantott.
    – Aztán nehogy valamelyikőtöket levágjam! – nevetett föl hangosan, közben jobb lábán megtámaszkodott majd egy hirtelen lendülettel őt is elnyelte a köd.
    Hamarosan csattogtak a fegyverek, vad hörgések harsogtak, az acél meg-megvillant. Egy óriási behemót „elemórzsiát” keresve nyúlt az egyik jószág felé, ám ahogy emelte karját egy éles pengével ütközhetett. A vér Jorah arcába fröccsent. A ló felnyerített és odébb szaladt ahogy a férfi rácsapott.
    – Mit képzelsz, hogy nasizni kezdesz a harcmezőn?! – vigyorgott rá a férfi miközben egy kezével támasztotta, másikkal markolva bárdját tartotta vissza a nála kétszer, háromszor nagyobb szörnyeteget. Teste egy pillanatra megremegett ahogy erőt gyűjtött következő csapásához. Az ork felbőszülten ráordított. Jorah elvicsorodott. Gigantikus bárdját megemelte, ám az mélyen a lény kezébe ágyazódott. A bestia ekkor másik kezét megemelve támadásba lendült.
    – A jó édes… – sziszegte. Mérgében akkorát csapott oldalra, hogy az orkot is felemelve elrepítette. A többiek csak annyit láthattak, hogy már az égből is orkok hullanak. Természetesen a leszakadt kéz még ott lifegett Jorah „szemefényén”. Ingerülten felordított, és mészárlásba kezdett. Emberfeletti gyorsasággal és erővel kaszabolta őket, kétkezes bárdját úgy forgatta, mintha pihesúlyú lenne, nem egyszer csak egy kézzel markolta. A főzet miatt mindent élesen látott. Külső szemmel csak annyit tapasztalhattak a körülötte lévők, hogy az orkok hörgése félbemarad, testük magatehetetlenül a földbe rogy.
    A férfi mellkasa mélyeket emelkedett, ahogy vette a levegőt. Orrát törölgetve szürcsögött, majd a földre köpött. Egész testét vér borította, de nem a sajátja. Az ereje nem éppen nevezhető átlagosnak, sőt még emberinek sem. Egyáltalán ha ember… olyan volt akár egy vérszomjas bestia. „Ez még csak az első hullám volt…Gyertek csak ti rusnya dögök.”
    Figyelme egy pillanatra lankadt ahogy magában fortyogott. Mintha szeme sarkából villanást látott volta… Pihenőjét félbeszakította a felé irányuló buzogány. Jorah-nak nem volt ideje védekezni, bárdját inkább félrehányta, hogy a súlya ne lassítsa le. Mivel túlságosan is féltette a szép pofiját ezért lement hídba. Ahogy kezével a talajra érkezett egyensúlyát rögvest áthelyezte, így hátraszaltózva tért ki az újabb támadás elől. Két lábra érkezve masszívan kisebb terpeszbe helyezkedett. Végigmérte ellenfelét, akinek megjelenése valamelyest eltért az eddigi társaitól. Jóval nagyobb volt, nem azért mert zsírosabb, hanem mert teste jobban ki volt dolgozva. „Beszarok ha létezik ork hadtest…” Nem sok ideje maradt, ugyanis a lény újból rátámadt.
    – Hé! Mégis hol marad a becsület?! – kurjantott föl pimaszul vigyorogva – Egy fegyvertelenre rontasz? Várjunk… minek is jártatom a számat! Hiszen nincs is agyad! – hergelte tovább nevetve, kihasználva, hogy ellenfele elveszítse a koncentrációját. A bárdja most túl messze volt. Puszta kézzel kell elintéznie.
    A támadások elől egyelőre ügyesen kitért szinte vezetve az orkot. Az előzőekből okulva kihasználta környezete adottságait. A buzogány egy jókora fatönkbe fúródott. Jorah szemei felcsillantak. Szökkenve egyet a fegyver nyelére ugrott kirúgva azt ellenfele kezéből. A lendülettel az ork nyakába ugrott, lábaival szorosan összekulcsolta. Két kezét ökölbe szorította. „Mennyire fogom én ezt még bánni…” Fintorodott el, majd még mielőtt belegondolhatott volna a dolgokba erősen behúzott kivájva a lény szemeit. Az ork hörgése még jó ideig visszhangzott. Már éppen dőlt volna el a test, de mintha még az óriási zöldes-hamuszürke kéz megremegett volna,és Jorah felé csapott volna. A férfi pupillái kikerekedtek, rögvest kirántva ökleit megragadta az ork álkapcsát és azt próbálta eltörni miközben az majdnem szétroppantotta testét. Valami hangosan reccsent. Jorah felsóhajtott. Az óriási test többé nem mozdult, szorítása megszűnt, egyenest a sárba csapódott.
    Amikor már lehiggadtak a kedélyek a sok tetemen át lépkedve közeledett társaihoz. Velük ellentétben egy mukkot sem szólt. Tetőtől talpig vér és sár borította. Nemes egyszerűséggel kirántotta bárdját az egyik földön fekvő hullából, majd vállára csapta azt.
    – Indulhatunk, hölgyeim? – harsant föl elégedett mosollyal arcán. A választ meg sem várva indult el immáron gyorsabb tempóban. Senkihez sem szólt.
    Talán másfél órába telhetett mikor megpillantották a völgyet. Jorah arca semleges maradt, fapofát vágva laposokat pislogott érdektelenül. A növény megszerzése ezekután nem bizonyult nehéznek, valószínűleg sötétedésre már otthon lesznek.
    ***
    Eien válaszára kurtán biccentett. Magában elnyomott egy mosolyt. Egy kicsit talán zavarban volt, de már nincs visszaút. Amikor ujjaikat összekulcsolták arca jobban kipirult. Valahogy furcsán érezte magát. Nem tudta, hogy ez most jó, vagy sem, hiszen nem ismerte ezt az érzést.
    „Halhatatlan?” Amikor ezen szavakat emésztgette magában bevillant a hidrára vonatkozó döntés is. „Addig fogsz élni amíg eleget teszel a kötelességeidnek…” Az arca kicsit mintha beborult volna. „Kötelességek. Vajon ha elhagyom a falut mi lesz? Vajon hacsak egy napot is élhetek, akkor bánni fogom..?” Tekintete ismét a fiúéra suhant, majd jó ideig megállapodott rajta. Szíve nagyot dobbant. Szemét most már nem engedte le róla. „Hacsak még egy napig láthatom ezt az arcot…” Ajkai önténtelenül is mosolyra húzódtak. “Hacsak még egy napig érezhetem a melegét…”
    Egy idő után már nem volt zavarban, megszokta a fiú közelségét és egyre inkább ő is elengedte magát. A határozott léptek eleinte ügyesen vezették, de a végén már nem volt rájuk szükség.
    A tánc végén viszonozta Eien mély meghajlását. Egy kicsit az ő homloka is verejtékezett. Kérdésére csak aprót biccentett.
    – Nyugodtan. Ez megszentelt föld. Itt szoktam a szertartásokat is végezni. A víz teljesen tiszta. – mosolyodott el majd letelepedett a víz partjára. Amíg Eien csillapította szomját halkan dúdolászni kezdett. Valahogy nem eviláginak hangzott.
    – Te nem féltél attól mit gondolnak rólad mások? Mégis hogyan fognak hozzád állni csak azért, mert más vagy? – kérdezte maga elé bámulva, de mielőtt még választ kapott volna feltápászkodott és határozottan nézett a fiúra.
    – Veled megyek.