Kurin fogadó

Messze a város mellett, a lámpás erdő mélyén pihenő épület meleg étellel, meleg ágyakkal várja a kikapcsolódni vágyókat. A szobák elvarázsoltak, így hatalmas teret és kényelmes nyújtanak az ott lévőknek. Esténként pedig tűzijátékkal és egyéb műsorokkal várják a kíváncsi látogatókat.

222048

Vélemény, hozzászólás?

543 hozzászólás érkezett az alábbi témában: “Kurin fogadó

  1. Az öltözőig még magában puffogott, hiszen nem volt már gyerek, hogy megszabják neki kivel, mikor, mit csináljon. „Miért akkora probléma ha velem egykorú lányokkal is szeretnék lenni..?!”Ahogy szembetalálkozott az előbbi csapattal egészen kivirult.
    – Ha nem gond, mégis élnék a meghívással! – vakargatta tarkóját kínosan, majd öltözködni kezdett. Egy ideig csak szégyenlősen állt a szekrény előtt törülközőbe jobbra-balra pillantva, hogy ki az, aki látja, majd amikor úgy érezte senki sem figyel, gyorsan magára kapta ruháját.
    Lépteit megszaporázta. Az ajtóból már látta a szőkeséget, szélesen elmosolyodott, ám ahogy kiért tekintete Eire siklott. A vidám arckifejezés egyszerűen leolvadt róla. Szemeiben a kék örvény hevesebben kavargott, szinte érezni lehetett, ahogy lélekben felnyársalja a fiút.
    – De én… – pillantott le a felé nyújtott kézre, majd fel a fiúra. A fejében lezajlott előre mi lenne ha megmondaná, hogy a lányokkal szeretne menni, azonban nem akarta elszomorítani. Hiába haragudott rá, túlságosan is hálás volt neki, arról nem is beszélve, hogy mennyire felnézett rá. Ajkával csücsörített dacában, puffancs arcot vágva. Megint fel-le siklott tekintete, majd sóhajtva megfogta Ei kezét.
    – Ugye még találkozunk? – nézett fel a magas amazonra boci szemekkel – Randi? Mi az a randi..? – pislogott kicsit összezavarodva, de mielőtt még belemélyülhetett volna, a fesztivál teljesen magával ragadta. A kérdésre bólintva még kedvesen elköszönt a szőke szépségtől, majd a szobájába érve nagy ruhaválogatásba kezdett.
    Nem igazán szeretett volna túlzásba esni, sem pedig annyi kelmét magára aggatni, hogy mozdulni se tudjon. Egy vörös ruhát választott, szabását tekintve a Kai Birodalomból származhatott. Hátára hatalmas harcsát hímeztek, gyönyörűen díszítették. Alkarjától vékony, átlátszó anyag húzódott, mely egészen combja közepéig lógótt. Lefelé harangszerűen egyre tágabb volt, ahogy mozgott szépen karjára omlott.
    Ei-t látva aranyosan elmosolyodott, ruháját alaposan szemügyre vette. „Ha jól emlékszem ezt viselte az első találkozásunkkor is…”
    ***
    A fesztiválon megannyi pultos sorakozott föl, az emberek hangosan hirdették portékáikat. Sei tekintete a lámpásokra siklott. „Valószínűleg este lesz látványos, amikor meggyújták őket.” Annyira nem voltak sokan, de azért igyekezett Ei közelében maradni.
    – Teriyakit tessék! Kósoltják meg most féláron! Le ne maradjanak a csípős szószunkról! – kurjantott fel jóízűen egy férfi. Sei azt sem tudta merre kapja a fejét, ám szépen korgott a gyomra, hiszen onsen előtt és után is érdemes enni. Nem tudta, hogy merjen-e szólni Einek, ezért inkább próbált nem rá gondolni, de annyi finomságot árultak, hogy szinte elcsöppent a nyála.

  2. – Sietned kellene. Gondolom, te sem bízol abban a női bandában. – tett megjegyzést Yawara, miközben Ei épp hasonló gondolatot követve kimászott a vízből és az öltözők felé vette az irányt.
    – Én soha nem bízom senkiben. – felelte, majd magára hagyta a gárdistákat. Sietett, hogy minél előbb átöltözzön. A női szárny elébe ment és ott várta Seit, de előbb a korábbi szőke amazonnal találta szemben magát.
    – Nocsak. Hát te meg mi járatban erre? – csodálkozott rá Ei jelenlétére a nő. – Csak nem velünk akarsz te is tartani?
    – Én nem, de Sei igen. Márpedig őt nem fogom magára hagyni idegenekkel. – felelte Ei.
    – Kicsit paranoiás vagy, nem gondolod? Nem akarunk semmi rosszat. – kezdett piszkálódásba a szőke. – De jó, ha annyira szeretnéd, te is velünk jöhetsz.
    – Igazából jobban szeretném, ha kettesben ejthetnénk meg ezt a sétát. – szólt hozzá határozottan a fiú.
    – Szóval erről van szó! Sejtettem. – kezdett kuncogásba a világos bőrű nő, majd elismerően bólintott. – Akkor jó szórakozást! Azért este összefuthatnánk.
    – Nem érzem szükségét, de majd meglátjuk. – mormogta, majd Sei érkezését követően szinte teljesen figyelmen kívül hagyta a szőke nőt. – Szia. Úgy gondoltam, körül nézhetnénk ketten. Merre szeretnél menni? – kérdezte fellelkesülve az érkezőt. – Annyira nem tűnik nagy városnak, nem hiszem, hogy túl sok látnivaló akad.
    – Nem akarok beleszólni a randi terveitekbe, de éppen fesztivált tartanak a városközpontban a védelmező istenük tiszteletére. Biztos vagyok benne, hogy találtok magatoknak valami érdekes elfoglaltságot arrafelé. Na de, nem szólok bele, sziasztok! Jó mulatást! – lépett le az amazon. Ei csak lazán intett egyet feléje.
    – Amúgy is javasolni akartam, hogy a központban nézzünk körül, de azt hiszem így már eldőlt. Gondolom, egy fesztiválhoz szeretnél átöltözni. Visszakísérlek! – nyújtotta oda karját a lánynak a főnixharcos.
    Egészen a szobájáig elkísérte, ott pedig elváltak egy időre. A fiú különösebben nem készült fel az eseményre, de azért elegánsabb ruhát húzott magára, mint a tegnap esti laza felszerelése. Igazából ez a szokásos udvari öltözete volt, amit a nemesi rendezvényeken hordani szokott. Egy vörös yukata, arany szálakkal beleszőtt kandzsikkal kidíszítve. Kicsit megkésve ért vissza Sei szobájához, mert az összes létező vendég, akivel a tegnapi bulin találkozott, megállította és beszélgetni akart vele. Fáradt is let agyilag, mire a lányhoz odaért.

  3. Még lelkesebbé vált mikor akadt valaki, aki igyekezte kérdéseit megválaszolni, ezért aztán egyre több és több dolog került elő. Hiába, a világtól elzárva élt eddig, de mérhetetlen tudásszomjának ez korántsem szabott gátat. Mikor szóbakerült a főnixtetoválás szemei egészen felcsillantak.
    – Neked is van valamilyen tetoválásod? – tekintetéből egyértelműen kivehető volt, ha Ei rendelkezik is vele nem ússza meg, hogy meg ne mutassa.
    ***
    A kisebb szívroham után nagy szemekkel figyelte a vízben meghúzódó parányi lényecskét. Egy kapibara volt, aki éppen a forró fürdőben mártózva mozgatta nóziját.
    – De édees! – nyújtotta el hangját – Szia! – vigyorodott el az onsen szélén gugyulva. A kisállat úgy tűnik egyáltalán nem zavartatta magát, hagyta, hogy Sei alaposan szemügyre vegye.
    – Minden rendben! – szólt át az aggódó fiúnak – Valami volt a vízben, de már kiderült, hogy ártalmatlan. – hangjlejtéséből érezni lehetett mennyire jókedve van.
    Miután lehiggadtak a kedélyek még egyszer körbepillantott, a törülközőt a közeli sziklára terítette és óvatosan a vízbe mászott. Nyakig belemerült, majd az oldalának támaszkodva kellemes sóhaj hagyta el ajkait. (ilyenkor mondják a japánok, hogy kimochii) Halkan dúdólászott miközben félig fülelte a túlsó oldal beszélgetését. „Migi felesége biztosan elképesztő lehet… bárcsak én is képes lennék harcolni.” Eszébe jutottak a Köd hegységben történtek, mire még inkább a vízbe süppedt. „Szeretnék én is erős lenni. Remélem egyszer lesz szerencsém Migi asszonyához.”
    Amikor mások is érkeztek kicsit furcsán kezdte magát érezni, hiszen saját magát is beleértve senkin sem volt ruha. A szőkeség láttán egészen nagyra nyíltak szemei. „Milyen gyönyörű…” Egy darabig nem tudta róla levenni tekintetét, hiszen még sosem találkozott a kinti világból nőkkel, nemhogy „sárga hajúakkal”. Csodálattal kémlelte, ám amikor egyre több meztelen nő csatlakozott hozzá, orrig a vízbe merült. A gőz sűrűsödni kezdett.
    A sorra felmerülő kérdésekre igyekezett diszkréten válaszolni.
    – Messziföldről jöttem, ezért kicsit ismeretlen számomra ez a világ, de szeretnék minél több mindent megismerni. A fővárosba szeretnék menni. – felelte szelíden és kissé szégyenlősen, majd ahogy kicsit oldódni kezdett a hangulat egyre bátrabban szólalt meg. Örült, hogy végre találkozott vele hasonló korú nőkkel/lányokkal is. Az „emberes kérdést” nem egészen érette először, ezért aranyosan féloldalasan el is billentette buksiját. Amikor tisztázódott a dolog csak fejét rázva nevetett.
    Különféle témákról kérdezgette őket, de igyekezett nem tolakodónak tűnni. Látta, hogy van, aki harcos közülük, illetve más etnikum tagja. Idővel valaki megjegyezte neki milyen szépek a szemei, illetve a bőre, ám a karján lévő heg is hangsúlyt kapott, hiszen különleges helyen húzódott.
    – Ó, hogy ez? – pillantott le rá kinyújtva karját – Nem emlékszem mikor szereztem. Már kiskorom óta megvan. – tudta le ennyivel.
    A kérdésre, hogy velük tartana-e lelkesen felcsillantak szemei és éppen szóra nyíltak ajkai mikor Ei közbevágott a túlsó oldalról. Egészen durcásan pislogott maga elé karjait összefonva mellei előtt, de ezt a fiú nem tudhatta hiszen a lány egy szót sem szólt. Végül egyedül maradt.
    – Szeretnék én is bemenni a városba. – hangján érezni lehett az iménti utószelét, és a víz csobbanásból is, hogy éppen kimászott az onsenből. A törülközőt magára csavarta, elköszönt a kis kapibarától és az öltöző felé vette az irányt. Reménykedett benne, hogy összefut még az iménti a társasággal és velük tud tartani.
    Az szemet sem szúrt neki, hogy a szőkeség honnan tudhatta Eienről kicsoda…

  4. Ei egész nap Sei körül legyeskedett. A kérdéseket mosolyogva fogadta.
    – Én magam se vagyok nagy szakértője a fürdőknek, de szerintem neked amúgy sincs tetoválásod, szóval nem hiszem, hogy gondod lenne ilyesmiből. Mifelénk a testjelzéseket nem nézik jó szemmel, ez igaz… A legtöbbször bűnözők használják, de például a gárda összes tagjának van a karján egy jelképes főnix, azt valahogy kevésbé szokták kifogásolni, inkább ajnározzák. Szóval megítélés kérdése is.
    A fürdő felé menet a társaság folyamatosan vizet vedelt, próbáltak átlépni az élők síkjára, mert most valahol épp a kettő között lebegtek.
    – Biztos erre? – kérdezte Migi a csoportot vezető főnixet.
    – Hát… nem. Nem biztos. De arra mintha gőzölögne valami! – felelte a fiú. Végül valahogy csak odataláltak az onsenhez. Az öltözőben a férfitársaság jó hangos volt, kicsit érdekes ellentétben volt a másik oldalon uralkodó csendhez képest. A lármázás a fürdőbe mártózás után sem maradt abba. Volt pár idősebb úr még rajtuk kívül a víznél, de hamar leléptek a hangoskodás miatt. Ei teljes testével a vízbe merült, amikor kiabálást hallott a túloldalról. Felpattant és szinte átugrott a falon, hogy megnézze, mi van, de a tövében megtorpant.
    – Mi folyik odaát? Minden rendben? – kérdezte ijedten. A lehető legrosszabb lehetőségek pörögtek le neki. Attól tarott, hogy valaki bántani akarja a lányt. Aztán hátulról jól nyakon öntötték.
    – Nyugi, főni! Ha annyira aggódsz érte, miért is nem mászol át? – kuncogott Satoru. – Tán szégyellős vagy?
    – Szégyellős a fene, csak nem akartam kellemetlenséget okozni. – dörmögte Ei. Miután a túloldalról kapott valami információt arról, mi történik ott, szinte csalódott, hogy nincs nagy válság. – Hát… Máskor óvatosabban! – mondta, hiszen ezt mindenre oda lehet lökni. – Ahogy láttam tart oda néhány helyi nő. Majd ők kisegítenek.
    – Mennyivel egyszerűbb lenne, ha lenne egy női tagja a gárdának, nemde? – motyogta a lábát a vízbe lógatva Yawara.
    – Szerintem nincs olyan nő a világon, aki ennyi vademberrel hajlandó lenne együtt utazgatni. – jelentette ki Satoru.
    – Migi asszonya csatlakozni akart, de a nagy vívómester nem engedte neki. – szólt hozzá a témához Ei, és ezzel az alparancsnokot is belevonta.
    – Azt már most felejtsétek el. Szó sem lehet róla! – morogta Migi.
    – Miért? Félted tőlünk? Tán nem bízol a csapatban, alparancsnok úr? – kezdte piszkálni a főnix.
    – Nem, éppen ellenkezőleg, én inkább titeket féltelek. – fordította humorosra a beszélgetést a segítő. A társaság ezen jót kacagott. Volt már szerencséjük „Mrs. Migi” erejéhez.
    – Igazi jóravaló asszonynak tűnik így első hallásra! – szólalt meg egy hang a fal túloldaláról. Egy hosszú, szőke hajú nő ült le a víz szélére. Amazon testalkata volt, magas volt és izmos. Szegény Sei apró porszemnek érezhette magát a közelében. Érkeztek vele mások is, és hamarosan ők is becsatlakoztak a falon keresztül zajló beszélgetésbe.
    Eltelt vagy másfél óra, ami alatt a két társaság egész jól összebarátkozott, pedig látszatra nem is találkoztak. Seinek sem kegyelmeztek, elkezdték kérdezgetni, hogy honnan jött, merre megy, miért fürdőzik itt egyedül ennyi vadbarom férfivel, Ei ennél a témánál kifejezetten fülelt. Főleg, amikor felmerült, hogy „tán a túloldalon van az embered is?”.
    Az önfeledt fürdőzés végeztével a hidrát majdnem magukkal vitte a női banda, legalábbis nagyon kérlelték, hogy tartson velük a városba, mert mennek szórakozni.
    – Sajnos már más terveink vannak, de azért köszönjük, hogy gondoltak rá! – szólt bele Ei, még mielőtt szerencsétlen lány naivitásból velük tartana. – Még itt leszünk egy darabig. Biztos összefutunk!
    – Hát, abban mi is reménykedünk, Főnix úrfi. – szólt vissza a szőke amazon, aztán a társaság elvonult, magára hagyva Seit.
    – Nos, velünk mi legyen? Maradnál még? – érdeklődött a fiú.

  5. A beáramló hűvös szellő finoman cirógatta arcát. Pár tincs az arcába kúszott. A fényre hunyorogni kezdett, de inkább összeszorítva szemhéjait nyammogva átfordult a másik oldalára. Még mindig kicsire kuporodott és a tegnapi párnát ölelte magához, amit Ei a keze helyére csúsztatott be. A paplanba fúrta buksiját. Az ágyba kényelmesen belesüppedt, mint otthon, ezért egy darabig abban a hitben élt, hogy Lipében van. Egyedül a huzatok illata tért el a megszokottól. Ei hangjára jó ideig nem is reagált, de szavai egyre jobban kezdtek visszhangzani fejében, mígnem fel is fogta ki szól hozzá. A szíve hevesen kalimpált. Egy hirtelen lendülettel fel is ült, ám a tegnapi ivászat határására még rendesen szédült, ezért el is dőlt oldalasan, mint egy zsák krumpli. Haja kékesen megcsillant ahogy a fény játékot lejtett rajta. Az ágy nagyját belepte.
    – Mindjárt szétreped a koponyám… – felelte halántékját dörzsölve. A szobában lévő növények csodaszépen pompáztak, akadt olyan, ami egy éjszaka alatt egészen el is burjánzott vagy kivirágzott. Vajon ha Sei léte ekkora hatással van környezetére milyen állapotok uralkodhatnak most Lipében..?
    Az onsen hallatán felcsillantak szemei, mintha most hallana róla először. „Miket mondtam tegnap? Jézusom… ” Orcája azonnal elsápadt „Ugye… nem?!” Kapott arcához két oldalról, egészen kipirult ahogy valami átfutott fejében. Hirtelen leperegtek előtte azon képkockák, mikor legutóbb kicsit többet ivott a kelleténél. Azonnal szégyelni kezdte magát hiszen nem tudta hogyan viselkedhetett, de érezte a zsigereiben, hogy talán kicsit jobban elengedhette magát… A táncra és a virágos kancsóra még homályosan, de emlékezett, ám az ivászat utáni dolgok kiestek.
    Természetesen nem mert ennek hangot adni, így inkább egy kérdést sem tett föl.
    – Kérhetnék egy pohár vizet? – felelte kissé nyügösen, hiszen még zúgott a feje. Amint megkapta le is húzta, azonban meglepő mód többet is kért, másfél litert egyhuzamra biztos megivott. Kimonójának ujja felcsúszott ahogy a pohárért nyúlt, így alkarjait nem takarta semmi sem. A hajlat közelében egy heg lehetett, de ahogy Sei mozgatta kezeit, majd megigazgatta ruháját el is tűnt. Bőre mintha fényesebbé vált volna, a korábbi sápadtságnak már nyoma sem volt, a tekintete is kitisztult. Talán a világ sem forgott már vele.
    ***
    Időbe telt amíg összeszedte magát, de a fél bagázzsal ellentétben már a reggelinél lelkesen ugrándozott. Egyszerű ruhákat viselt a tegnapi ellenére, azonban ez mit sem csorbított kislányos báján. Haját feltűzte készen állva a melegvizes fürdőre.
    – Valaki volt már valaha onsenben? Milyen? Pár regényben már találkoztam vele, de mindegyik más szemszögből közelítette meg. Régen tényleg koedukált fürdők voltak? Most akkor törülközőben kell belemenni a vízbe vagy meztelenül? Valóban nem használhatja olyan, akinek tetoválása van? – nyelve gyorsan pörgött, szinte köpni-nyelni nem lehetett mellette, akárki is kapta ki a kérdésáradatot megérte követni.
    Miután valaki vette a fáradtságot és kielégítette kíváncsiságát, a lány azonnal az onsenbe szeretett volna menni. Reménykedett benne, hogy lesz még valaki, aki veletart, legalább ha egy fal választja el az illetőtől akkor sem fogja magát egyedül érezni. Amint a döntés megszületett el is indultak felkutatni a melegvizes fürdőparadicsomot. A fogadó hatalmas volt, ezért könnyen el lehett benne tévedni, egy kis kóválygás után célt értek. A folyosón külön ajtó nyílt a férfi és női öltözőbe, ahol szétváltak útjaik. Sei keresett egy szimpatikus szekrényt ahova ruháit pakolhatta, majd a kihelyezett törülközők közül választott egyet és magára csavarta. Egy kicsit új volt neki az egész helyzet, de mindig is arra vágyott, hogy kipróbálhassa. Furán érezte magát, hogy mindene kint van, hiszen rendszerint olyan ruhákat hordott amiből még karjai sem lógtak ki, nem hogy lábai, a többiről nem is beszélve.
    Az öltözőkből terasz nyílt. Panorámás kilátás nyúlt a messzeségbe. A férfi és női onsen között egy fából készített magas fal húzódott. A földön még a tegnap esti lámpások pislákoltak. A gőz miatt minden nedves volt, valószínűleg rendszeresen lakkozni is szokták a fából készült tárgyakat. Az idő azért valamelyest megviselte őket, viszont mindez mit sem csorbított a látványon. Sei körbepillantott, de senkit sem látott magán kívül. „Talán még mindenki alszik..? Elég nagy a csönd.” Vigyorgott szélesen, majd leugrott a földre és a vízbe mártotta egyik ujját leguggolva. A gőzben valami kezdett kirajzolódni. Eleinte azt hitte képzelődik, ezért megdörzsölte szemeit, aztán hunyorogni kezdett. Hirtelen felsikított.

  6. Eleinte Ei nagyon élvezte, hogy a lány végre korához illően, felszabadultan viselkedett, de aztán kezdett fokozatosan eluralkodni rajta az aggódás. „Lehet nem volt jó ötlet rászoktatni arra a borzalomlére.” Így becézte a gyümölcsös italt. Számára túl édes volt alkoholnak, üdítőt meg igyanak a kölkök. Ő igazi felnőtt férfi! Vagyis ennek a látszatát szerette keltetni. Valójában gyerekesebb volt, mint némelyik gyerek. Az is jól bizonyítja ezt, hogy az est végefelé tréfálkodva szivatta meg botladozó társait, és jókat kacagott rajta. Mikor kidőlt Sei, épp azzal volt elfoglalva a fiú, hogy kemény vitába bocsátkozzon az egyik helyivel a politikáról. Ő nem ellenezte a háborút, nemes dolognak tartotta, és készen állt az ura lobogóját szolgálva akár a császárt is megdönteni… Ez a véleménye nem túl pozitív visszhangot eredményezett. A helyiek összecsoportosulva oktatták ki a túlságosan magabiztos Ei-t, aki persze egy szavukat se volt képes komolyan venni. A veszekedésnek végül Taka vetett véget, mikor elhurcolta a tömegből a főnixharcost és a lány felé tuszkolta.
    – Foglalkozz inkább a barátnőddel, ne a felesleges szószátyárkodással! Itt úgysem nyerhetsz a háborúpárti retorikáddal. – sóhajtozott a férfi.
    – De hát már egyre többen értettek egyet velem! – fakadt ki önelégülten a főnixharcos.
    – Igen, és ezzel egyidőben egyre többen kezdtek megutálni. Maradj inkább csendben! Nézd, szegény lányra amúgy is ráfér valaki segítsége. Vagy talán jobbnak látod, ha én kísérem fel a szobájáig? – vigyorgott csalafintán a fiúra a táncoslábú gárdista. A korábbi közös táncuk óta Ő is egészen megkedvelte a lányt.
    – Fogd be! – morgott fel Ei, és egy szalvétát tömött a társa szájába, majd elindult a társaságuk asztala felé, ahol időközben Migi vigyázott Seire.
    – Hát csak megjöttél. Meghódítottad már a nagy arcoddal a világot? – fogadta egyből beszólással az alkapitány a felettesét. Ei dörmögve leült a hidra mellé, és óvatosan megemelte a fejét.
    – Gyere, felkísérlek. Úgy látom, rád fér a pihenés! – ismét elővette kedves arcát, és odafigyelve a lány lépteire felvezette a szobájáig, ahol segített neki befeküdni az ágyba. Amikor karjára rászorított Sei, kicsit felgyorsult a szívverése. „Hogy lehet ennyire ártatlan? Ha valami városi cafka lenne, már nevemet kiabálná sikoltozva… Az tuti.” Engedte szabadjára kicsit sem szerény gondolatmenetét a fiú. „De Ő olyan aranyos. Mi a fene ez az érzés? Most bejön nekem, vagy sajnálom? Úgy érzem, meg akarom óvni. Hát de minek?” Sóhajtozott, aztán a lány szavait hallva csak jobban elsápadt. „Na jó, le kell lépnem, mielőtt nyáltengerré változom.” Nagy nehezen kioperálta karját a lány szorításából és egy párnával töltötte be annak megüresedett helyét.
    – Szép álmokat! – simította el Sei homlokáról a hajszálakat, aztán elhagyta a szobáját. Fáradt volt már, ezért egyből a saját szállása felé vette az irányt. Migi már az ágyon feküdt, olvasott. A két férfi nem is nagyon beszélgetett már, és tíz perccel később már mindketten az álmok földjén kalandoztak.
    ***
    Reggel beköszöntött a gyász. A fele társaság fejfájással, a szerencsésebbek pedig ezt még hasmenéssel kiegészítve ébredeztek. Ei csak az első csapatba tartozott, de ez is épp elég volt ahhoz, hogy hihetetlenül szenvedősen tudjon csak elballagni a mosdóig, ahol aztán perceken át arcot mosott. „Asszem ma onsen napot tartunk. Másra ugyanis rohadtul nincs kedvem.” Határozta el a csapat aznapi programját. Miután sikerült felöltöznie, elhatározta, hogy megnézni, milyen állapotban sikerült Seinek felébrednie. Előbb ért be, minthogy ébren lett volna, ezért előre is kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőztesse az amúgy kissé fülledté vált szobát.
    – Szép jó reggelt! – mosolygott a lányra, mikor az kinyitotta a szemeit. – Hogy vagy? Nem fáj semmid?
    Miután átestek a reggeli eszmecserén, rátért a napi tervére. – Arra gondoltam, hogy kihasználjuk ma a hely adottságait, és meglátogatjuk a fürdőházat. Tegnap amúgy emlegetted, hogy nagyon szeretnéd kipróbálni, úgyhogy nem mondom, hogy ez nem játszott közre a döntésembe… De úgy érzem a többiek is örülni fognak. – magyarázkodott. „Bár amilyen rossz állapotban vannak páran, lehet az egész napos alvás jobban bejönne nekik.”

  7. Amikor a gátlások szóba kerültek egészen nagyokat pislogott, hiszen pont ezt akarta elkerülni. „Gátlásosnak… tűnnék?” Szemöldökei összeszaladtak, hosszasan bámult maga elé. Arcát egészen kipuffasztva vágta be a durcás fejet, enyhén csücsörítve. Talán egy kicsit félreérthette a fiú szavait, viszont elég makacsnak bizonyult ahhoz, hogy ellenkezőjét bebizonyítsa. Egy kicsit zavarta, hogy úgy beszélgetnek, mintha ott sem volna, de nem adott neki hangot. Tény, ami tény kicsit száraznak érezte az italt, ahogy pedig bele-bele kortyolt égette torkát, meg is köszörülte mielőtt megszólalt volna.
    – Valóban? – pillantott a virágos kancsóra, amit Ei ajánlgatott – Nem, még nem. – valamiért az ornamentika jobban lekötötte elsőre, mint maga a gondolat, hogy milyen lehet a benne lévő szesz. Az egyik üres pohárért nyúlt, majd egy keveset töltött bele. Kicsit még szemezett vele, majd belekóstolt. Szemei felcsillantak.
    – Ez tényleg jobb. – mosolyodott el huncutul, újból töltögetett, de mindig csak keveset, igyekezve valamennyi szünetet tartani. Érezni lehetett, hogy fokozatosan oldottabbá vált, egyre többet nevetett és szólt hozzá a témákhoz. Előbb-utóbb dúdolászni kezdett, majd becsatlakozott Taka mellé a táncparkettre. Mozdulatai egészen eltértek a megszokottaktól, de megvolt a maga bájuk. Pár lépést tanult a fürgelábú gárdistától, és azokat utánozva nevetett nagyokat. Párszor beleültközött a fiúba, vagy rálépett a lábára, de egyáltalán nem húzódott el, vagy jött zavarba, inkább olyannak tűnt, mint egy önfeledten szórakozó kisgyerek, aki saját magán nevet.
    ***
    A homloka verejtékezni kezdett, ezért úgy döntött leül kicsit, így visszatért Eienékhez. Az alkohol kicsit fejébe szállt, ezért forgott vele a világ, ettől függetlenül jókedve egyáltalán nem apadt. A főnixharcos mellé huppant, de túl nagy volt a lendülete ezért féloldalról sikerült Einek dőlnie.
    – Bocsánat! – felelte nevetve, finoman megérintve a fiú karját miközben elhúzódott. Amolyan nyugtatásként szolgált, de a legmeglepőbb az lehetett, hogy most ért talán először szándékosan hozzá. A poharát kereste, és töltött bele még abból a gyümölcsös italból. A kancsó már majdnem üres volt.
    A beszélgetésbe úgy ahogy igykezett bekapcsolódni, a megszokott tőmondatok helyett most hosszasan fejtegette meglátásait, szőtte bele saját véleményét, de amikor olyan témák kerültek föl amiket életében először hallott csak bociszemekkel pislogott. Kicsit kezdte magát kínosan érezni, azonban nem lehetett eldönteni, hogy arca ezért pirosodott ki vagy a sok italtól.
    Újdonsült társuk kapcsán felmerült egy igen fontos probléma is, mégpedig a határon dúló viszályok. Már lassan tizenöt éve tart a Kai Birodalommal fennálló feszélyezett viszony. Cimborájuk régen megfordult arrafelé, állítása szerint rendszerint vannak portyázások, kisebb-nagyobb összetűzések, azonban az uralkodó szemet huny ezek fölött, érhető okoból. Senki sem akarja, hogy újabb háború törjön ki, mert az gazdaságilag is alaposan megviselné az országot, a Kai Birodalom pedig hírhedt modern technológia vívmányairól és félelmetes harcosairól. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az ott élő parasztok meg lennének elégedve jelenlegi helyzetükkel, ezért szoktak lenni lázadások.
    Mikor távoztak Sei buksija oldalasan már az asztalon hevert. Hajzuhataga szétterült a pulton. Szokásosan néhol ki volt borulva a pia, de szerencsére azokat a területeket sikerült megúsznia valami csodaképpen. Arca előtt egy kisebb tócsa hevert abba rajzolgatott ujjával. A fiú ötletére egyből lelkessé vált.
    – Igeeen! – vigyorgott felkiáltva – Más programot..? – hunyorodott el kissé – Ha kipróbálhatom az onsent nekem édes mindegy mit csinálunk. – hangneme eltért a megszokottaktól, de legalább őszinte volt. Menetközben elkészült a „műalkotás” is. Valamilyen zoomorf alaknak tűnt, melyen visszaköszöntek a virágos kancsó motívumai. Sei szemei lecsukódtak, ám a körvonalak rezegni kezdett. A szeszbe rajzolt vonalak a magasba emelkedtek, majd egy csapásra háromdimenzióba formálódtak. A színek szépen lassan kirajzolódtak, az a valami pedig csak egyre inkább szállt a magasba, míg semmivé nem foszlott. A lány magában motyogott valami, de nem tudni pontosan mit, inkább szuszogott.
    Tekintve, hogy magától nem fog ágyba mászni, mikor Ei felkapta kicsit furcsa nyűszítő hangot adott ki. A „hazafelé” tartó úton mélyen bóbiskolt a fiúra nehezedve, ahogy pedig fekhelyére helyezték kicsit felriadt, még félálomban lehetett. Féloldalasan összekuporodott, szemei résnyire épphogy nyitva voltak. Szegény Ei karját sikerült kispárnaként magához ölelnie, két kézzel kucsolta mellkasához, majd hozzátámasztotta fejét is.
    – Köszönöm, hogy a barátom vagy… – nyammogta orra alatt, talán először nehezen lehetett kivenni mit is mondott. Kicsit később valamit még motyogott, de azt már nem lehetett tisztán kivenni. Pár másodperc alatt álomba szenderült.

  8. – Kösz, de elbírtam vóna’ velük egyedül is! – mormogta Tsuyo a társának.
    – Ó, cimbora, efelől semmi kétségem! Pont ezért léptem közbe… Féltettem az épségüket. És lám, a helyiek megoldották maguk között. Örülj, hogy nem keveredtél bele! – magyarázta a helyzetet Satoru.
    – Mindegy… Igyunk! – kurjantotta a melák, hamar túltéve magát a csorbán.
    ***
    Ei visszavette a korsót és ismét belekortyolt.
    – Az alkohol feloldja a gátlásokat, amire neked nagy szükséged van, hogy igazán jól érezd magad. Megtanítalak bulizni! – vállalta harsányan magára ezt a hálás szerepet. Migi a távolban jót kacagott rajta. – Tán nem vagyok jó tanár szerinted, te sárkányidomár?
    – A felelőtlen szórakozáshoz nagyon értesz, azt meg kell hagyni, de biztos ezt akarod átadni a kisasszonynak? – osztotta meg gondolatait a férfi.
    – Természetesen nem egy alkoholista buliőrültet akarok faragni belőle. – vonta fel a szemöldökét a fiú. – De szegényt megfosztották eddig attól, hogy testközelből élvezhesse az életet. – rázta a fejét, majd a lány felé fordult. – Hogy ízlett egyébként? Kicsit kesernyés, de van édesebb ital is. Például… – felállva átnyúlt a fél asztalon és odahúzott magukhoz egy virágokkal kifestett kancsót. – Ennek gyümölcsösebb íze van. A fővárosban ez a nők nagy kedvence. Kóstoltad már?
    ***
    Ahogy telt-múlt az idő, a buli hangulata is csak egyre jobban fokozódott, majd mint minden jó szórakoztató estnél, egyszer csak tragikus hirtelenséggel bekövetkezett az energia és kedv elfakulása. Az emberek már csak éppen hogy döcögtek a tánctéren, sokan inkább a leülést választották. Akadt jó pár olyan is, aki már bealudt a helyén csücsülve. A gárda is kezdett elkókadni, főleg azok, akik az est közepetáján a legaktívabbak voltak. Taka annyira felpörgött korábban, hogy mostanra már alig érezte a lábait. Fáradtan dőlt hátra székében, karjait a támla mellett lógatta. Fejét hátrahajlította, s a plafont kémlelte, olykor-olykor elbóbiskolt. Természetesen elmaradhatatlan volt az alkoholfogyasztást túlzásba vivők jelenléte is, kik az eszméletüket próbálták visszanyerni, vagy már feladták azt, és inkább dülöngélve elindultak lefeküdni.
    Ei és Migi egész jól tartotta még magát, pedig ők sem fogyasztottak keveset. Ők még inkább a harsány időszakát élték az estnek. Folyamatosan dumáltak, hol érdekes, hol nevetséges, hol borzasztóan érthetetlen témákról. Sei-t is megpróbálták bevonni, sokat kérdezősködtek tőle, főleg a véleményére voltak kíváncsiak bizonyos témákban. Az egyik tőlük külön érkezett vendég is beült közéjük társalogni, mert úgy érezte ez egy jó társaság a számára. No, vele közösen még jobban felpezsdült a beszélgetés. Olyan témák is felmerültek, amik már talán kicsit kellemetlenek lehettek a lánynak. Politika, ismert emberekről szóló pletykák, külföldi hírek… Az „új cimbora” végül elbúcsúzott és elbattyogott aludni, és nem sokkal később Migi is követte, mert elég korán kelt aznap és már eléggé elfáradt. Ketten maradtak az asztalnál a fiatalok.
    – Hát… Jól elszaladt ez az este… Kicsit sokat pofáztunk… Elnézést érte! – vakargatta a tarkóját kuncogás közben a fiú. – Azért remélem, jól érezted magad! Mit gondolsz… maradjunk még pár napra? Van a közelben egy piac, ott elég hamar feltölthetnénk a készleteinket, de úgy érzem, jót tenne a morálnak, ha egynél több napot töltene itt a csapat. Persze, csak az ivászat nekünk nem lesz elég mókás, de kitalálhatunk valami más programot… – húzta mosolyra a száját.

  9. A felforrósodott hangulatot Sei is megérezte, ám a férfiakkal ellentétben ő egészen más szemmel érzékelte az eseményeket. Ahogy körbepillantott és látta a sok derűs vigyort az ő arcára is mosoly ült ki. „Vajon Lipében ezt miért nem éreztem még sose? Ott is vannak mulatságok, de itt… mások az emberek. Olyan szabadnak tűnnek.” Ő is tapsolt, viszont nem állt fel, hanem igyekezett beleolvadni a környezetébe, kerülve a feltűnést. Az egész légkör annyira magával ragadta, hogy pár hosszú percre meg is feledkezett mindenről és mindenkiről, azt sem tudta hirtelen mégis hol van. Migi hangja rázta vissza a valóságba, akkor pedig máris felé, majd a főnixharcosra pillantott. Még sikerült elkapnia azt az idióta vigyort. Tekintete ekkor a táncosokra vándorolt, akiket eddig Ei bámult. Valamiért furcsán kezdte magát érezni, de nem tudta maga sem miért, vagy egyáltalán mi is az, ami egyre inkább kezdett benne fortyogni. Talán féltékenység? Nem… Miért lenne az? A fejét megrázta, hogy kiverje magából ezt az ismeretlen, kellemetlen érzést, majd visszafordult az asztal felé.
    Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy körülötte mindenki táncol. Takat látva egészen jókat kuncogott, kezeivel szerényen, de ölében dobolt, az asztal alatt lábacskái sem maradtak restek. Valószínűleg szeretett volna ő is csatlakozni, de annyi bátorsága már nem volt, hogy felálljon. Felvillantak azok a képek mikor Eijel keringtek a víztükrön. Halványan elmosolyodott, hosszasan elbambult, majd az előtte landoló korsóra nagyokat pislogott.
    „Alkohol? Hát persze, Kashi említette is, hogy meghív egyre.” Az egy kicsit meglepte, hogy úgy vedelnek, mint a kefekőtök, de inkább csak jókat nevetett rajtuk. „Mintha Joraht látnám!”
    – Nem igazán… – vakargatta meg a tarkóját kínosan és kissé szégyenlősen a fiú kérdésére – A szervezetemből hiányzik az az emésztő enzim, ami az alkohol lebontásáért felelős. Emellett elég gyorsan felszívódik a folyadék a szervezetemben, de ez elvileg normális, az elődjeimnél sem volt másképp. – azzal kicsit elhallgatott – Sage-sama nem nagyon engedte, hogy igyak, ennek ellenére párszor megesett… – a kínos vigyor ismét visszatért, hiszen felidézett benne pár vicces, kevésbé kellemes emléket. Egy kicsit félt mi lesz ha becsiccsent és elengedi magát, olyannyira, hogy egy másik oldalát is megmutassa Eienéknek. Ha iszik sokkal jobban felpörög, rengeteget nevet, és be nem áll a lepénylesője. Nem rajongott a gondolatért, de nem akart udvariatlannak tűnni, ezért elvette a felé nyújtott poharat. Az nem zavarta, hogy a fiú is beleivott, hiszen Lipében elég erős volt a kollektivizmus. Két kezébe fogta, párszor belekortyolt, talán kicsit gyorsan is. Ha most táncolna lehet a végén a fejébe szállna, de legalább ez a veszély most nem fenyegette.
    ***
    A részeges bagázsra a fogadó emberei is felfigyeltek. Ugyan megszokottak voltak az ilyen fazonok, ezért a jelenetek előtt igyekezetek közbelépni. Most sem volt ez másképp, árgus szemekkel figyelték a csapatot, hiszen az sem jó ha valaki a sárgaföldig issza magát. Igaz, nincs beleszólásuk, de amennyiben megzavarják a többi vendég nyugalmát akkor nyugodtan közbeavatkozhatnak. Amint Tsuyo-t érte az ütés megindultak az ajtóban állók. Egyikük sem tűnt valami girnyónak, de azért annyira masszívnak sem.
    – Elnézést, Uram. Lenne szíves velem fáradni? – felelte udvariasan a piperkőcnek tűnő figura, de mire az iszákos banda visszavakkanthatott volna már nem tudtak megmozdulni sem. A selyemfiú párja valamit mormoghatott, kezét érdekes testtartásba helyezte, majd ujjával a levegőbe intett, a fickók pedig rögtön jobbra fordultak, egyszerre, mint a katonák. Marionett bábuként mozgatta őket, majd vezették őket kifelé az étkezőből.

  10. – Ezek a Kukrinék tudnak valamit! – hangoztatta véleményét Tsuyo csámcsogva.
    – Az Kurin, te üresfejű melák! – morgott oda Satoru.
    – Mindegy nekem, a kaja jó, oszt kész! – zárta le újra ételébe harapva a böhöm harcos.
    Eiennek is ízlett az étek, de nem dicsérgette nyíltan. Már csak azért sem, mert kicsit később kezdett bele a többiekhez képest, és mivel Ő teli szájjal nem beszélt – ennyit azért sikerült belevernie a mentorának – így abban a tíz-tizenöt percben csendben maradt, amíg vacsorázott. Aztán mire végzett, már megjöttek a táncosok, és minden figyelem arrafelé irányult az étkezés helyett. A gárdisták is felpattantak székeikből és tapssal köszöntötték a hölgyeket. Kivéve az Kashit, Hiyat és Migit. Az öreget már nem nyűgözte le néhány fenékrázós csinibaba. Hogy ez pontosan miért volt így, annak próbált már a banda utána járni, de általában csak viccelődés lett a vége, senki nem merte konkrétan megbántani a csapat bölcsét azzal, hogy impotens-e. Hiya inkább a világításokat figyelte, Ő meg erősen aszexuális jellemekkel rendelkezett, bár a gárda szerette meggyanúsítgatni azzal, hogy „banánszerető”. No, Migi meg a hűséges fajtából való volt, nem nagyon nézett más nőre vágyakozva, de azért oda-oda pillantgatott huncutan, amin Eien fel is nevetett.
    – Ejnye-bejnye! Mit kukucskálsz? Mit szólna ehhez a sárkány? – kezdte meg a piszkálását a fiú, aki egyébként szintén nem esett annyira a táncosok bűbája alá, de azért nem volt rest végignézni a produkciót. Ahogy Seire pillantott egyszer, majd vissza a lányokra, eszébe jutott a víz síkján leejtett táncuk. Felidézte maga előtt, ahogy a hidra a karjai közt pörgött, forgott, aztán ez a valós képpel lassan összemosódott és igen kéjenc fantáziába torkollott. Elképzelte, hogy Sei van a táncoslányok helyében, és ezen úgy elvigyorodott, hogy azt inkább próbálta is leplezni. Na, erre meg Migi figyelt fel.
    – Ejnye-bejnye! Mit vigyorogsz? Mit szól ehhez a kisasszony? – vágott vissza kifigurázva a fiú előbbi beszólását.
    – Ch. Ne szólj bele abba, amit nem értesz! – vonta fel az orrát Ei, és figyelmét ismét a mellette ülő lányra emelte. – Ügyesek, nem? A városban sokszor meghívnak hasonló előadókat, bár azt hittem ez másmilyen hely. – pislogott körbe. Valahogy egy ilyen közegben hamarabb számolt éneklő vénasszonykórussal, mint egy táncoslány csoporttal.
    A társaságukból csak a négy „különc” férfi maradt hátra, a többiek mind becsatlakoztak a tömegbe és lötyögtek a táncosokkal. Taka tánca egészen bejött a közönségnek, sőt, az egyik lányka is beállt mellé, hogy közösen rázzák magukat. Közben Kashi rendelésére alkoholos italokat hoztak nekik újratöltésre, és Sei előtt koppant az egyik korsó. Ei elgondolkozott.
    – Mennyit isztok, ti alkoholisták! – rázta a fejét a fiú. – Mondd csak, Sei, te szoktál italozni? A faludban elég sok pia előkerült az ünnepélyen, szóval gondolom azért csak megismertettek vele. Vagy tán nem szereted? – kérdezte ezt olyan fejjel, mintha valami totál lehetetlent állított volna. Itt az életkorok kérdésébe nem is nagyon gondolt bele. (No meg az ő korszakukban valószínűleg nem is volt ez tabu. Na nem mintha ma az lenne. :v) Megemelte a korsót és belekortyolt. – Hm… Kiváló! – Sei felé emelte a poharat. – Kérsz?
    ***
    Nem sokkal később beállított az étkezőbe egy kicsit már előzetesen is ittas banda és elég morcos véleményüknek hangot adva kezdtek el kellemetlenkedni a tömegben. Elég hamar összefutottak néhány gárdataggal, aztán elcsattant két pofon. Tsuyo pislogott az őt megütő részegre, aztán oldalra nézett Satorura, mintha azt kérdezné „Hát ez?”. A mesterlövész csak kacagott egyet, aztán átkarolta az óriást és elvonta onnan, mielőtt még kicsinálta volna szerencsétleneket egy ütéssel. Persze egy kötekedő iszákosnak ez soha nem tetszik, úgyhogy kezdődtek egyből a sértegetések. – Mi vagy nyámnyila, megfutamodsz? – bökte oda neki. Erre az íjász csak a csávó orra alá nyomott egy korsót, és önteni kezdte a szájába a folyadékot. – Ígyá’, ne pofázzá’! Senki sem kíváncsi ma a hőzöngésedre. Ha balhézni akarnék, keményebb ellenfelet keresnék. – a körülöttük állók jól kinevették a részeget, de az meg mire „kiszabadult” korsó hatása alól, a két gárdista már elveszett a tömegben.

  11. Mikor a fiú felállt, hogy üdvözölje egy aprót biccentett, dícséretére pedig aranyosan elmosolyodott.
    – Köszönöm, ez igazán kedves Tőled. Mivel még sosem voltam ilyen helyen meg szerettem volna adni a tiszteletet. – felelte őszintén, a repetoáros megjegyzésre eleinte csak nagy szemekkel pislogott, majd jóízűen felnevetett. Végül helyet foglalt. Csak idővel tűnt föl neki, hogy mekkora felhajtást generált a megjelenésével, de ahogy leültek és magán érezte a sok kíváncsiskodó tekintetet, egészen puffancs arcot vágva kipirult. A szemeit lesütötte kicsit, majd Yawara hangjára felkapta a fejét.
    – Gerlice..? – pislogott értetlenül elfordítva a fejét oldalasan, mint egy kiskutya. „Úgy érti, hogy Ei és én..?” Tekintete a fiú arcára siklott. Ahogy bámulta, profilját kezdte tanulmányozni. Szép arca volt, ahogy pedig néha fogaira harapott állkapcsa is megfeszült, majd kidomborodott. Mielőtt még ebbe jobban belemerülhetett volna máris tálaltak, az étel illata és látványa pedig kellőképpen kiverte az iménti gondolatokat buksijából.
    „Bon appétit? Az meg mit jelent?” Kezdte magát ismét tudatlannak érezni, hát még akkor amikor Eien felszólalt. Végignézve a kínálaton azt sem tudta hova kapjon, sok fogásról pedig fogalma sem volt, hogy micsoda. Kínosan elmosolyodott és pár dolgot ugyan félszegen, de megkérdezett, majd megköszönte a segítséget. Amikor Ei felé nyújtotta a tálat egy pillanatra egymáshoz ért a kezük, azonban Sei valamiért gyorsan el is kapta.
    A vacsora kezdetével párszor körbepislogott. Egy kicsit otthonosabban érezte magát, ugyanis a törzsi szüretekre emlékeztette ez a közös étkezés. Szemeit le is hunyta, széles mosoly ült ki arcára.
    – Úristen, ez nagyon finom! – kiáltott föl lelkesen, csillogó szemekkel, belekóstolva az egyik számára eddig ismeretlen ételbe. Lassan evett, meglepően elég sok fért bele a mérete ellenére. Menetközben lekapcsolták a villanyt, a plafonon színes lampionok kezdtek izzani. A színek csakúgy cikáztak, zene harsant föl és jelent meg pár táncos, akik az asztalok közt rázták magukat, haladva valami üresebb placc felé ahol már összeálltak és egységet alkottak.
    A nézőtér lelkesen tapsolt, füttyögetett, aztán a vacsora végeztével pár iszákos fel is kászálódott és betársult a szép hölgyek mellé. Sei még sosem érzett ennyire pezsgő életet. Szemeit nem tudta levenni az egzotikus táncosokról, mozgásuk egészen magával ragadta.

  12. – De hát én nem is szoktam táncolni… – pislogott a lányra Hiya. – Azt hiszem összekevertél Takával. Ő a nagy mutatványos… Én nem szeretem a felhajtást. Jobban tetszenek a nyugalmas dolgok. Ezért is szeretem a festészetet. – fordult vissza a tekercset bámulni. – A kisasszony is érdeklődik a múlt korok művészetei iránt? – kezdett a kezdeti félreértés ellenére egész tartalmas beszélgetésbe Hiya. Az egyik festményt még ki is elemezte a lánynak a saját meglátása alapján. Az öreg mindezt mosolyogva hallgatta végig.
    – Nagyon hívogat a főnix, ideje mennünk! – szólalt meg végül.
    ***
    – Migivel leszek együtt, a felvonóhoz legközelebbi szobában. Ha éjszaka nagyon nem bírnád a magányt, nyugodtan nézz csak be hozzánk! Nálunk mindig jó a hangulat… – felelte vigyorogva Ei a lány kérdésére. – Jó, tedd azt! A nénike elég alapos beszámolót adott a helyről, de azért szeretném magamtól is felfedezni kicsit. Azt hiszem, körülnézek, aztán lemegyek kajálni. – Biccentett, aztán szétváltak útjaik. Ei bejárta az egész harmadik emeletet, megnézte a fürdőt, a szobákat, és azt is, mennyire lesz nehéz esetleg ittasan felballagni az ágyáig. Migi már bent várt az ágyán ücsörögve. Egy fényképet szorongatott.
    – Megint az asszony? – sóhajtott a fiú, közben elkezdett pakolászni a cuccai között.
    – Ki más. – kuncogott az alkapitány.
    – Minek nézegeted annyit? Csak jobban lehangolod magad. – akadékoskodott Ei.
    – Dehogy! Pont ez hoz rám jó kedvet. – húzta széles mosolyra ajkait a segítője.
    – Ezt nem értem… – pislogott rá a fiú értetlenkedve.
    – Majd megfogod. – legyintett Migi, aztán felkelt az ágyáról. – Mi a program? Vacsora?
    – Úgy biza! Úgyhogy öltözz annak illően, te hősszerelmes. – rázta meg a fejét Ei, közben Ő is elkészült a pakolással. Előkeresett egy másik öltözéket, nehogy már katonai felszerelésben menjen mulatozni. Migi is hasonlóképpen tett. A két legény elég puritán viseletet választott. Úgy néztek ki ketten, mint valami városi kereskedő két segédlegénye.
    A gárdából elsőként érkeztek meg az étkezőbe. A nagy tömeg már ekkor gyülekezett, de egy asztal le volt foglalva előre az Ő részükre. A házigazdák odavezették őket, aztán már indultak is italokat hozni. A nagy kavalkád egészen felpezsgette Eien kedvét. – Végre nem a szörnyek bőgése és a banditák sikolya jelenti a szórakozásomat! – kapta fel a frissen kihozott korsót és beleivott. Szépen lassan összegyűlt az egész banda, és kezdetét vette a szokásos piszkálódós, viccelődös diskurzus. Most épp Migi asszonya volt a terítéken, róla meséltek rémtörténeteket a lovagok. Sok pletyka keringett a nőről. Többen féltek tőle, mint az urától, pedig az alkapitány volt a királyság legjobb kardforgatója. Eien jót nevetett ezeken a történeteken, de Migi is megmosolyogta őket. Jól ismerte a feleségét, és pont ezért volt egészen biztos abban, hogy ezek a történetek mindegyszálig igazak. Ez tette őket igazán mulatságossá a számára.
    Sei természetesen egyből magáénak tudhatta a banda, valamint a többi vendég kíváncsi figyelmét. Migi talán az előbbi téma miatti visszaszúrásképpen, de jó erősen oldalba bökte Ei-t, aztán egy szót se szólt, csak vonogatta nagy sejtelmesen a szemöldökét. A társaság jót kacagott ezen, a fiú meg kevésbé, inkább fel is állt, hogy üdvözölje Seit.
    – Semmi probléma. Már így is feldobtad a hangulatot ezzel a ruhával. – pillantott körbe a kíváncsiskodó szempárokat keresve. – Hány ilyen van a repertoárodban? Minden egyes alkalommal meglepsz. – mosolygott rá a fiú. Használta megint itt a „nagy” szavakat, mint valami úrfi, de közben meg jelenleg úgy nézett ki, mint egy átlag legény. Hamar el is jutott az agyáig a kiöltözöttségük közti kontraszt gondolata. „Ó, fenébe. Most biztos egy igénytelen parasztnak tart…” Kisebb magánválságából Yawara rántotta ki. – Hé, nem tudom, ti gerlicék, hogy álltok vele, de én már nagyon ennék! – csapott az asztalra.
    – Azonnal! – szólalt fel a konyha felől egy női hang, és nem sokkal később megjelent a személyzet vagy harminc tálcával a kezükben. A födémeket egyszerre lerántva leplezték le az étkeket. Bejárták a levegőt a kellemes illatok. A harcosok szájában összefutott a nyál, a falu óta nem láttak ilyen jó falatokat.
    – Hm… na ez a beszéd! – nyalta meg a szája szélét Yawara.
    – Bon appétit! – horkant fel furcsa beazononsíthatatlan nyelven Kashi, a többiek meg mintha értették volna miféle mágiát varázsolt éppen, egyből rá is kaptak az ételekre. Ei persze várt vele, Ő még mindig Sei bámulásával volt elfogalva.
    – Oh. Mit kérsz? Segítek megszerezni, még mielőtt felborítanak itt ezek a vadállatok a nagy kapkodás közben. – morgolódott, aztán miután a lány döntött, odaemelte neki a választott étel tálcáját. – Tessék!
    Eztán Ő is szedett magának és nekilátott az evésnek. A hangoskodás étkezés közben sem maradt el, tán még jobban felerősödött az evőeszközök, tányérok és poharak csattogása mellett.

  13. Kashi szavára Sei tekintete is a díszes falitekercsre siklott. Először nem teljesen értette miről beszél az öreg, de érezte a szavaiból áradó melegséget. „Lehetséges volna..?” Pillantott Eienre, majd vissza a képre és hosszasan csodálta a középen lévő női alakot. Egy kicsit Hiyával is beszélgetett, hiszen örült, hogy akad még olyan, aki szintén érdeklődik a művészetek iránt.
    – Mondd csak Hiya-san, ha nem tolakodó a kérdésem, mégis hol tanultál meg így táncolni? – pillantott a fürge lábú felé kedvesen.
    Az ajánlat hallatán a ráncok összeszaladtak a néni arcán, szélesen elmosolyodott.
    – Derék legény maga! – hunyorogni kezdett, mintha tudná kicsoda a fiú – Ebben az esetben öt kétágyas szobát és egy különállót kérnek, ugye? – ismételte meg mély rekedtes hangján, majd amint erről megegyeztek az onsen használatát is belekalkulálta az árba. – Ha egyenesen továbbmennek arra lesz a felvonó, jobbkéz felől pedig a fürdőegység, innen juthatnak ki a kerthelységre és a szabadtéri onsenekhez is. A fürdő nem koedukált. A földszinten van az étkező is, ha igénybe szeretnék venni. Reggeli fél héttől tízig, ebéd fél tizenegytől kettőig, vacsora pedig hat órától egészen este tízig. – kicsit megnyálazta a szája szélét mielőtt folytatta volna mondandóját – A páros szobák a harmadikon lesznek, a különáll lakrész pedig a negyediken.
    A főnixharcos hangjára mindenki felkapta a fejét, de Sei még egy darabig bámulta a falitekercset. Kicsit meglepte, hogy Eien a szobájáig kíséri, viszont mindenképp megtiszteltetésnek érezte, valami ismeretlen melegség is motoszkálni kezdett benne.
    – Igen, nagyon szépen köszönöm! – hajolt meg mélyen, majd amikor felegyenesedett végigpillantott a hosszú folyóson, aztán vissza a fiúra. Egy ideig csak némán bámulta, magában már szépen rágta a szavakat, de nem merte megkérdezni amit szeretett volna. Végül nagy nehezen sikerült neki kinyögnie.
    – Izéé… te melyik szobában leszel? – pillantott félre. Háta mögött kezeivel babrált zavarában, egyszerűen nem akarta beismerni, hogy valamelyest félt egyedül egy idegen helyen és a csapatból Eihez kötődött a leginkább. A válasz után halványan elmosolyodott.
    – Rendbe teszem magamat, lent találkozunk az étkezőben! – felelte búcsúzóul. Miután a fiú elindult még utána szólt. – Még egyszer köszönök mindent. – halkult el hangja, majd eltűnt az ajtó mögött. Hátulról nekitámaszkodva hallgatta Eien távozó lépteit. Valamiért a szíve hevesen vert és hasonló melegség töltötte el, mint amikor először megpillantotta Lipében.
    A szobában mindent alaposan szemügyre vett a legapróbb kiegésztőtől kezdve az ágyneműig. Érezni akarta a selyem tapintását, a virágok illatát. Mellkasa kicsit elnehezedett. Lelkiismeret furdalása támadt, de nem azért amiért elhagyta Lipét, hanem mert a többiek nem lehetnek vele és nem tapasztalhatják meg azt, amit ő is. „Vajon tényleg rendben van, hogy elzárkózva élünk a világtól…?” Merengett el az ágyon fekve. Mielőtt ezeken törhette volna a fejét úgy döntött megpróbál azzal foglalkozni ami jelenleg számít. Nem akarta, hogy a többiek bánatosnak lássák. Nem akart nekik fájdalmat okozni. „Így is túl sokkal tartozok már.”
    Menetközben felfedezte a lakrészhez tartozó fürdőt is, amibe csakúgy csobbant. Már nagyon hiányzott neki a meleg kád, és a puha ágy. A vízben sokat időzött. A gőz mindent belepett, egy időre pedig el is szenderedett. Amikor feleszmélt a fejéhez kapva igyekezett összeszedelődzködni. A batyuját az ágyra terítette, majd szebbnél-szebb kelméket húzott ki belőle. A dologban talán a legfurcsább az lehetett, hogy a táska nagyon kicsi volt, mégis rengeteg minden belefért. Talán felruházták valamilyen mágikus képességgel? Ha igen, akkor bizonyára egy fekete lyuk volt, amibe akármennyit lehetett pakolni.
    A mai estét különlegesnek érezte, hiszen életében először töltött el időt egy ilyen helyen. Ennek megfelelően ki is öltözött, ám a megszokott kékes árnyalatok helyett most a rózsaszín-arany-piros kombót választotta. Akadt pár olyan kézzel hímzett darab, amelyet cseresznyafavirágok ékesítettek. Haját szokásosan egyedi mód felcsatolta, kétoldalról sakurához hasonló fejdíszt is beleaggatott. Úgy festett, akár egy porcelánbaba, akit nemeskisasszonynak öltöztettek. A vízben lévő fürdősótól bőre az átlagosnál is jobban illatozott. A tükörben még jó darabig bámulta magát, igazgatta a hajdíszét.
    Az étkezőben elég sokan voltak, úgy tűnik a Kurin fogadó nagy népszerűségnek örvend. Ami talán szemet szurhatott az utazóknak is, hogy nemcsak emberek voltak, mégsem néztek rosszallóan egymásra a különböző fajok. Úgy fest ide mindenki tényleg kikapcsolódni jár, nem pedig marakodni. Egészen különleges aura lengte be a helyet. Azt már többek is hangoztatták, hogy később lesznek táncosok és tűzijáték is. Sei ugyan megváratta a társaságot, de idővel ő is feltűnt. Tekintetével egy ismerős arcot keresett, láttán pedig a vendégek is összesúgtak. Türkíz szemei felcsillantak amikor kiszúrta az asztalnál ülő főnixharcost. Egy lágyat intett felé.
    – Elnézést, hogy megvárakoztattalak Bennetek! – hajolt meg illemtudóan, majd ahol akadt egy szabad hely oda le is csüccsent. A tíz fős bagázsban valószínűleg elég furcsa lehett külső szemmel egy ilyen leányzó, de Sei már hozzászokott, hogy sokan bámulják ezért észre sem vette a sok kíváncsiskodó szempárt.

  14. Út közben elsősorban arra ügyelt, hogy Sei ne pottyanjon le a lóról a nagy forgolódása közben. Arra már jóval kevesebb ideje maradt, hogy Ő is ámuldozzon, már ha egyáltalán akart volna. Sokkal jobban érdekelte, hogy végre kijutottak a ködös hegyzománcok szorításából és talán fellélegezhetnek, mert viszonylag „biztonságos” vidékre léptek.
    A fogadó nagy sikert aratott a lovasok körében, bár ők inkább az italozás lehetősége miatt örvendtek, nem pedig az esztétikai részletek hatására.
    – Persze, hogy bemegyünk. Ráfér a bandára egy kis lazítás. – konfirmálta a lány kérését Ei, de talán már mindegy is volt, hiszen addigra a hídon ténfergett át Sei. – Óvatosan! – pattant le lováról és követte a lányt a hídon keresztül. Ei hátrapillantott az átjáró közepéről. – Intézzétek a lovakat! Arrafelé úgy látom, van egy istálló!
    Így hát a többiek kicsit késleltetve eredtek utánuk, egyelőre kettesben folytatták az útjukat a fogadóba. Eien próbált nem egy „túl aggódós” anyuka szintjén viselkedni, de azért erősen duzzadt a homlokán az ér, miközben Sei merészen kihajolgatott a híd széléről. „Szerencsére jobb kedve lett. Tartsuk is ezt meg így…” Belépett a fogadóba.
    Neki nem tűnt fel annyira, hogy mi lóg a falakon, vagy hogy milyen stílusban épült az épület, egyedül az ragadt meg benne, hogy kicsit dohos szag fogadta őket, ez meg nem túlzottan nyerte el a tetszését. Szemével gyorsan végigpásztázott azért a képeken, hátha lát valami érdekeset, és lám, meg is akadt egy pillanatra az egyik tekercsen, amely fiatal nőket ábrázolt egy kiemelkedően díszes szerelést viselő asszony körül álldogálva. Az egész azért ragadta meg a fantáziáját, mert látta már korábban ezt az ábrázolásmódot, és főként ezt a magasztosan kiemelt női karaktert; még a fővárosban, a Nap templomában az egyik falon kiállítva szerepelt egy ehhez hasonló alkotás. Nem is akármilyen szoba volt az, termet, ahol a tekercset tárolták „Főnixek csarnokának” szokták nevezni, ugyanis ott van kiállítva az összes eddigi főnixharcosnak egy-egy illusztrációja. Így hát a hölgy, aki ezen a képen szerepelt nem más volt, mint Ei egyik korábbi megtestesülése. „Hogy is hívták embernéven? Már nem emlékszem. De hát ki tudna fejben tartani annyi nevet?” Morfondírozott a képet talán túlzottan is hosszasan megbámulva. Aztán valahogy csak eljutottak az agyáig az idős asszony szavai.
    – Ami azt illeti, nincs foglalásunk, de a dupláját is hajlandóak vagyunk kifizetni, ha tudna mára szállást biztosítani a számunkra. Tizenegy főre számolva. Öt páros és egy egyéni szoba szerintem megfelelő lenne. Ha nincs ennyi szabad helyük, lehet szó több főről is egy szobában, de az egyik mindenképp egy fős legyen.
    Végre betoppantak a többiek is, miután sikeresen leszervezték a lovak helyét. A gárdából is akadt, akit hidegen hagyott a művészet, de Hiya és Kashi becsatlakozott Sei mellé a tekercsek csodálásába.
    – Ezek a tekercsek rengeteg kort megéltek már. Csak rájuk kell nézni… – az öreg is pont a főnixharcost ábrázoló képet szúrta ki elsőre. – És néha ismerős alakok is felbukkannak rajtuk. – mondta elmosolyodva. Hiya tán még Seinél is jobban elmélyült a képek bámulásában. Ő nem ebből az országból származott, és bár hazájában is volt művészet, amely hasonlított erre, de ezek a képek akkor is újdonságul szolgáltak.
    – A vonásokat mintha a keleti nagymesterektől tanulták volna el! Lenyűgöző. – véleményezte röviden.
    Eiék közben leszervezték a szállásukat és elkezdték felcipelni a cuccaikat. A fegyvereket meglátva kicsit megfeszült a vendégsereg.
    – Gyertek, falbámulók! Megvannak a szobáink. – zavarta meg rútul a műelemző csapat programját. Seit Ei vezette el a szobájáig – egy külön egy ágyas lakrészig. Csak Ő részesült ebben a megtiszteltetésben. – Remélem, megfelel. Az elmúlt napokban csak földön aludtál, biztos jól fog esni egy ágy! No meg a csend. Ide talán nem hallatszik majd be Yawara horkolása. – kuncogott.

  15. A kopár völgy még jó ideig nem akart megszűnni. Érdekes mód akadtak sziklák mögött megbújó banditák, de meg sem mozzantak. Valószínűleg gyorsan terjedt a pletyka, miszerint az idegeneknek sikerült legyürniük a Grimoire-t, amely hallatán egy átlag ember fülét-farkát behúzva rohanna el a vidéken. Állítólag egy sötét céhvel vannak kapcsolatban, de többnyire csak zsákmányszerzés a céljuk, ám akadnak köztük képzett mágusok is. A szégyen elég indok arra, hogy Eienék a későbbiekben még összefussanak velük, ráadásul a szervezet egy kis részével találkozhattak eddig.
    Ahogy egyre inkább haladtak a nap is kezdett alább szállni. Vörösre festette az égen úszó felhőket. Sei nagy szemekkel ámulta az eget. Lehet még sosem látott napnyugtát..?
    Lipében az idő többnyire derűs, csak az óriásfák levelein keresztül szűrődik be valamennyi fényforrás. Annyira forgolódott, hogy kishíjján le is csúszott a lóról. A korábbi rosszkedve egészen leapadt, arcán széles mosoly húzódott.
    – Ez egyszerűen elképesztő! – nyúlt az ég felé, mintha bele akarna kapni az egyik vattapamacsba. Egy pillanatra úgy festhetett, mint egy gyermek, aki a gondolattal játszik. – Bárcsak tudnék repülni… – felelte halkan vigyorogva. Türkíz szemeiben az aranyszínű átmenet egészen borostyánosan tükröződött.
    Sikerült egy kereszteződéshez érniük, ahol útmutató táblák voltak. Eléggé megviselte őket az idő múlása, plusz meg is rongálták őket, a feliratok néhol lekoptak, vagy összefirkálták őket. Sei egy bizonyos irányba bámult hosszasan, majd kezét is felemelte reá mutatva.
    – Arra van egy hatalmas épület! – az alkonyi szürkeségben a messzi fények elég homályosak voltak, de a lány számára ez egyáltalán nem okozott problémát. A rövid kupaktanács végeztével sikerült eldönteni merre haladjnak tovább. Talán fél órányiba telt míg elérték a fogadót, mely vörösen izott a sötétségben.
    Magasan az égbe emelkedett, utat mutatva az utazók számára. Folyó övezte, egy széles japán stílusú híd vezetett a kolosszum felé. Egy idő után kivehetővé vált a bejárat fölött izzó felirat. „Kurin fogadó” Ha az ember jobban szemügyre vette kiderült, hogy egy hatalmas melegfürdő az egész. Sei még sosem járt onsenben, mindenesetre alaposan felkeltette figyelmét a hely.
    – Ugye bemegyünk? – harsant föl lelkesen Eienre pislogva. Szempilláit kicsit meg is rebegtette azzal a „léccike” nézéssel. Mielőtt még választ kaphatott volna lemászott mögüle kis segítséggel és a hídre lépett. Megreccsent lába alatt. Szoknyáját enyhén felhúzva lépegetett rajta lassan, lábfejét figyelve. „Még sosem jártam ilyen hídon… vajon megtart?” Nézett egészen megszeppenve, amint erről sikerült megbizonyosodnia rohanni kezdett, mint egy kisgyerek és a korlátra támaszkodva felugrott. A mélységbe bámult.
    – Lent egy sín fut… úgy tűnik nem folyó van alattunk, csupán sokat esett az eső. – felelte vigyorogva. Talán sikerült szívrohamot hoznia a csapatra, hiszen kishíjján átfordult rajta annyira bámult lefelé. Az alulról áramló gőz tömegre pillantott. „Ott lehet a kazán.” Mosolyodott el szelíden. Nagyon bezsongott, lelkesen hegyezte a nem létező farkincáját, mint egy kiskutya.
    Amikor beléptek az épületbe egy idős hölggyel találhatták szembe magukat. A fogadó belülről is káprázatos látványt nyújtott, építeszeti stílusán elég erősen érződött a késő Heian-kor művészete. Shinden-zukuri és ehhez megfelelően kialakított kerthelység, amit valószínűleg csak akkor fedezhetnek föl ha szobát is kivesznek. Mindent a lehető legaprólékosabban megműveltek, pár ichiboku szobor is akadt itt-ott, de főként e-maki tekercsképet díszítették a falakat. Akadt tsukuri-e és shira-e kép is, melyek lényegében az e-maki képek két alcsoportjául szolgáltak. (az egyik színes, a másik fekete-fehér)
    – Szép estét! Miben lehetek szolgálatukra? – szólalt még mély rekedtes hangján a pici, ráncos néni, de annál inkább kedvesebben. – Szállást és étkezést is biztosítunk, amennyiben pedig hajlandóak ráfizetni az onsen-t is használhatják. Vannak lakosztályaink a felső szinten, többágyas, illetve két – és egyágyas szobáink is. Van esetleg foglalásuk? – felelte a néni miközben végigpillantott a csapaton. Szemei egészen megakadtak a főnixharcoson.
    Sei mindeközben az előtérben lévő hatalmas tekercsképeket csodálta. Teljesen elmélyült a látványba.

  16. A hídon át, teljes testemet takarva, lélegzetvisszafojtva sétáltam a tömegben, remélve, hogy senkinek nem tűnök fel, hisz még a jelenlétemet se érezhetik. Átléptem a kapun és átvettem magamnak a jegyet. Egy heti jutalomüdülés másodmagammal… Kár, hogy a kiszemelt nem tudott eljönni, mert már korábban vége szakadt. Valahol a tetőben van elrejtve egy medalion. Azt kéne kiemelnem. Az ilyen teliholdas éjszakákon a holdfényben elérhetővé válik a kalandorok számára. Sietnem kell és utána a lehető legkevesebb áldozatot ejtve kijutnom. Itt egyik arcomat se ismerik, ám az inkvizíciónak mindenhol vannak karai. Felmentem a szobámba a harmadik emeleten. Fogalmam sincs, hány emeletes ez az épület… De mindenre felkészültem. A távolból szárnyak csapkodása és valami lény sikolya hallatszott.