Kurin fogadó

Messze a város mellett, a lámpás erdő mélyén pihenő épület meleg étellel, meleg ágyakkal várja a kikapcsolódni vágyókat. A szobák elvarázsoltak, így hatalmas teret és kényelmes nyújtanak az ott lévőknek. Esténként pedig tűzijátékkal és egyéb műsorokkal várják a kíváncsi látogatókat.

222048

Vélemény, hozzászólás?

555 hozzászólás érkezett az alábbi témában: “Kurin fogadó

  1. Akashi arca rezzenéstelen maradt a főnixharcos becsmérlő szavaira is, ám magában meglepetésként, hogy az egész fesztivál egy nőért van. „Ennyi?” Egy sóhajjal nyugtázta csalódottságát és félre fordítva fejét megroppantotta nyakát. Ajkai már éppen szóra nyíltak, mikor tekintete Satorura siklott.
    – Lehet, hogy igen, de az is, hogy nem… – vonta meg vállát könnyelműen, továbbra is széles vigyorral arcán – Nem én vagyok a nagy Fushihei-san, hogy mindent tudjak. – folytatta enyhe gúnnyal Eien arroganciájára célozva. – Minden esetre elszomorít, hogy ennyire alábecsülsz, bár mi mást is várhattam volna?
    Íriszei a hidrához hasonlóan izzani kezdtek, a levegő mintha megdermedt volna. Egy hirtelen mozdulattal az íjász felé sandított, tenyere teste mellett megfeszült majd szinte ugyanabban a pillanatban ökölbe is szorult. A talajon körkörösen valami láthatatlan energia csúszott szét, hasonló lehetett, mint amikor egy követ dobunk a vízbe és az fodrozódni kezd a felszínen. Ahogy Satorut is elérte a lökéshullám valami több ponton a húsába vájva szakította darabjára. Az egész olyan gyorsan történt, hogy Eienék csak a levegőben fröccsenő vért és hulló testrészeket láthatták.
    Senki sem tudott megmozdulni, vagy egyáltalán használni a képességét. A hullám még Katanariékat is elérte, így ez rájuk és minden más közelben tartózkodó lakosra érvényes volt. Akik a férfi hatalma alatt áltak azoknak szemében lilás fénygyűrű tükröződött. Akashi sóhajtva lépett közelebb Eihez és megveregette a vállát.
    – Ekkora hajcihő egy nőért? – vonta föl szemöldökét miközben csalódottan csücsörített.
    Satoru teste addigra már a földön hevert darabokban. Széles vértócsa húzódott, amely még a repedésekbe is belefolyt.
    Akashi egy díszes tőrt rántott elő, mellyel „véletlenül” megkarcolta Ei arcát. A vért lenyalta róla.
    – Vajon ha levágom a fejed akkor reklamálni fog a madárka..? Bár ha meg is öllek újjászületsz, mi? Milyen bosszantó. – sóhajtott föl miközben keze már lendült.
    – Ei!! – kiáltott fel a messzeségéből Sei zihálva. A férfi tekintete ekkor a hang irányába siklott, hunyorított. Arcára gonosz mosoly ült ki. Újabb lökéshullám indult, valószínűleg akkora, hogy a lányt is elérje.
    Egy óriási lándzsa fúródott Akashi és a főnixharcos közé. Lendülete akkora volt, hogy a két felet méterekre ellökte egymástól. Ahogy sikerült kizökkenteni a szőkeséget ideiglenesen mindenki szabaddá vált. Mielőtt a láthatatlan energia még elérte volna a lányt, az váratlanul felsikított, hiszen a semmiből feltűnt a Grimoire vezetője, aki kérdés nélkül hónaalá kapva ugrott föl vele az egyik háztetőre. Az álarcos hosszú szörméjébe belekapott a szél. Jó pár a cserép ripityára tört ahogy a földre zuhant. A tetőn hemzsegtek a harcosok körbevéve a két szemközti felet.
    – Hát elődugtad azt a rusnya képedet, Khil?! – kiáltott föl Akashi vigyorogva. Hangja nyugodt volt, de egyik szeme rángatózni kezdett. Tekintete ismét Seire siklott. – Csak azt ne mondd, hogy összekaptatok egy cafkán a főnixharcossal! – nevetett föl. Testőrsége készenlétbe vágta magát, fegyvereiken különböző mágikus rúnák izzottak föl.
    – Most? – szólalt meg a banda mágusa, akit anno Ei ropogósra sütött. Khil a kezével jelzett.
    – Még van öt percünk. Addig nem lesz képes újból támadni.
    Sei szeppenten pislogott ide-oda, majd hevesen ficánkolni kezdett.
    – Héé! Tegyél le te behemót! – kiáltott föl Khilre.
    – Nédda’ hogy kinyílt a csipája a szépfiú társaságában… – hangjából érezni lehetett, hogy bizony sikerült mosolyt csalnia arcára.

  2. A vörös hercegnő és társa szóba elegyedtek a melákkal.
    – Egy ilyen erős és jóképű férfiúnak nem kellene elvesztegetnie az erejét olyan senkikre, mint Akashi. – vigyorgott a hercegnő. Lehet, hogy volt egy kis gúny abban a flörtölésben, de a nő képességei okán nem valószínű, hogy a melák számára ez feltűnt volna. Sőt, a csábítása elég durván ki tudja mosni áldozatai agyát.
    – Hagyd a bestiát, és menjünk oda a főnixhez. Lehet segítségre lesz szüksége. – szólt közbe a társa.
    – Nekem jobb ötletnek tűnik, ha távolról figyeljük. Addig az új barátunk elmeséli, mit keres itt pontosan, és mit tud Seiről. Nem igaz? – fordult vissza mosolyogva a férfihez.
    ***
    – Szerintem jól tudod, hogy mi. – mordult fel Ei. – Ide figyelj, öreg, ha bármit is tudsz arról, hogy hol a lány, vagy ki vitte el, vagy ne adj Isten, a te kezed van a dologban, még most kezdj el csiripelni, mert esküszöm, kiégetem azokat a csillogó szemeidet.
    Migi kicsit túlzásnak érezte Ei felbőszülését, de ugyanakkor azt is belátta, hogy kedvességgel az ő fajtájánál nem lehet túl sokra jutni. Satoru teljes koncentrációval Akashira célzott, miközben a többi gárdista is mind felkészült a maga módján.
    Az amazon nagy lendülettel húzódott hátra a penge elől. Mira is előkapott egy fegyvert, egészen pontosan egy tőrt, amire furcsa feliratok voltak rávésve. – Sétálgass más után akkor, kutya. De engem ne kövess!
    ***
    Yawara azért nincs kőből, úgyhogy igen csak megérezte azt az ütést. Térdre rogyott és a földet tapogatva próbálta visszanyerni a koordinációját. Amíg a beszédülve szenvedett, egy raj madár érkezett a segítségére és elkezdtek röpködni körülötte. Valószínűleg Kane állatkái voltak. Aki a férfi közelébe mert lépni, azt megcsipkedték. Kivéve Seit, róla valahogy tudták, hogy átengedhetik.
    – Ne értem aggódj, hanem magadat mentsd, te lány. Én tökéletesen meg vagyok. Az ilyesmi megszokott az én szakmámban. – a hátához kapott. – Ennyire erővel a fejemet is levághatták volna. – sóhajtozott. – Mondom, mi a terv. – nézett fel sápadt, élettelen arcával a lányra, majd megfogta a kezét. – Felveszem az alakodat, aztán el fogom durrantani a játékszereimet. – emelte fel a tatyójából az egyik golyóbist. – Megpróbálom a jóember arcába dobni az egyiket, hadd örüljön. Amíg ezzel bosszantom őket, addig te eszeveszett tempóban kezdj el futni a madarak után. Ők majd elvezetnek Eihez. Így szépen meglóghatsz. Világos? Még mielőtt bármit is mondanál: Nehogy panaszt halljak! Gondolom, szeretnéd még látni a szépfiút. Akkor ideje tenni érte. Nos… Hajrá! – pattant fel, és mindeközben alakja Seiére váltott. Kiragadott négy golyót a táskájából, kettőt-kettőt egy kézbe és a harcosok felé hajította. Nagyot szóltak, majd egy irtózatos szagú vörös füstöt hagytak maguk után.

  3. A kissé nyers modort meglepte Akashit, de láthatóan túlzottan nem foglalkoztatta. Arca megkomolyodott, de a szemei továbbra is huncutul vigyorogtak.
    – Ó, én ugyan semmit. – legyintett könnyedén – Csupán az érdekelne mi okozza ezt a felhajtást. Netán a véletlen műve volna, hogy egyszerre állomásozik itt a Gárda, a fehérnép és egy igen veszélyes bandita? – fordította el féloldalasan a fejét, miközben hunyorogva a fiú arcát kémlelve. Ismét előbújt az a rókaképű vigyor.
    ***
    A szőke amazon falhoz paszírozására felszisszent a páncélos férfi.
    – Heh… hát még nyugodtan sétálgatni sem lehet egy fesztiválon? – vigyorodott el erőltetten, hiszen azért érezte az utóbbit. Tekintete az amazon háta mögé siklott, ám ugyanebben a pillanatban kapott kardjához és kirántva azt teremtett némi távolságot kettejük közt, ha Mira még idejében elugrott.
    ***
    A Seire hasonlító lány jobbján egy colos férfi állt. Hátulról nem látszott az arca, de valószínűleg egy lehetett a banditák közül. Ahogy haladtak egyre kietlenebbé vált minden. Az emberek a kagura táncra gyűltek össze, a raktárhelyiségekből meg már napközben kirámolták amit lehetett, így a Grimoire kényelmesen befészkelhette magát. A rozoga épület tolóajtaja megreccsent ahogy félrecsapták, majd belökték rajta a lányt. Ahogy Yawara közelebb merészkedett elkaphatta Sei pillantását, ám ahogy találkozott a tekintetük a lány arca egyszerűen „leolvadt”.
    – Még egy kíváncsi szem. – vigyorodott el a mágus, ám ezzel egyidőben Yawara
    hátára akkora csapást mértek, hogy a földre terítették. Normál ember elvesztené az eszméletét, de ki tudja ez mennyire volt hatásos a gárdistára.
    Bent sötétség honolt, ám Sei türkíz írisze még így is hevesen kavargott. A hágóban látott maszkos alak hajolt hozzá egészen közel. Nem tudni mit mondhatott neki, de így is egyértelmű lehetett, hogy Yawarának sikerült félbeszakítani a teadélutánjukat. Khil lassan húzódott el a lánytól, majd az érkező felé sandított.
    – Hát ez? Ma már minden patkányt össze kell szedni? – mordult föl mély hangján – Nem tanítottalak meg arra titeket hol a szemét helye? – állt föl Sei mellől, és a gárdista felé indult.
    – Kint szaglászott. Valószínűleg a főnixharcos egyik bérence. – szólalt meg a mágus meghajolva.
    – Chh… – lendítette jobb lábát, hogy belerúgjon a földön fekvőbe, ám Sei kiáltása félbeszakította.
    – Nee!! Kérlek, ne bántsd! Megteszek mindent, de… hagyd életben! – hangja elcsuklott ahogy könnyeivel küzködött. Az égimeszelő körbejárta Yawarát, mint egy fenevad prédáját. Már éppen szólni akart amikor berontott az egyik őr.
    – Khil-sama! – kiáltott föl lihegve, mire az illetett személy mérgesen az egyik hordóba vágta öklét. A fatákolmány szétrepedt, a termény pedig a földre borult.
    – Mi van már megint?! Nekem kell a jómodort is belétek verni??!
    – Shitsurei shimasu! – hajolt meg mélyen a férfi, miközben fejét a földre szegezte – Itt van… Akashi.
    Khil már éppen rá akart rontani, hogy mégis kicsoda, ám a név hallatán földbe gyökereztek lábai. Percekig mozdulatlanul állt. Kezel ökölbe szorultak. Szakadt köpenye jobbján tovább repedt. Ekkor már tisztán látszódott, hogy úgy festett, mint egy ichiboku szobor, aminek szörnykarját utólag ragasztották oda.
    Sei nem értette mi történik, de kihasználva az alkalmat Yawarához rohant és próbálta felsegíteni.
    – Jól vagy..? Hogy érzed magad?! – suttogta halkan. Tekintete határozott volt, de lábai remegtek.

  4. Ei nem rejtette véka alá, hogy nem túlzottan örült az ismeretlen férfi társaságának. A gárdisták a főnixharcos mellé sorakoztak, és lassan felmérték az érkező páncélosokat. Egyébként csak öten voltak ott ekkora, a többiek valószínűleg szintén a tömegben bolyongtak valahol.
    – Mosd le azt a kamu vigyort az arcodról, cimbora, aztán hajlandó leszek normálisan beszélgetni veled. Nem kell a színjáték. – mordult egyet a fiú. – Fogalmam sincs, honnan tudsz a banditákról, de inkább nem is érdekel. Elnézve a kísértedet biztos nem egy mezei parasztlegénnyel van dolgom. Szóval feltételezem, hogy akarsz valamit tőlem. Ki vele! Nincs időm időpocsékolásokra. – Ő is vetett egy pillantást a tömegben mozgó női harcosokra, illetve az egyik háztetőre felmászott társaira.
    Katanari úrnő és sötét tónusú barátnője pont végignézte, ahogy a kislánnyal tartó melák elbánik a két katonával. Amikor a pasas megindult Eienék felé, hirtelen elébe léptek és feltartóztatták. Mielőtt bármiféle erőszakot alkalmazhatott volna a fickó, a vöröshajú nő elsöpörte arcába lógó hajkoronáját és rózsaszínben izzó íriszekkel a férfi tekintetébe mélyedt. A nő pillantásai megfertőzték az áldozata elméjét, teletömték kellemes, vidám, csillapító pillanatképekkel. – Nyugodj meg, harcos! Még nem jött el az ideje, hogy megküzdj vele. – szólt hozzá kedves, lágy hangon. Úgy beszélt Akashiról, mintha Ő is ismerné.
    Mindeközben Mira, a szőke amazon kiszúrta, hogy valaki követi, és a legacélosabb férfiakat is megszégyenítő erőt kifejtve lendületből felkapta a mögötte osonó illetőt és a falnak nyomta. – Ne szaglássz utánam! Ki vagy te és kit szolgálsz? – az illető arcába hajolt.
    A légkör valóban egyre feszültebbé vált. Ezt Ei és érezte, de Őt most sokkal jobban lekötötte Sei megkeresése. Kiszúrta, hogy Katanari megfékezte a sebhelyes lényt, és azt is, hogy a háztetőkön mászkáló Satoru íját megfeszítve becélozta Akashi fejét, és csak a parancsára várt, hogy közbelépjen. Az íjász mellé felmászott Hiya is, aki a tető szélén ücsörögve védte az íjász hátát. „Most úgy tűnhet, a mi kezünkben van a helyzeti előny, de koránt sem tudhatjuk hány embere van még ennek a fickónak, illetve, hogy milyen veszélyek leselkednek még ránk ebben a tömegben… Senkiben nem bízom. Se a sebhelyes arcúban, se a nyájas úrban, se a vörös hercegnőben. Itt mindenki akar valamit… Ahogy én is. Meg kell találnunk Seit!” Tekintetét ismét a szőke férfira emelte. Végighallgatta a mondandóját, kivételesen kibírta, hogy ne szakítsa félbe.
    ***
    Yawara, aki korábban levált a társaságtól, egy helyi kofa alakját öltötte fel elsőnek. Egy Sei-re hasonlító lányt pillantott meg, miközben a lopott áruit pakolgatta alibi gyanánt. Rögtön felpattant és a nyomukba eredt. Vállával nekiütközött egy helyi kovácsnak, és mire az utána pillantott, már a saját hasonmását láthatta távozni.

  5. Attól, hogy egyvalakinek még nyoma veszett a fesztivál ugyanúgy sodorta magával az újabb emberáradatokat. A vásártól nem messze egy kisebb színpadot eszkábáltak össze, láthatóan nagyon készültek valamire. A színpad négy sarkán tűzcsóvák gyúltak, a tömegből pedig oroszlánmaszkos fazonok tűntek elő. Ketten lehettek egy maskara alatta, amely a shishikagura lényegi és egyben szimbolikus eleméül szolgált. A taiko dobok hangosan zúgtak ahogy verték őket ritmusra, egyfajta kántálással párhuzamban.
    – Ni csak, minő szerencse! – szólalt meg egy nyálas hang Eienékhez közeledve – Nem hittem, hogy egy ilyen porfészekben tengetné a napjait a hírhedt főnixharcos! Micsoda megtiszteltetés! – nevetett föl a férfi. Pár lépésre állt meg a fiútól és annak csapatától. Az akcentusa tökéletes volt, a lilás íriszek pedig halványan felcsillantak, ahogy a fény tükröződött bennük. Szőke hajába belekapott a szél. Mindkét oldalán négy-négy fegyveres katona állt. Páncélzatuk díszes volt, mellvértjükön egy közeli törzs címere domborodott.
    – Mégis mi járatban erre Fushihei-san? – folytatta mézesmázosan azzal a tenyérbemászó vigyorral. – Hallom sikerült a hágóban elbánnia a banditákkal! Nem is vártam mást a nagy Fushihei-től. Mondja csak, mi jó volt a Köd hegységben, hogy arra merészkedett? Tán talált valamit?
    Miközben Eijel beszélgetett, tekintete a tömegben fel-feltűnő Bara-szakasz tagjaira siklott. A vörös haj láttán szemei résnyire szűkültek. „Ezek az idegesítő némberek is itt vannak.” Állkapcsa enyhén megfeszült, ahogy összeszorította fogsorát. A főnixharcos arcát vizslatta. „Nem hiszem, hogy az ünnepség miatt lenne ennyire nyugtalan. A fehérnép feltehetőleg kutat valami után, máskülönben nem váltak volna szét. A kis korcsunk is itt van. Vajon mire ez a nagy felhajtás..?” Széles vigyor ült ki arcára.
    ***
    Pár katona elszórtan még akadt a tömegben, láthatóan igyekezték feltérképezni az erőviszonyokat. Amíg az egyik emberük felderíti az ellenség pozícióját, addig ők igyekeztek uruk akaratának eleget tenni. Páran a Bara szakasz tagjait kezdték követni, vagy kérdezgetni hétköznapi, érdektelen dolgokról hátha elfecsegnek valamit, de akadt olyan is, aki inkább meglapulva figyelte az eseményeket. A kimondatlan feszültség egyre érezhetőbbé vált. A levegő izzani kezdett. Valószínűleg jó pár különleges képességű lény gyűlhetett össze egy helyen.
    – Találtál már valamit? – koccant össze az egyik páncélos a másikkal.
    – Semmit. – rázta meg a fejét – Nem tudom mi folyik itt, de remélem Akashi-sama tudja mit csinál…
    – Csak nem be vagy tojva? – tört ki nevetésben társa – Az a szörnyeteg teljesen tehetetlen! A koponyáját bezúzták, ráadásul a szarvait is letörték, nem tud harcolni.
    – Átváltozni lehet nem tud, de akkor is egy törzsfőnök… – szakadt félbe mondandója ahogy a másik erősen fejbe kólintotta, mondván válogassa meg szavait, hiszen itt még a falnak füle is van.
    – Ne aggódj, amilyen rusnya a képe még tömegben sem mutatkozna, nemcsak, hogy leköpnék, de még – a nevetés miatt nem tudta befejezni mondandóját, ám mire újból nekikezdhetett volna valaki egy erős jobbost bevitt neki. A katona átrepült két standon, egyenest a tömegbe zuhanva.
    Egy hatalmas sebhelyes melák lépett elő. Arca nem emberi volt, de nem is ork, valami kereszteződés, bőre színe hófehér, melyen megannyi heg sokasodott.
    – Mi a?! – rántott kardot Akashi másik embere, fegyverén mágikus rúnák kezdtek izzani, de mire lecsaphatott volna ellenfele támadásba lendült, és nemes egyszerűséggel meghajlította a kardját, majd beleszúrta a férfiba.
    A lény morgott egyet és felbőszülten megindult a tömegben.
    – Ezt nem kellett volna, még ha Khil-samát is ócsárolták… tudod, hogy mérges lesz rád? Mi lesz ha levágja miatta a karod? – szólalt meg egy parányi kislány az óriás mellett, vidáman szökdécselve. Úgy tűnik a vér látványa kicsit sem zavarta. A pasas valamit morgott, de nem nyíltak rendesen szóra ajkai.
    – Hééé! Nem nézzük meg fesztivált??? Ott láttam cukorkát! – kiáltott föl duzzogva a kislány, társa nadrágjába kapaszkodva és maga elé mutatva.
    – Hagyjál már vakarcs! Azt akarod, hogy neked is ellássam a bajod?! – kiáltott rá. Hangja mély volt, nem egészen emberi. Homlokán kidülledtek az erek. Ahogy így álltak egyenest rálátott Eienékre és a vele társalgó Akashira. Talán ötszáz méterre lehettek tőlük. Szemei egészen nagyra nyíltak. Egy pillanatra megfagyott ereiben a vér, kezei ökölbe szorultak. A gyereket lerázva magáról megindult a férfi felé. A kislány értetlenül bámult utána, de amit kiszúrt az ismerős arcot rögtön elsápadt. Úgy tűnt, mintha éppen rémet látna.
    – Ne, ne menj oda!!!

  6. Eien már nagyon unta a két lány csacsogását. Épp megindult volna Sei felé, amikor eluralkodott a tömegen a pánik és a hátába kapott egy-két embert. Először teljesen elárasztotta a méreg, de mielőtt kifakadhatott volna szegény járókelőkre, egy kisfiú zokogását meghallva visszafogta magát. Egy kisgyerekes Anyuka is tömegben volt, amikor a lökdösődés megkezdődött, és mindketten a földön kötöttek ki. A nőnek nem lett komolyabb baja, de a fiú felsértette a lábát. Ei elsőnek az asszonyt segítette fel, majd letérdelt a síró kisfiúhoz.
    – Ugyan, pajtás, ezen nem éri meg ennyit zokogni. Ez csak egy apró horzsolás. – a kezét a gyermek felsértett térde felé emelte, közben folytatta vele a beszélgetést.– Hogy hívnak?
    – Takashi… – mondta könnyeit törölgetve a kissrác.
    – Taka-kun, ha azt akarod, hogy anyukád büszke legyen rád, hogy milyen erős fiúvá érettél, akkor nem szabad, hogy ilyen könnyen sírva fakadj. Mondd csak, mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? – kezdte tovább faggatni a főnixharcos.
    – Katona! Mint az Apukám! Ő nagy hős ám! Harcolt a Vulkánok völgyében. – újságolta a gyerek felvidulva.
    – Ó, katona? Hát akkor főleg nem szabad pityergősnek lenned. Na, gyere, állj fel! – mondta, s felsegítette a srácot. Miközben beszélgettek összeforrasztotta a térdén a sebet, így a vérzés is elállt. Ilyen apró horzsolások kezelésére már Ő is képes volt, de ez az eset eszébe juttatta, hogy a lány mennyivel előrébb járt nála az ilyenekben.
    – Köszönöm szépen a segítséged! – fakadt ki az asszony, de csak ekkor fogta fel, kivel találkozott. Elámult, majd kapkodós hajolgatásba kezdett.– Bocsánat, hogy magának estünk, Fushihei-san!
    – Ugyan, semmi probléma, nem önszántukból tették… – legyintett Ei. Közben a felhajtás is alábbhagyott. A tömegből egy tradicionálisan öltözött férfi tűnt elő, és a kis családhoz sietett. Hát jól vagytok, drágáim! – mondta a férfi, majd felkapta a gyereket a bal karjába, aztán az asszony mellé húzódott.
    – Igen, és ez mind Fushihei-sannak köszönhető! –ecsetelte az asszony. A férfi ekkor Ei felé fordult. Amikor kettejük tekintete találkozott, hirtelen mindketten úgy néztek, mint akik valami borzalmasat láttak éppen. Aztán szinte szinkronban enyhültek meg, és húzták ajkaikat mosolyra.
    – Üdvözletem, Abe kapitány. – köszöntötte Ei az apukát.
    – Eien-kun… vagyis Fushihei-san. Rég láttalak. Jól megnőttél! – felelte a férfi.
    – Valóban… Öt éve, nem igaz? Hogy van a karod? – kérdezte Ei szinte reflexszerűen. Csak utólag jutott eszébe, hogy ez a kérdés esetleg illetlenségnek minősülhet.
    – Öhm… – a férfi felemelte a jobb kezét, ami egy fából készült másolat volt csupán. – Már hozzászoktam. Mondhatjuk úgy is, hogy szerves részemmé vált. – nem tűnt úgy, hogy megbántotta volna a kérdés. Nyugodt hangnemben felelt rá. Abe Kanameshi seregében szolgált és a Vulkánok völgyében elvesztette a jobb karját. Ezután visszavonult és családot alapított.
    – Nos… – húzta félre tekintetét a fiú. – Örültem a találkozásnak, de nekem most dolgom van. – pillantott ismét a lányok felé, ám csak a szőke amazon haragos szempárjával találkozott.
    – Sei elveszett. – közölte mérgesen a nő.
    – Hogy mi…? – Ei arca összefeszült, keze pedig ökölbe szorult.
    ***
    – Na, már hallom a dobokat. – jelentette ki Migi, miközben a gárda élén masírozott. Épp a városközpont felé tartott a társaság. Jobbján Kane, balján pedig Yawara kullogott.
    – Szóval, ott tartottunk, hogy láttatok-e valami gyanúsat a felvonulás közben. Főképp az érdekelne, hogy a madárkáid észleltek-e valamit, Kane.
    – Igen. Egyrészt gyanúsan felfegyverzett férfiak is a tömegben voltak, meg azt is csiripelték a madárkák, hogy egy fiatal fiút elintéztek, amíg a tömeg minket figyelt.
    – Egy fiatal fiút? Mi célból?
    – Talán őrzött valamit, vagy Ő maga is kémkedett.
    – Hm… Szóval nem csak egy frakció van játékban. Sebaj, ez még akár a hasznunkra is válhat. Yawara. Eredj a harcosok nyomába. Ha kell, épülj be közéjük. Próbálj meg minél több információt megszerezni róluk.
    – Nem kellene az ilyesmivel megvárni a kapitányt?
    – A távollétében én vagyok a felelős, és jelen helyzetben úgy ítélem meg, jobb minél hamarabb cselekedni.
    – Rendben van. Akkor én már itt sem vagyok! – kuncogott Yawara, majd eltávolodott a társaságtól és viszonylag hamar elveszett a tömegben.
    – Te pedig folyamatosan figyeltesd az állataiddal a környéket. Nem lehetünk elég óvatosak… – folytatta Migi. Ekkor összetalálkozott a tekintete a tömegben idegesen rohangáló főnixharcoséval.
    – Migi! Na, végre! Nem túl fényes a helyzet… –sietett oda fiú az alparancsnokhoz.– Sei-t nagy valószínűséggel elrabolták! – fakadt ki rá.
    – Micsoda? – lepődött meg a dolgon Kane.
    – Mi a parancs? Szóródjunk szét és kezdjük meg a keresését? – tért egyből a részletekre Migi.
    – Nem. Az csak meggyengítené a sorainkat. Valószínűleg nem egy ellenséggel van dolgunk. A Bara szakaszt már ráállítottam a dologra, persze ez önmagában nem lesz elég. –sóhajtott.– Mi maradjunk egyben, de a madaraidat állítsd rá az ügyre, Kane. Valamint… – és akkor elkezdte részletezni a tervét. Úgy tűnik a nagy rohangálásban volt ideje kitalálni valamit.

  7. A gárda által csapott parádéra többen is felfigyeltek. Két alak dülleszkedett egy üres standnak dőlve. Bőrmellvértjüket már megviselte az idő, cipőjük mocskos volt, fegyverük markolata rozsdás.
    – Na tessék, ezeknek is elment a józan eszük! – vigyorodott el kárörvendően az egyik fickó. A szavak végét elnyelte a szájában lévő szalmaszál miatt, amin már jó ideje csámcsoghatott.
    – Ekkora felhajtást… – szólt hozzá a másik a fejét vakargatva. Némiképp zöldfülűnek tűnt, aki az idősebbet utánozza, de mégis harci felszerelésben díszelgett. – Nem is értem miért nem csapunk le egyszerűen.. – mondata félbe szakadt ahogy az idősebbik ráförmedt.
    – Ha vérfürdőt rendezünk egyhamar ideérnek az őrök. Tán, azt akarod, hogy átvizsgálják az egész kócerájt?! – csapott egy erőteljeset a rogyoga fatákolmányba, majd felegyenesedve elindult előre.
    – M-most meg mégis hová mész?
    – Dobok egy sárgát. – mormogta orra alatt. Hátra sem nézett, csak a kezével intett és eltűnt a tömegben. Eközben a fiú csak magában pufogott, kardjára markolt. Valószínűleg nem rég csatlakozhatott a bagázshoz, ezért még a szava nem igazán számított. Most is csak őrködni állították be. Ahogy magában ácsorgott egy idegen hang csapta fülét.
    – Elnézést! – a fiú mire felé kapta a tekintetét a teste össze is csuklott.
    Egy szőke hajú fiatal férfi mosolygott rá. Vonásai finomak voltak, írisze lilásan fénylett. Díszes kelméket viselt, annak ellenére, hogy tengerentúli volt tökéletesen beszélte a nyelvet.
    – Minő pazarlás! Ha már őrséget állít nem egy újoncot kéne beraknia. – szegezte le tekintetét a földön elterelő fiúra. Az ismeretlent egy kisebb csapat fegyveres katona kísérte. Páncélzatukról lerítt, hogy valamelyik, a vidék övezte törzs tagjai lehettek.
    – Biztos benne, hogy itt van, Uram? – szólalt meg az egyik katona.
    – Tán megkérdőjelezed szavam? – fordult a kíváncsiskodó felé gyilkos pillantást ejtve – A főnixharcos kicsalta a kanyonból. Bár… kötve hinném, hogy csak a bosszú vezérelné. – gondolkozott el magában. Állát kezdte dörzsölni. „Kell itt lennie valaminek… Másképp nem vinné vásárra a bőrét.” Ajkai közben szóra nyíltak:
    – Mit tervezel te kis korcs? – villantak meg ismét a lilás szemek.
    ***
    Sei mindeközben csodálva hallgatta az őt vezető szőke amazont. Ennyi embert még sosem látott egy helyen, ezért kissé kényelmetlenül is érezte magát. Néha-néha hátrapillantgatott, mint egy eltévedt kisgyermek, aki a szülőjét keresi. Amikor megálltak a fiút újból keresni kezdte. Két lánnyal csacsogott, akik úgy tűnik nem bánták a társaságát. A vörösen izzó haj ámulattal fogta el, ám ahogy messziről szemlélte a történteket szorongó érzés lett rajta úrrá. Alsó ajkába harapott, gyomra összeszorult. Hasonló volt, mint amikor a táncoslányok láttán elkapta azt a kéjes pillantást. A szőkeség hirtelen helycseréje zökkentette vissza a valóságba.
    – V-valami baj van? – pillantott föl rá boci szemeivel. A tömegtől nem igazán tudott mozdulni sem, nemhogy Eien után kutatni.
    A hatalmas papírsárkány a tömegben kígyózott, a dobok hangosan zúgtak. A mágusköpenybe belekapott a szél. Ugyan a főnixharcos kis híján ropogósra sütötte, ezért borították testék kötések, ám így is kivehető volt, hogy ravaszul elmosolyodott. Hirtelen lökdösődés tört ki a tömegben.
    –Mit zagyválsz?! – kiáltott föl egy fickó, de mondandója végét elcsuklotta. Két részeg akasztotta össze a bajszát, és nemcsak egymást, de a tömeget is lökték. A főnixharcos is kikapott jó-pár rázúduló alakot, a nőkről vagy gyerekekről nem is beszélve. Kisebb pánik tört ki, ám a dobok hangja mindent elnyomott.
    – Azt, hogy anyádnak a – csuklott közbe ő is dülöngélve, ám már nagyban ütni készült.
    – Elég legyen! – kiáltott föl valaki, majd elkapta az egyik fickót két oldalról a hóna alá nyúlva, és elrántotta a másiktól. Példáját követve így kapták el társát is, a hullámzó tömeg kezdett lecsillapodni, a két verekedőt sikerült szétválasztaniuk. Valami azonban nem stimmelt. A szőke amazon ott állt magában. Seinek nyoma sem volt.
    ***
    Fél oldalt borostáját vakargatva tért vissza a pisi szünetet tartó bandita. A gyereket messziről sehol sem látta. Keze ökölbe szorult.
    – Ha elhagytad a helyed, most aztán szépen elverlek… – szaporázta meg indulatosan lépteit, ám a stand mellett megtorpant. A földön elterülő test láttán rögvest leguggolt és a fiú pulzusához nyúlt. Ahogy elfordult a feje észrevette a füléből csordogáló vért. A férfi szemei kikerekedtek. „Csak nem..! Nem, nem, nem!!! Hogy a francba kerülne ide az a féreg?!”
    – Bocs, kölyök… – azzal ott hagyva a hullát futásnak eredt. „Most azonnal jelentenem kell Khil-samának!”
    Ahogy a férfi futott árnyéka furcsamód eltorzult, de ő erre fel sem figyelt.
    ***
    – Ostoba bagázs… – nevetett föl a korábban feltűnő szőke férfi. – Szép. El ne veszítsd, Kazeshini! – mosolygott magában, ahogy messziről a történéseket figyelte. „Ez könnyebb lesz, mint hittem. Na nézzünk el egy kicsit erre a fesztiválra!” Azt az elégedett vigyort le sem lehetett vakarni arcáról. Eienék pedig mit sem sejtettek a rájuk leselkedő, egyre inkább közeledő veszedelemről.

  8. „Most meg mi a fenét művel?” Akadt ki Ei a lány hirtelen közvetlensége miatt. Szinte elugrott előle, annyira meglepte. Nem szokták őt simogatni, nem az a fajta, aki azt csak úgy eltűri. De most, lám, csak beletörődött. Az amazonok vezetője meg nagy vigyorral követte figyelemmel Ei belső vívódását. A tekintete alapján végig tisztában volt azzal, min fortyog épp a fiú. A főnixharcos amolyan „ha meg mersz szólalni, esküszöm megsütlek élve” nézéssel pillantott a nőre. Szerencsére ilyesmire nem került sor, a szőke asszony egyből tovább lendült a témán.
    Miért nem nézzük meg a dobosokat együtt? Már hallani a dallamokat. Gyerünk! – meg se várta Ei válaszát, megragadta Sei kezét és megindult. Őket egyből követte a többi nő. A főnix megpróbált felzárkózni. Mögöttük vonult, végig szúrós szemekkel figyelve, mit csinálnak lánnyal. Hamar beszélgetés indult, amibe valahogy sehogy se tudott becsatlakozni a fiú. Női témák, úgymond. Az ilyesmit, ha máskor hallaná, kinevetné, de így 7 igen csak erősnek tűnő asszony, és egy elég veszedelmes képességgel bíró hidra társaságában inkább nem lépte meg. Na, nem azért mert félt, hanem mert problémás lett volna utólag elmagyarázni a többieknek. Vagy csak ezzel akarta kimagyarázni magát
    ***
    Mindeközben végre összeszedte magát a gárda is. Migi sikeresen összerángatta őket, bár így első ránézésre úgy festettek, mintha valami horror klipp forgatására mennének zombi statisztáknak. Támadt is egy remek ötlete az alkapitánynak, hogyan lehetne életet lehelni a csapatba.
    – Sorakozó! – kiáltott fel. A csapat a lehető legkisebb lelkesedéssel ugyan, de beállt egy magasság szerinti sorba. Migi odament a jobbszélen álló Shimohoz és megsúgta neki, hogy merre induljon, aztán a hátára csapva útnak eresztette. A szakállas, szőke harcos meglódult a sor elején, a többiek meg ismerve a rutint, utána indultak. 15 kört kellett futni a csapatnak a fogadó körül. Teljes harci öltözékben. A „produkció” annyira látványosra sikeredett, hogy a helyiek azt hitték, hogy ez is a fesztiváli programok egyike és felsorakoztak az épület körül, figyelve a futkározó harcosokat. Taka egyből meg is ragadta az alkalmat, hogy néha egy-egy szaltót vagy valamilyen táncos lépegetést beleszőjön a futásába. Ez elég nagy sikert aratott a nézők körében. Megirigyelve a fürgelábú társuk elismertségét, több gárdista is egyedi mutatványokba kezdett. Shimo valami harcias dalra fakadt, ami inkább kiabálásokból állt, mint éneklésből, Tsuyo a nagy izmait mutogatta, Kashi buborékokat meg virágszirmokat varázsolt elő a semmiből, Kane pedig mindenféle madarat odahívott, és azokat röptette. Ez a társaság, ha nem tudná az ember, mi a valódi rendeltetésük, simán elmehetne egy cirkuszi felhozatalba. Talán nem véletlen, hogy Ei ilyen színes, és önmutogató csapatot eszkábált maga köré.
    Migi terve úgy tűnt, bevált, mert a körözés végére eléggé életre kelt a banda. Még tapsot is kaptak, ahogy elvonultak a városközpont felé.
    – Na, végre! – csapta össze két tenyerét az alkapitány. – Most, hogy visszatértetek az élők sorába, menjünk és keressük meg Eient, mielőtt valami balhéba keveredik. Már megint.
    ***
    – Az a srác mitől olyan menő, hogy 8 asszonnyal veszi körül magát? – kérdezte az egyik helyi a cimborájától.
    – Megzakkantál? Hát nem tudod, ki az? Meg, hogy kik azok? Ő a Fushihei! Azok a nők pedig a Bara szakasz. Katanari úrnő személyes hadserege. – felelte a társa az italába belekortyolgatva.
    – Katanari? Tán annak a pufók főúrnak felesége? – vonta fel a szemöldökét a kopaszodó férfi.
    – Dehogy! A lánya! – fakadt ki a másik. Majdnem kiköpte a finom italt.
    – Melyik az? – szűkítette össze szemeit az idősebbik férfi. Ő már befejezte az itókáját.
    – A hosszú, rózsahajú, ott hátul, aki azzal a délvidékivel beszélget. Épp a főnixet szemelgeti nagyon! – magyarázta vigyorogva a fiatalabbik.
    – Milyen morbid hajszín. – förmedt el a másik.
    – Az ám, és még csak nem is festett! A Katanarik arról híresek, hogy youkai vér kering az ereikben, ezért természetellenes a hajszínük. – kezdett bele a mesélésbe az ifjonc.
    – De miért vegyülnek a főnixharcossal? – értetlenkedett az öreg.
    – Biztos érdekből. Más okuk biztos nem lehet. Még csak nem is jóképű a fiú! – nyögte felpuffasztott pofával a fiatal. Láthatóan ő is féltékeny volt az Eit érő nagy figyelemre.
    ***
    A dobosokhoz érve a csapat elvegyült a tömegben. Einek egyre nehezebb volt szem előtt tartani Seit, akit továbbra is a szőke amazon vezetgetett. Hatalmas sóhajjal fogadta, amikor végre megálltak, és be tudta érni őket.
    – Innen jó lesz! – mondta az asszony, de szavai a dobhangok miatt alig voltak kivehetőek. Ei megpróbált odasunnyogni a hidra mellé, de az élénk hajú kisasszony és sötétebb bőrű barátnője útját állták, és elkezdték faggatni számára totál érdektelen dolgokról. Távolról úgy tűnhetett, mintha nagyban flörtölne velük, mert minden szavára nevetni kezdtek, vagy éppen zavarba jöttek. „Utálom a vihorászó, mindent tudni akaró nőket.” Ei gondolata viszont valójában ez volt.
    Kihasználva, hogy a főnix le van foglalva, Sei és a szőke amazon mellé egy ezüsthajú, húszas évei végén járó férfi csatlakozott be. Nem szólalt meg, de valamiért gyanúsan közel merészkedett hozzájuk. Az amazonnak ez fel is tűnt, úgyhogy egyből helyet cserélt a lánnyal, aminek a tolakodó alak láthatóan nem kifejezetten örült.

  9. Valamiért teljesen nyugodt volt. „Nem éreztem felőle semmilyen rossz szándékot. Valami… más keveredett benne. Hmm…” Merengett el fejét vakarászva, ám mikor felpillantott már egy félreesettebb helyen találta magukat, tele szerelmespárokkal. Nem azzal volt a baj, hogy ilyen helyen kötöttek ki, hanem, hogy Sei különösen érzékeny volt a környezetére. Először csak egy finom mosollyal nyugtázta azt a melegséget, ami elárasztotta, ám tekintete Ei-re vándorolt. Olyan gondolatok kezdtek fejében kavarogni, amelyek lehetővé tették, hogy akár hasonló szituációban képzelje el kettejüket. Az arca egyre inkább lángolni kezdett, jó darabig nem is tudott Eien szavaira koncentrálni. Miközben hallgatta a vonásait tanulmányozta. Szerette a szemeit. Egy ideje már felfigyelt arra, hogy érezni kezdte a természetes illatát. Nem egészen tudta ez mit jelenthet, azonban akárhányszor a mostanihoz hasonló gondolat merült volna föl, iziben lebeszélte magát a dologról. (ford: magyarán elkezdett hozzá vonzódni fizikálisan, de ne gondolj azért rosszra >. >)
    – Ne aggódj! – mosolyodott el kissé kínosan, próbálva nyugtatni a fiút – Egy kicsit valóban ijesztő, de tudok magamra vigyázni. Másfelől… – helyezte kezét állára és halkabbra vette a hangját, mintha csak magának beszélne – Nem éreztem felőle rossz szándékot. Inkább szomorúságot. Azt a keserű érzést, ami az ember nyelvén marad még, mint a maccha tea után.
    Az ismerős női hangra felkapta tekintetét, ám a gerlepár kifejezéssel ezúttal sikerült megint kiütni a gondolkozását kis időre. Ei komoly szavai rángatták vissza a földre.
    – Un. – biccentett egy aprót, ám mikor meglátta a fiú reakcióját az amazon szavaira ő is nevetésben tört ki. Ösztönösen felé nyúlt, lágyan végigsimított az arcán. Tapintása hűvös volt, kellemes. Ahogy elhúzta kezét a homlokon felgyülemlő izzadtságcseppek követték mozdulatát, a levegőben semmivé foszlottak. A megszokott barátságos módon mosolygott Ei-re, aztán mikor később észbe kapott a földre sütötte tekintetét. „Talán… egy kicsit túl közvetlen voltam.”
    ***
    A tömeg egyre inkább sűrűsödni kezdett, a fény-árnyékok kiélesedtek, a lampionok izzani kezdtek. A standoktól nem messze helyezkedett el valami raktárféleség. Valaki lomhán kibattyogott belőle. Magassága azonnal figyelmet parancsolt magának, bizonyára meghaladta a két métert is, ám testalkata nyúlánk lehetett. Megjelenése eléggé hasonlított a nomád harcosokéhoz, annyi eltéréssel, hogy nem sokat mutatott testéből. Bőrt és különböző rongyokat aggatott magára, fején pedig díszesen faragott, szőrmés maszkot viselt, melynek bundája hátul lábait súrolta. Stílusa eltért a Lipében látottaktól.
    – Hé, főnök! – esett az orra elé egy zömök figura. Hirtelen fel is pattant, ám érezhető volt mennyire kétbalkezes. – T-t-talán n-nem kéne, hogy meglássák az emberek… – dadogta a fickó kissé remegve. Ajkai szóra nyíltak, de mikor a maszkos felé fordult egyszerűen megdermedt. Hang nem jött ki a száján, teste szabályosan remegett.
    – Chh..
    – Őő…őőő..! – nyöszögte ajkába harapva kínjában. Mire a következő „őőő”-t kinyögte volna a harcos lába a levegőbe lendült, és mellkason rúgva a szerencsétlent a földre taszította. A férfi felnyögött, gerince íve az kemény csapástól megemelkedett. Szemei kikerekedtek. A láb, mely egy könnyed mozdulattal a földre kényszerítette most erősen rátaposott. A földön vergődő fuldoklott, ahogy újból és újból megtörölték a lábát benne.
    – Készen állunk, Khil-sama. – felelte a korábbival ellentétben egy sötétből előtűnő alak. A teste nagyja be volt kötözve, ezért nem lehetett kivenni ki lehet, azonban mágus palástja elárulhatta. Szemei a földön lévő nyomorultra siklottak. – Ha megbocsájt, nem ártana kerülni a feltűnést. Óvatosnak kell lennünk, a főnixharcos… – szakadt félbe mondandója egy erős roppanásra.
    A maszkos teste megfeszült. Akkorát taposott az alatta levőbe, hogy annak behorpadt a mellkasa. Szája tátva maradt. Kidülledt, üres tekintettel bámult az égbe. Khil fittyet sem hányva rá, köpenye alatt jobb karjára markolt.
    – Ennyire izgatott? – kérdezte széles vigyorral a mágus. A hullára vándorolt tekintete. Arca meg sem rezzent. Ismerte már a vezetőjét jó ideje. Nem tűri az ilyen nyomorultakat, még ha egyedi képességekkel is vannak megáldva sem szereti ha valaki fölöslegesen rabolja az idejét.
    – A lány? – szólalt meg ezúttal a vezér. Hangja mély volt, rekedtes.
    – A főnixharcossal látta pár felderítőnk.
    Egy szisszenés hagyta el a főnököt, maszkját épp annyira feltolta, hogy széles vigyora látszódhasson. Állát tetoválás díszítette.
    – Pompás… legalább nem fogunk unatkozni. – fordult sarkon és a raktár falának dőlt. Résnyire félrehúzva az ajtót megzörgette azt. – Nem igaz, bébi?
    A sötétben pár éles fog csillant meg, és egy előre kinyújtott hosszú nyelv. A rothadó leheletre a mágus diszkréten arca elé kapott. Khil kezére pillantott. Ökölbe feszítette. Valamilyen speciális anyagból készült kesztyűt viselhetett, de ha az ember jobban szemügyre vette felfedezhetővé vált, hogy jobb tenyere szinte háromszor akkorra mint a bal. Nem hiába a köpeny.