Kórház

Fáj a füled? Kivesszük a vakbeled. Korpától a lábgombáig mindent megvizsgálunk. 

10885046_1514410188847943_8700397861924898134_n

 

Vélemény, hozzászólás?

117 hozzászólás érkezett az alábbi témában: “Kórház

  1. – Oh, olyan büszke vagyok az én kis húgomra…- nevetve keltem fel, majd pedig Miyakohoz lépve átkaroltam a vállát. Ezzel egész jól az idegeire mehetek most, milyen jó kis helyzet!
    – Pedig sokáig azt hittem a rossz utat választod, de lám… Egy igazi életmentővé léptél elő, aki mindenkit szeretni fog és segíteni akar rajtuk!- játszottam tovább szerepem, miszerint a “büszke” vagyok. Magamhoz öleltem szépen a jó pár centivel alacsonyabb Miyakot, majd pedig a hirtelen felszólaló telefonom vettem elő a zsebemből.
    – Oh, doktor… Most érkezett a hír. A D épületbe most szállítottak be súlyos sebesülésekkel egy férfit, bénulás is fent állhat lehetőségnek, ha nem segít. Menjen nyugodtan, elintézem majd én a húgomat…- biztattam menetelre az orvost, s miután távozott is, rögtön elengedtem Miyakot.
    – Nagyon jó színész vagy.- nevettem el magam mielőtt még elkezdene panaszkodni, s a köpeny alól elővettem a már ténylegesen tündérszemeket tartalmazó tárolót.
    – Tessék, ezt az orvos barátod küldi… Vagy is hát kiszedtem belőle. Nem is vagyok olyan rossz testvér, mi?- kérdeztem rá, majd pedig így adtam oda neki az üveget.
    – Menj mielőtt még vissza ér a doki… A D épület itt van szemben és nagyon baleset se történt…- intettem útjára.

  2. Meghúztam a számat, majd zavartan elnevettem magam. – Jól van… Lebuktam! – vigyorodtam el. – Nem vagyok igazi orvos.. Még! – nyúltam be a zsebembe. – Igazából még csak gyakornok vagyok! – vettem elő egy levelet a zsebemből. – Itt az ajánlólevelem, hogy itt lehessek egy pár hétig gyakorlaton. – adtam át a boritékot a főorvosnak. – Ne haragudjon azért, hogy nem szóltam előbb, de olyan izgatott voltam, hogy végre itt lehetek! – néztem rá gyermeki tekintettel. – És ne haragudjon azért, hogy itt drámáztunk maga előtg. Bemutatnám a bátyámat. Ő is orvosi pályára tört és annyira büszke vagxok rá, hogy gondoltam, mint példaképemet követem. – láttam az orvoson, hogy tetszik a hozzáállásom. – Tudja, mi olyan tipikus testvérek vagyunk! – nevettem el magamat. – Néha majd megöljük egymást, de amúgy nagyon szeretjük egymást! – néztem Akenora szeretettel.

  3. Feltételezéseit végighallgatva elnevettem magam.
    – Vannak gondok a feltételezéseddel… A karikák nem kezdeti tünetek. Az 5 napnál betegebb tündér alanyoknál jelennek meg a karikák, mivel a betegség folyamatosan elszívja az energiájuk. Én pedig csak két napja tartózkodok itt. Második… Ezek a tünetek a tündérekre igazak. Embereknél a lassú beszédkészség, hólyagok a test szerte, a bőr pedig nem sápad bele, hanem a belső szerveket támadja leginkább. Tündérek sokkalta ellenállóbbak, a vérfarkasoknál meg csak egy átmeneti betegség, mely 4-5 évenként előfordul, a testüket a hasonló betegségek ellen felkészítve egy védőanyaggal. Viszont más is elkaphatja, ha közvetlen érintkezésbe kerül a fertőzöttel…. De azért gratulálok zsenikém…- nevettem el magam és így ültem továbbra is a székemben, figyelve a beteg életjeleit. A főorvos belátta az igazam, s gyanakvóan tekintett Miyakora, hiszen ez az egyik legáltalánosabb betegségek egyike, mely ha nem is halálos, az embereket rettentően ágyhoz tudja dönteni már az első percektől.

  4. Belépve a terembe, hát kit látok meg? Persze, hogy azt az idegesítő bátyámat. – Én is örülök, hogy újra láthatlak! – forgattam meg szemeimet. – Tudod nem csak te vagy zseni a családban! – jegyeztem meg gúnyosan. – Amúgy jöttem, hogy felváltsalak. – mosolyodtam el. – Nem régiben futottam össze a főorvos úrral. Egy remek ember és még annál is remekebb szakorvos! – fordultam a férfi felé és elmosolyodtam. – Szóval kedvesem, itt az idő, hogy hagyj engem is dolgozni! Meg amúgy is biztos rettentően elfáradtál… Várj csak, csak nem karikásak a szemeid? – vigyorodtam el. – Le kéne feküdnie pihenni, vagy is reméljük, hogy ez csak fáradság és nem az a furcsa kór, ami a vérfarkasoknál van. – néztem aggódóan a főorvosra. – Sápadtság, karikás szemek… Sőt jól látom az ott egy kiütés? – vigyorogva fordultam vissza Akenohoz. – Jobb lenne mihamarabb kivinni innen, még mielőtt a betegeket megfertőzi! – ajánlottam fel.

  5. Persze hogy mikor végeztem, hát akkor se igazán volt nyugtom, az egyik beteg tündérnél bent kellett maradjak, mivel nem igazán érezte a toppon magát. Szeretem én a betegeket, meg úgy mindenkit, de na… Fáradt is lehetek. Természetesen nem mondtam nemet, így készségesen segítettem neki mindenben, amivel a kedvét jobbá varázsolhatom, ha már az állapotán nem igazán bírok egymagam segíteni, míg a gyógyszere meg nem érkezik. Az óráknak tűnő percekben a masszástól kezdve a szoba átrendezésig minden volt szinte… És ezt valaki az év 365 napjában ki bírja. Elismerésem az ilyenekért. Kis idő múlva viszont fura látogatókra lettem figyelmes, hiszen a várt ápoló helyett, két másik doki jött be. Azaz a testvérem és egy másik pasas.
    – Te még mindig nem húztad el a beled aranyom?- néztem fel rá fáradtan. Csak észrevette a hamis szemeket, ám arra nem jött rá még, hogy én cseréltem ki őket.
    – Legalább már megismered a különbséget a szemek között…

  6. A megfelelő kórlapot kivéve indultam volna meg, amikor egy doktor jött be az ajtón és mosolyogva köszönt nekem. Természetesen viszonoztam ezt, amikor közelebb lépett hozzám. – Maga is hallotta, hogy milyen rettenetes kórságot hoztak be ezek a vérfarkasok? – kérdezett meg engem, gondolom ezzel ösztönözve egy kis bájcsevejre.
    – Nem, nem hallottam róla! – válaszolta természetesen.
    – Pedig elég durva! Kénytelenek voltunk mindenkit eltávolítani a környezetükből! Amúgy Ön új dolgozó? – bombázott újabb kérdéssel.
    – Igen! Miért? – válaszoltam neki és gondoltam bele megyek a játékába és beszélgetni fogok vele.
    – Csak gondoltam, ha nem hallott még ezekről az eseményekről, akkor biztos nem rég jöhetett ide! – vigyorgott rám. – Esetleg szabad megtudnom, hogy merre tart?
    – Hát, egy tündérkét kéne megnéznem a.. – tekintettem a kórlapba. – a B épületben.
    – Ilyen szerencsét! – nevette el magát, amire csak furcsán tekintettem rá. – Pont ott vannak a vérfarkasok! Bár úgy emlékszem, hogy onnan elkülönítettük a tündéreket és most az emberekkel vannak együtt. De megnézhetném a kórlapját! – nem igazán örültem, hogy mutogatnom kell az áldozatomat, de hát csak kell a segítség. – Áh, ezeken még nem lettek átírva a helyek. No, majd orvosoljuk ezt a hibát! – próbált viccelődni velem, ami nagyon nem jött át, így csak fapofával néztem a dokira. – Gyere! Segítek neked és elkísérlek a betegedig! – vigyorgott rám, majd a kényszer nagyúr szlogenre, erőt vettem magamon és élvezve a társaságot, indultam el a “betegemhez”.

  7. A testvérem lerendezése után tértem át a második emeletre, ahol is a tündérek és emberek ideiglenesen össze voltak vonva, mivel egy súlyos kór terjeng a vérfarkasoknál. Át kellett volna írassam az ápolókkal a kórlapokon megjelenő számokat, mert így egy teljesen más épületbe és részlegre szállítják a látogatókat.
    – Rengeteg gond van veletek!- sóhajtottam fel és így néztem át néhány beteg/sérült állapotát. 30 percbe telt, mire a részleget áttudtam vizsgálni, s a zavargásokat is sikerült elnémítani az áthelyezéssel kapcsolatban.

  8. Nem igazán értékeltem a késdobálós akcióját, de disztingválnom kellett. Bár ne kellett volna. – Át fogom! – legyintettem neki, majd mikor úgy éreztem, hogy tiszta a terep, elővettem a szemgolyókat és jobban megvizsgáltam. – Azt hiszed áttudtál verni egy kis csillámporral igaz? – néztem a szemekre, amik biztosan nem tünde szemek voltak. – Végül is, még valamire biztosan jók lesznek! – vontam meg a vállamat és eltettem, majd vissza sietve a kórtermembe összeszedtem cuccaimat és átöltöztem. Vigyorogva nyújtóztam egyet, hiszen volt egy B tervem is. Mindig gondolni kell arra, hogy vannak akik elárulják az embert. Csendesen léptem ki a szobából, immár doktori öltözékben és elindultam a kórlapok fele, amik szépen nem csak abc, de faj szerint is különítve voltak. – Meg is vagy! – fogtam meg egy itt fekvő tünde beteg kórlapját.

  9. Ahogy az ajtónak küldött, sikeresen elestem, ám hamar sikerült felkelnem és felé néznem. Zsebemből előszedtem egy kést, majd pedig halálos pontossággal dobtam el mellette, így nyakán hagyott egy kisebb vágást. A sebhelyből kisebb adag vér csordult ki, de látszott rajta, hogy talán két miniméter és simán elvágta volna az egyik nyaki ért.
    – Add át üdvözletem apánknak ha találkozol vele…- intettem neki, majd pedig a folyosó másik irányába mentem tovább.
    – Hahj hogy milyen egyszerű átverni… Azok csak egyszerű emberi szemek voltak pedig… Ekkora egy bolond embert…

  10. Mikor végre már oda adta a szemeket, azt hittem én naiv lélek, hogy nyugodtan hagyhatom itt ezt a förtelmes helyet, de nem.. Neki be kellett szólnia. Semleges arccal hallgattam végig szavait, majd előre engedve vártam, hogy hátat fordítson és ekkor a hátára mérve egy nagyobb rúgással küldtem az ajtóbak. – Jaj ne! Ugye jól vagy? – vigyorogtam rá gonoszan, ahogy felkecmergett a földről. – Na jó! Nem zavarlak tovább a mocskos és “gyenge” jelenlétemmel! – elégedetten léptem az ajtóhoz, hogy kimenjek a vizsgálóból.

  11. – Nehéz kinézni belőled… Nagyon nehéz… Tudod… Én vagyok a kis jófiú…- nevettem el magam, majd pedig odadobtam neki a tartályt.
    – Reménytelen vagy….- húztam el a szavakat, majd pedig a maszkot visszahúztam szám elé és a kis a kórlapot pedig szépen lent aláírtam, miszerint a teljes ellátás és kezelés véget ért.
    – Távozz minél hamarabb, már zavar a mocskos és gyenge jelenléted…- váltottam vissza komolyabb hangnemben, majd pedig biccentve egyet neki fordítok hátat és elhagyni készülök a vizsgáló termet.

  12. – O, te kis fér…! – vicsorogtam rá. – Ennek a tervemnek semmi köze anyánkhoz! – mondtam neki felháborodva. – Apánknak már megígértem, hogy nem bántom azt a gyenge nőt… Játsszon csak ő vele, ha már ennyire imádja! – jegyeztem meg gúnyosan. – Csupán egy kísérlethez kell! Annyira nehéz elfogadni, hogy nem vagyok mindig gonosz és nem terveket szövögetek? Egy ártatlan kísérletet akarok véghez vinni! Csak egy kis Gén manipuláció! Semmi több! – sóhajtok fel. – Add már ide! Nincs időm! Sietnem kell! – sietettem az a szemek átadását. – Ne keljen már könyörögnöm… Azt mondtad, hogy ha elmondom oda adod! Ne legyél gyerekes!

  13. Üres fenyegetését végighallgatva, arcomra csak nagyobb vigyor csúszott, melyből végül egy nevetés lett.
    – Ugyan már Miyako….- forgattam meg a szemeim.
    – A bátyó miért ne segíthetne be neked? Mond el a terveid, hátha segíthetek… Ha valami rosszra készülsz anyánk ellen, apánk anélkül is megtudja, hogy elmondanám és nagy árat fizetsz érte… Nagyon, nagyon nagy árat…- suttogtam gonosz hangnemben.
    – Meg amúgy is, az ablak alatt pont a szemétzúzó van.. Elég csak ledobnom… Mesélj szépen, ha már a pénzed elvesztésétől is megóvtalak…

  14. Tudtam, hogy nála van. Hülye ikrek közötti telepátia. Ám amikor az üvegért nyúltam volna, félre rúgott. – Tudhattam volna, hogy nem fogod egyszerűen oda adni! – ráztam meg a fejem lassan és nagyot sóhajtottam. – Miért jó neked, ha tudod mire kellenek azok nekem? – néztem kérdően rá. – Hazudni úgy se hazudok, tudod jól, hogy ezeket az alantas módszereket, nem igazán értékelem. Viszont azt is tudod nagyon jól, hogy utálom, ha kérdezősködnek. – mondtam érzéstelen arccal. – Add ide a szemeket és hagyj elmenni! Ez lesz a legjobb mindkettőnknek, vagy ha nem, akkor elveszem tőled, de azt megbánod! – fenyegettem meg, egy kis mosoly kíséretével.

  15. – Csendben maradnál már?- néztem rá unottan, majd pedig a köpeny belsejében elhelyezkedő kis titkos zsebemből elővettem a tündérszemek tartóját.
    – Nagyon sietsz, igaz picikém?- kérdeztem elnevetve magam, s mikor megpróbálta volna elvenni a kis üveget a kezemből egy könnyed rúgással tessékeltem arrébb őt a legközelebbi falnak.
    – Nem vagyok ám olyan kedves mint régen…- jegyeztem meg könnyedén, s így néztem meg a dokitól elvett kis üveg tartalmát.
    – Ha elmeséled mire kell, se szó, se beszéd, átadom és szabadon mehetsz…. Ha pedig hazudsz, észreveszem…. Sajnos még mindig ikertestvérek vagyunk, túlságosan ismerjük egymást.

  16. Mikor lebuktatott, kissé elhűltem. – Az a gyenge doktor! -mormogtam az orrom alatt idegesen. – Komolyan te akarsz kivizsgálni? – néztem unottan rá, mikor rám vigyorodott “gonoszan” és elindultunk a kivizsgáló felé. – Milyen idegesítő! -tettem keresztbe a karjaimat és megvártam míg megérkezünk a vizsgálóba. Hagytam, hogy végezze feladatát. Megölni itt nem ölhettem, hiszen kitudja, még a végén megmentenék… Mikor felállította diagnózisát, csak unottan néztem rá. – Te tényleg azt hiszed,, hogy érdekel engem az eredmény? Ne játszd már túl magad! Túl idegesítő! – keltem ki az ágyból. – Hol találom azt az idióta doktort? – kérdeztem idegesen, hiszen ennyi mindent kellett elviselnem, azért, hogy ő egy ilyen jött ment hülyének, mint a bátyám, kicsacsogja egy kis kínzás miatt a terveimet. – Vagy, ha már ennyire tudod miért jöttem, te is oda adhatod saját kezűleg és akkor még fizetnem sem kell! -fordultam Akeno felé.

  17. Hamis kis színjátékát végig hallgatva sóhajtottam fel és így húztam lejjebb a maszkot.
    – Hadd tippeljek… Üzleted van Sueno doktorral. A mai nap kifaggattam már a kis nyavalyást… A kínzási képességeim még mindig tökéletesek.- nevettem el kissé gonosz hangnemben magam, hiszen muszáj volt információhoz jussak valamilyen úton-módon.
    – Na de irány a vizsgálóba kis húgicám, a bátyó majd szépen megvizsgál téged…- húztam le az orvosi maszkom, melyen egy gonosz vigyor ragyogott még mindig a nevetés után. Nos igen, nem csak ő a család fekete báránya. Az ágyhoz lépve lábammal kirúgtam a kis gurulást meggátló féket és így toltam át egy másik terembe, ahol is vizsgálni szoktak. Pár vizsgálatot némán elvégeztem, majd az adatokat lejegyeztem.
    – Vitaminhiányod van, ahogy látom máig nem vagy képes rendesen étkezni… Bár nálunk nem jelent ez se veszélyt, tökéletes ok a még mai napi bent maradásodra. A kis dokikád még életben van.- tájékoztattam a dolgokról, hiszen kb. a kis doktor mindent kifecsegett a tervükről, de ezek szerint hamis nevet adott meg. Hahj, ő se fog tovább élni.