Köd hegység

Eme varázslatos vad tájat sűrű mágiával teli köd veszi körül mely megannyi veszélyt rejt az idetévedőknek.

A helyen több olyan pont is van ami a levegőben lebeg így a légi úton való megközelítés is életveszélyes.

art-aziya-gory-vysota-hram 11146252_822692431140113_1794822082736911001_n

Vélemény, hozzászólás?

500 hozzászólás érkezett az alábbi témában: “Köd hegység

  1. – Nem kell megköszönni. Abban reménykedtem hogy egy nemest vagy magát a királyt kaptam el de tévedtem.
    * Sóhajtottam fel és vakartam meg a fejem majd végül kilépve a kocsiból fordítottam hátat. *
    – Szóval házi kedvenc lett volna belőled? Valahogy nem lepődőm meg ezen… Az emberek barbárak és mindenből szolgát vagy játékszert csinálnak amiből csak lehet.
    * Mikor kijelentette hogy hálás felemeltem a kezeim és magam elé tartottam őket. *
    – Nem kell semmit sem meghálálnod. Hátha még hasznodat veszem. Ha a király egy ennyire puccos hintót küldött érted és ilyen kíséreted volt biztos fontos vagy neki. Ez lesz az ütő kártyám…
    * Végig néztem rajta és a ruháin.*
    – Eléggé megviseltnek tűnsz. Gyere rendbe szedlek.
    * Jelentettem ki majd elindultam a ház felé melyet otthonomnak tartottam.*
    – Mi a neved?

  2. Lehunytam a szememet, majd kicsit összébb húztam magamat, mikor megéreztem, mikor valami hatalmas nehezedik a hintóra. Csak remélni tudtam, hogy nem fog bántani és nem próbálja meg összetörni a hintót. Szerencsére nem így lett. Kiszabadított, de mikor megpillantottam, nem hittem a szememnek. Egy hatalmas sárkány volt az, aki megpróbált kiszabadítani a láncok fogságából. Nyeltem egyet, majd mikor nyílt a hintó ajtaja, már nem egy sárkány nézett be rajta, hanem egy fiatal férfi, aki a láncaimat próbálta leszedni a szárnyaimról.
    – Köszönöm… – motyogtam halkan, majd amint lekerült rólam a lánc, azonnal összehúztam a szárnyaimat és el is tűntettem őket. Ruhám szakadt volt, arcom és a karjaim, lábaim tele voltak sérülésekkel, hiszen saját magamat nem gyógyíthattam meg.
    – A királyhoz akartak vinni. Az egész életemet egy ketrecben éltem volna le, hogy ha te nem vagy itt – néztem a szemébe, majd elmosolyodtam.
    – Nagyon hálás vagyok neked, amiért megmentettél. Nem is tudom, hogy mivel hálálhatom meg neked ezt – ingattam meg a fejemet, hiszen ez valami olyasmi volt, amit nem szabadott félvállról venni. Ez a sárkány fiú megmentette egy angyal életét. Egy bukott angyalét…

  3. * A halk női hangra felfigyelve felvontam a szemöldököm majd a meslő lábam a hintó tetejére téve megragadtam azt.*
    – Szóval nem tudsz kijönni? Segítünk ezen…
    * Azzal letépve a hintót tetejét hajoltam fölé hogy lássam mi is a helyzet. Egy láncra vert nőt láttam aki valóban nem tudott kijönni egymaga. Szárnyaira felfigyelve hajoltam közelebb hogy megszagoljam.*
    – És én még azt hittem hogy az ember nem lehet ennél barbárabb… Várj kiszedlek onnan…
    * Azzal elhajoltam és távolabb mentem hogy emberi alakot ölthessek. Néhány perc elteltével felsóhajtva léptem ismét a kocsihoz majd nyitottam ki az ajtaját mely a kezemben maradt. *
    – Miért vagy kiláncolva?
    * Kérdeztem a szemébe pillantva majd elkezdtem a láncokat szép lassan leszedegetni. *

  4. Napok óta egyik kereskedőtől a másik kezére kerültem. Hol az egyik adott túl rajtam, hol a másik. Mindenki tudta, hogy mi vagyok. Kikényszerítették azt, hogy megmutassam az éjfekete szárnyaimat, amivel bebizonyosodik, hogy valóban egy bukott angyal vagyok.
    Épp egy hintóban ültem, kezem láncba verve, szárnyaim kifeszítve voltak láncokkal a hintó belső részén, nem engedték, hogy behúzzam őket. Épp egy erdőn vágott át a hintó, amikor megálltunk és hangzavarra lettem figyelmes. A hintó a királyi palotába tartott, külön kérték, hogy óvatosan bánjanak velem, ezt két kereskedőtől hallottam, akik majd megpróbálnak biztonságosan elszállítani a palotába. Hamar rájöttem, hogy valaki elvitte a hintót, így meghúztam magamat és csak remélni tudtam, hogy nem fog benézni a hintóba.

    Nem is olyan későn, de hangokat hallottam. Egy férfi hangja volt, aki a hangjából ítélve nagyon dühös volt. Azt követelte, hogy jöjjek ki a hintóból.
    – Én… – kezdtem hangosabban, hogy meghallja. – Én… Nem tudok kijönni a hintóból – motyogtam halkan. Féltem, hogy rám fogja gyújtani a hintót, hogy ha nem teszek valamit.
    – Láncok tartanak fogva… – ingattam meg a fejemet, amit ugyan nem láthatott, de megpróbáltam kijutni, ami nem ment, de a kint fél hallgatta, hogy a láncok bent csörögnek, ahogy a szárnyaim ki vannak kötözve mind a két oldalon.
    – Nem tudom, hogy mit akarsz tőlem, de tegyél bármit, csak ne égesd fel a hintót, kérlek! – kiáltottam ki neki és reméltem, hogy jobb belátásra fog térni néhány perc múlva és segíteni fog abban, hogy kijussak innét. Ha ez megtörténik, már nem érdekel, hogy mit tesz velem. A király dísztárgya nem akarok lenni! Minden bizonnyal eljönnek majd értem.

  5. * Évek óta zajlott már a harc az emberek és a sárkányok közt. Az emberek olyan kapzsik és hiúk hogy azt hiszik felsőbbrendűek minden fajnál főként a sárkányoknál. A háború egyre jobban elfajult bár voltak akiket hidegen hagyott és elvonultak köztük Dolen is. Az ifjú sárkány a hegyek közt talált otthonra mely ásványokban gazdag volt és a termőföld is tökéletesnek bizonyult. időbe telt mire felépítette az otthonát, ám az ember itt is rátalált… Megtámadták és megpróbálták megölni persze sikertelenül. Az emberek királya megszállottá vált és kijelentette hogy az a terület elengedhetetlen számukra és kell a győzelemhez az ott lévő ásványi kincs. Ehhez viszont Dolennek is volt pár szava. Hol az emberek, hol pedig a sárkány támadt. Évek teltek el ismét és Dolen kezdett belefáradni így új stratégiát vetett be. Az egyik nap mikor egy hintó haladt át a területén ő szemrebbenés nélkül megtámadta a kíséretet és elrabolta a hintót benne a tartalmát. Nem tudta ki van benne de azt igen hogy fontos személyről lehet szó így csak várt a hatalmas sárkány hogy előmerészkedjen az illető.*
    – Mutasd magad!
    * Szólaltam meg mély komoly hangon miközben körbe jártam a hintót. *
    – Mutasd magad vagy porig égetem a hintót!
    * Szólítottam meg ismét. *

  6. Hallgattam szavait és sajnáltam is őt. Mély levegőt véve néztem magam elé. Nyugodtan tartottam és vállát simogattam. Láthatóan ez segített neki feldolgozni a dolgokat. Nem tudtam mit mondani rá én csak külső szemlélődőként láttam a történteket.

    – Sajnos a fejébe nem látok bele senkinek. -válaszoltam miközben hagytam hogy meséljen és kiadja magából. Lassan felnéztem az égre elgondolkodva.

    – Nem tudom… ez most még számomra is szokatlan. -mondtam az égre meredve és lassan néztem rá mikor a családja került szóba.

    – Ő maga döntött így Megumi. Nem tudod megváltoztatnia múltat. Nem tudod őt visszahozni. Belerakhaltak egy időhurokba, de az csak számodra lenne kínzás és egy álomvilág az örökkévalóságig. -mondtam őszintén és mikor visszakérdezett, hogy megtenném-e bólintottam.

    – Különben nem ajánlom fel. -mondtam és lassan felállva vettem a karjaimba. Nyugodtan kezdtem el vele sétálni ám számára csak egy szempillantás volt, és már oda is értünk a házához.

  7. – Szavait hallgatva megnyugodtam, hogy mégis nekem volt igazam.- Tudtam… pedig fogalmam se volt… Ok nélkül és kényszerből ölt, ha megtette… Szándékosan sose… -Mondtam. A ténytől, hogy nem tett rosszat és egy pillanatig sem kételkedtem benne megnyugtatott, mert bizonyítottam, hogy nem tudtak megvadítani és tényleg tudok szeretni. A gázra valóban nem volt felkészülve… csak azt nem értettem, hogy amikor annyi mindent tudott és annyi mindenre felkészült… erre vajon hogy nem számított? Ekkor jutott eszembe, hogy folyton engem védett és mindig először engem mentett ki a szorult helyzetekben. Talán… engem akart megvédeni? … Jutott eszembe. Eközben leültetett egy fa tövébe, maga mellé és megölelt. Jól esett és segített megnyugodni, így bújtam, az most megnyugtatott. – Mi volt ebben a jó? … Ha ő csak meg akart védeni… akkor miért nem választott más utat? … Sosem gondolkodik… Olyan forró fejű és hirtelen… -Húzódott apró, keserű mosoly az arcomra.- Miért homályos? -Kérdeztem.- A húgomat haza küldtem anyáékhoz… szegény annyira aggódik… Őket is értesítenem kellene… legalább nem aggódnak… -Mondtam.- Idő… mennyit éltem már… mennyit harcoltam… és még is alig tudtam megvédeni a szeretteimet… bár a húgomat megvédtem a láncoktól… az mindenért kárpótol… -Mondtam halovány mosollyal.- Megtennéd? … Nem biztos, hogy haza érnék… túl messzire jöttem… ilyen fáradtan… -Néztem rá.-

  8. -Egy olyan lányt mentett meg, aki nem tudta mibe keveredik bele. A lányt kellett volna megölnie, de nem tudta megtenni, így megmentette inkább az életét. -mondtam nyugdotan türve, ahogy ficánkol a karjaimba és próbál szabadulni. Nem hagytam neki. mély levegőt vettem. Fájt hogy nekem kellett ezt közölnöm vele, de ő fog belehalni, ha tovább folytatja ezt. Mikor más megnyugodott mozgása sírásba tört ki. Nyugodt maradtam. Finoman simogattam meg hátát és úgy vettem egy mély levegőt.

    – Sajnos az altató gázra nem gondolt és nem készült fel ő se. -lesütöttem szemeimet és lassan ültem le vele az egyik fa tövébe. Mellém ültettem le és továbbra is karoltam, hogy érezze nincs egyedül.

    – Nagyon sajnálom, hogy megint elvesztetted az egyik szeretted. Mindenkinek meg van a maga keresztje. Egyáltalán nem könnyű az életed és nem is lesz az, de még sok kaland vár rád, bár a te jövőd msot nagyon homályosan látom csak. -vallottam be és nem igazán tudtam ezt mire vélni. Eddig mindenkinek láttam tisztán a jövőjét. Személyiségének megfelelően dönt mindig mindenki, így a jövője is valamelyest már előre meg van írva. Ezt viszont nem mondhatom el senkinek. Bár sajátomat nem látom. Akaratlanul felsóhajtva simogattam nyugtatólag őt.

    – Az idő begyógyítja a fájó szívet, azonban a heg ott marad. -mondtam szokásos idővel kapcsolatos bölcseleteimet. -Szeretnéd, ha haza vinnélek? -érdeklődtem nyugod mélyen búgó hangon.

  9. – Azonnal sejtettem mire utalt, ezért kezdeti szavaim és saját megkísérelt megnyugtatásom után csak még inkább kezdtem kétségbe esni. Gondolni sem akartam arra, hogy nincs. Meg akartam találni. Hirtelen össze kuszálódtak a gondolataim. Valahol mélyen ott volt “az” a lehetőség is, de azt elűztem mindig a fejemből. Amikor hirtelen tűnt el a szemeim elől el akartam lépni, hogy tehessek valamit, bár azt magam sem tudtam, mit is… A reakció időm nagyon lassú volt, alig moccantam meg mellettem termett és magához ölelt. Izmaim megfeszültek, ahogy el akartam őt tolni magamtól, nem mintha jelen helyzetben sok esélyem lett volna… rengeteg erőmet felemésztette a keresése és nem is igazán pihentem túl sokat, egyrészről amúgy sem tudtam, másrészről hajtott a tudat, hogy nem tudom hol van és mi van vele… az hogy szüksége van rám és nem vagyok ott és nem is tudok oda menni. Fizikailag és szellemileg is meg voltam már viselve. Csak feszítettem az izmaim, de ő most sokkalta erősebb volt nálam, így ez ennyi is maradt. Egy próbálkozás. Szusszantam egyet karjaiban, amikor beszélni kezdett.- Nem! Ő nem! … Az nem lehet! Neki mindig van pót terve! … Mindig van! Biztosan kijutott… vagy… vagy megoldotta! -Mondtam mocorogva. Hangom kissé remegni kezdett és szemeim könnybe lábadtak. Fejem egyik oldalról a másikra fordítottam, “Nem”-et intve. – Tévedés! Ő nem árulta el! Tisztára kell mosnom…! Senki sem tökéletes… ő sem az… de … ok nélkül nem ölt még sose! … Hazugság! Nem árult el senkit…! -Mondtam kicsit hangosabban. Próbáltam szabadulni, igaz a próbálkozás se volt valami nagy szám, hiszen kimerült voltam.- Elég! Elég! Hagyd abba! … -Mondtam hangosabban, majd kitört belőlem a sírás. A testem már nem mozdult. Elcsendesedtem. Ekkor tette a fejét az én fejemre. A nevét és azt hallva ki ő csak álltam és sírtam. Kénytelen voltam tudomásul venni és engedni a gondolatnak, hogy nincs már. – Folyton csak elveszítek valakit… Miért? -Kérdeztem csendesen, hozzá bújva. El akartam most bújni, eltűnni. Valahogy megint eszembe jutott a pince… akár mennyire is rossz emlék… ott semmi rossz nem ért… ott nem veszítettem el senkit és nem fájt… De… ha nem jövök ki onnan… akkor Anthraxot se ismerem meg… és őt sem… és most nem lennék itt a karjaiban… Lassanként kezdtem megnyugodni. Megnyugtatott, ahogy ölelt. a légzésem is egyenletessé vált ismét, bár fáradt voltam, egyáltalán nem tudtam nyugodni. – Azt hittem neki semmi sem árthat… mindig mindent megoldott… de… végül is… egyszer engem is utol ér a végzetem… -Mondtam halkan.-

  10. Néztem szemeibe és láttam ahogy egyre jobban kétségbe esik és egyre jobban magaalázuhan. Hirtelen léptem mellé egy villanás alatt és magamhöz húzva öleltem át vállainál.

    -Sajnálom, de nem a varázslataiddal és nem a keresési módszereiddel van gond. Anthrax az én szemem elől is eltünt. -suttogtam miközben öleltem magamhoz. Igyekeztem nyugodtságot sugározni, hogy ő is kissé megnyugodjon.

    – Elaltattak titeket az állomáson és őt börtönbe vetették. A Höld hercegnő elárulásáért és meggyilkolásáért állították bíróság elé és bűnösnek találva halálra ítélték. Sajnálom Megumi. -mondtam el neki a teljes igazságot. Fejebúbjára tettem fejem és tartottam nyugalomban karjaimban.

    – Knoxus vagyok az idő Őrzője. Ismerek és látom mindenki sorsánák alakulását. Láttam mennyire kétségbe esetten keresed ezért jöttem el hozzád, hogy elmondjam mi történt. Sajnálom! -mondtam tőlem szokatlan gyengédséggel, de most úgy érzem erre van szüksége.

    -Nem avatkozhattam közbe… -sóhajtottam behunyva a szemeim.

  11. – Éppen sóhajtottam egyet, mivel már órák óta itt vagyok a hegyen, és már magamat sem találom, annyira bejártam ezen a részen minden zugot, nem hogy őt nem találtam meg. Nem vagyok az a tipus, aki nem tesz meg mindent a végsőkig mielőtt elfogadná, hogy fel kell adnia. Sajnos a köd elnyomta kissé az illatokat, így a férfit, aki felém tartott nem éreztem meg, csak amikor már a fának dőlve megjelent és akkor éreztem meg az erejét. A tekintetünk találkozott, belemélyesztette a szemeit az enyéimbe, mikor köszöntött. Megtorpantam, bár a nyugodt hangnem nem sarkallt arra, hogy támadjak. Elsőre nem szóltam semmit. Nem tudtam milyen szándékú. Valahogy a rideg szemei még sem váltottak ki idegességet belőlem, sőt inkább… nyugtató volt. Ez a hatás azonban kezdett szerte foszlani, amikor megemlítette őt. A szavaira az eddig érdeklődő és fürkésző arcom elkomolyodott.- Ezt hogy érti? -Kérdeztem szavaira. Furcsa volt, hogy tudja a nevem, de amit arról mondott, hogy nem fogom már megtalálni eléggé felizgatta a vérnyomásom.- Mit tud maga róla? Eddig rosszul kerestem… talán… a varázslat nem mindig a legjobb megoldás… -Mondtam, habár ezzel csak magam nyugtattam, valahányszor a varázslattal keresés csődöt mondott. Kissé megzavarodott a fejem egy pillanatra. Talán nem is mondott csődöt? De! A varázslat nem mindig a legjobb! Nyugtattam meg magam, észre se vettem, hogy hiú ábrándokkal nyugtatom saját magam, amit szinte el is hittem.- Ezért indultam el… Talán így könnyebb… -Mondtam.- Honnan tudja a nevem? -Kérdeztem számon kérően, mert amióta bemutatkoztunk egymásnak a legelején azóta nem hívott a nevemen, azóta csak a szüleim és a húgom hívott a nevemen… A barátaim sem, mindenféle becenéven hívnak, de a nevemen szinte soha… így gyanakodtam ki lehet? –

  12. Régóta vagyok már itt a Köd hegységben. Tökéletes hely a meditálásra és a kikapcsolásra.
    Figyeltem az idő folyamot s a benne lévő sorsokat. Egy igen csak felkeltette az érdeklődésemet, s már egy ideje figyeltem. Megumi Matsuyama élete rendkívül kalandos és érdekes volt akárcsak ő maga. Ám nem mindig tetszett az, amit láttam. Nem avatkoztam közbe sose, még ott az állomáson sem. Hatalmamban állna, azonban nem tehettem. Láttam, ahogy a levegőbe juttatják az altatót és ő és párja is elalszanak. Elengedték őt, hiszen nem rá vadásztak akkor ott, hanem a férfire mellette, hiszen megölte a Hold hercegnőjét, hogy egy ártatlant védjen. Nemes lélek volt, bár sajnos egyszer mindenkinek lejár az ideje. Már jó ideje nem érzékeltem Megumit, csak az elmúlt napokban láttam, ahogy keresi kedvesét. Sajnos már hiába.

    Láttam amint itt bolyong a közelembe. Talán ideje lenne elmondani neki a valóságot. Mély levegőt véve álltam fel s kinyújtózva zártam el az időfolyam tükrét. Megindulva irányába lassan lépdeltem. Útjába állva dőltem neki az egyik fának.

    – Szép jó napot kisasszony. –köszöntöttem lassan ráemelve rideg kék tekintetemet. Belemélyesztettem pillantásába szemeim tükrét. Ellökve magam a fától lépdeltem közelebb hozzá.

    – Tudom mi járatban vagy erre felé, de itt nem fogod megtalálni őt. –mondtam nyugodt mély hangon. –Sajnos őt már nem fogod megtalálni Megumi.

  13. – Már pár nap eltelt. Még mindig semmi hír. A kereső gömböm is csődöt mondott… Egyszerűen kifogytam már az ötletekből. Olyat is bedobtam, ami jelentősen megcsökkentette az erőm, de nem találtam meg. Amióta az állomáson elöntött mindent a fehérség… Azon a panelen dolgozott. Információt akart… Aztán mindent elöntött a fehérség és film szakadás. Egyedül ébredtem fel a parton. Azóta semmi hírem róla. Eltűnt. Hiába fogtam meg a kezét, hogy elhúzzam… valahogy eltűnt a kezemből. Annyit kerestem, hogy már nem tudok mit kitalálni. Még a szüleim is kifogytak a keresési trükkökből… A kulcs még a nyakamban van… azt nem tűnt el, csak minden más… Gondolataimba mélyedve sétáltam a hegyen, az erdőben. A terjengő köd, az álló levegő megnyugtatott. Nem viszi messze az illatomat a szél… azt a kellemes, kevert, picit édeskés illatot, amit ha egyszer megérzett valaki, utána már bármikor felismeri, annyira egyedi, akár egy teljesen egyedileg kevert parfüm. Nem hasonlítható más illathoz, mégis olyan kellemes és finom. Nem is gondoltam, hogy a köd és az álló levegő ellenére is elterjedt az illatom. A barna színű elvarázsolt ruhám volt rajtam és a kedvenc, halvány rózsaszín sálam a hajamban, fejpántnak kötve. Az a sál egy erős pajzs. Vajon hol lehet most? Mi lehet vele? … Idegesít, hogy nem tudom… ezért kezdtem a területeket járni, hátha valami nyomra akadok…-

  14. Még jó ideig a történteken merengett. Maga előtt látta a korhadt testet. Egyszer megesett, hogy használta ilyen célokra a képességét, de az teljesen más szituáció volt. Egy haldokló állat életét könnyebb elvenni, hiszen a szenvedéstől szabadította meg és még segített is egy rászorulón. Nagy levegőt vett és kifújta. Eien szavai valamelyest megnyugtatták, egy halvány mosollyal viszonozta kedvességét, de tekintete mindvégig üres maradt. Egyelőre még nem felelt.
    A harc végéig a földön maradt, nem tartott a haramiáktól, hiszen ők is szemtanúi lehettek az előbbinek. A tekintetüket látva ismét rátört az a gyötrő érzés. „Szörnyszülött lennék..?” A tenyerét bámulta hosszassan, majd a messzeségben lévő hegyek felé fordult.
    Nyomasztó csend állt be. Csak a paták dobogásától zengett a föld. Hiába győzedelmeskedtek, mégis mindenki hallgatott. Sei menetközben Ei hátának dőlt.
    – Nem a Te hibád. Bárkivel megeshetett volna. – felelte, mintha belelátott volna a fiúba, majd a korábbi megszólalására is reagált. – Nem haragszok senkire… talán kicsit csalódott vagyok, hogy nem tudtam többet tenni. Még nem ismerem a hidra adottságait, Sage-sama sosem engedte, hogy korlátlanul használjam. Ha megtenném akkor saját magamnak ártanék, elvileg. – tette hozzá kicsit félválról véve a dolgot, majd felsóhajtott.
    Menetközben Kashi is melléjük baktatott, mire a lány elhúzodótt Eientől. Az ajándékot nem érezte megérdemeltnek, de látva az igaz gyöngyöt szemei felcsillantak. Egy fáradt mosolyt erőltetett magára, mielőtt még szóban reagálhatott volna bármit is a fiú megtette helyette. Egy kurtát biccentett köszönetképp és a zsebébe csúsztatta a parányi ajándékot.
    Amikor a kapitány újfent megszólalt, de már hozzá, egy bólintással nyugtázta egyetértését. Már a kezdektől fogva felnézett rá, szavait hasonlónak találta az öregéhez, ám tetszett neki, hogy teljesen más nézőpontból is képes rávilágítani a dolgokra. Fejét újból a hátának döntötte.
    – Köszönök mindent. – mondott csak ennyit halkan, célozva a Lipéből való eljövetelre is. A továbbiakban ismét csend állt be, de nem bánta. Azon merenget, hogy vajon a hegyen látott bundás fazonról beszámoljon-e, de végül úgy döntött talán nem fontos, ezért némaságba burkolózott.

  15. Fel sem tűnt neki a hátulról orvul érkező támadója, csak már akkor, amikor Sei ellökte tőlük. Meglepődött, de hálás volt. – Köszönöm! – mosolygott, aztán kicsit elsápadt, amikor szóba került, hogy vízre lenne szükség. – Értem… Víz, víz… – pislogott körbe, de sehol sem látott forrást. Kezdett eluralkodni rajta a pánik – ami az ő esetében legtöbbször egyet jelentett a haraggal – és megtört, lassú léptekkel indult meg a még viaskodó macskák felé. Minden egyes mozzanatával dőlt egyet – mint egy inga: jobbra… balra… jobbra… balra… Üresen bámult maga elé, nem is az ellenségeit nézte, a földre meredt, rezzenéstelen arccal. – Nem lehet… – motyogta. – Nem hagyhatom, hogy egy újabb gárdista vesszen kárba… – nyögte ki összeszorított fogakkal. Tekintete egyre mérgesebb lett. A Főnix Gárda tagjának lenni nem volt egy életbiztosítás, számtalan veszéllyel járt a feladat, s bár a főnixharcos maga közel halhatatlan volt, ez a társairól kevésbé volt elmondható. Normális dolognak számított, hogy időnként elesik egy-egy ember az osztagból, hisz ez az élet rendje, Eien számára viszont minden egyes elvesztett társ egy újabb begyógyíthatatlan seb volt a lelkén. Tizenhat éves kora óta rendelkezett saját gárdával, azóta három társa már meghalt, igaz ebből az egyik egy járvány miatt. Mindhármuk neve és arca beégett az emlékezetébe, és néhanapján éjszaka, álmaiban visszatérnek kísérteni őt. – Azonnal hozom! – kiáltott fel lelkesen, amint meghallotta a lány kérését. Fogalma sem volt, mire készül Sei, de akármi is legyen az, ha képes vele megmenteni Kashi életét, Ő támogatni fogja benne. Odasietett a haldokló khajiithoz, felkapta a karjaiba és a lányhoz vitte, letette mellé, aztán hátrébb állt és hagyta dolgozni.
    A következő pillanatképeken még tán Ő is elszörnyedt kicsit, de egyáltalán nem Seit hibáztatta. „Mire kényszerítem szegényt… Ez mind az én hibám. Én vittem őket bele egy nyilvánvaló csapdába.” Orrán hosszasan fújta ki a levegőt. Mikor a lány végzett, mellélépett és a vállára helyezte a kezét. – Helyesen cselekedtél. Ne engedd, hogy mindez a lelked meggyötörje! Itt nem téged terhel a felelősség. Ha valakire haragudni akarsz, haragudj rám, vagy a támadókra, de semmiféleképpen se önmagadra. – nyugtatgatta. Közben a gárda is megfagyott egy picit. Most találkoztak csak igazán a hidra erejével, s sokan azt is sejtették, hogy ez még csupán csak egy apró ízelítő volt.
    – Ne bámészkodjatok, hanem fejezzük be ezt a harcot, aztán menjünk innen, de iparkodva! – parancsolt rá hangosan katonáira Ei. Nem tartott már sokáig eztán a küzdelem, és hamarosan ismét útra keltek. Kicsit mindenkiben nyomott hagyott ez a csetepaté. Van, aki még a lány tettein volt fennakadva, akadt olyan, aki még nem heverte ki a bénító varázst teljesen, és volt, aki magára volt mérges, mert teljesíthetett volna jobban is. Az utolsó csapatba tartozott Ei is, no meg Kashi is, aki felébredése után szembesült saját figyelmetlenségének következményeivel. A további úton végig távolról a lányt figyelte, míg nem eltökélten odasietett Eiék mellé lovával és hajolgatva megköszönte a segítséget.
    – Fogadd mélységes hálám jeléül ezt az apróságot, kisasszony! – nyújtott át egy körömnagyságú kis igazgyöngyöt. – Ez egyenesen a keleti tengersíkról származik, egy halász jóbarátomtól. Tudom, nem nagy dolog, de most nincs kéznél nagyobb juss… De ha egy faluba érünk, meghívom egy italra! – hálálkodott tovább az öreg. Az életét nem tartotta ennyire sokra, nem is azért erőltette ezt az egészet. Inkább a bűntudatán próbált valahogy enyhíteni.
    – Bőven elég lesz ez is, öreg! Szerintem Sei megértette azt, amit mindezzel üzenni szeretnél. – hajtotta el kissé faragatlanul Ei a férfit. – Ne hajtsd túl magad emiatt. Pihenj! Rád fér. Sein kívül te voltál a mai nap másik nagy hőse. – vigyorgott rá a fiú. Ez az öreg arcára is mosolyt csalt.
    Miután Kashi tovább állt, Ei ismét megszólalt, ezúttal a lányhoz. – Van az a klisés mondás, hogy a nagy hatalom még nagyobb felelősséggel jár. Ez kicsit elcsépelt szerintem, de az egyszer biztos, hogy a hozzánk hasonlóknak sokkal lehetetlenebb helyzetekben kell döntést hoznia, mint egy átlagembernek. És néha nincs jó döntés, csak kevésbé rossz. És még így is mindig lehet benne jó. Nézz csak az öregre, szinte már beléd zúgott, annyira hálás neked! – kuncogott. – És a többiek tiszteletét is elnyerted. Ez egy új közegben soha nem könnyű.

  16. A kör feloszlása és az öreg akciója mindenkit meglepetésként ért. A hegyen lévő mágus alsó ajkába harapott, hiszen egy ekkora terjedelmű akadályt időbe telik felállítani. A tűzorkádra egészen kitágultak szemei. Ajkai egy pillanatra tátva maradtak, íriszében tükröződve fodrozódtak a tűzcsóvák. Hallott már a főnixharcosról, de erejét sosem tapasztalta, egészen eddig a pillanatig. Mielőtt még elérte volna Eien haragja, idejében észbe kapott és sikerült kitérnie előle. Ez nem azt jelenti, hogy nem égette meg, de sikerült kisebb zúzódásokkal és égési sebekkel megúsznia.
    A banditák látva a tűztölcsért kissé visszahőköltek, de akadt olyan, akiben ez még inkább megnövelte a kurázsit és ádáz módon Eien-nek esett hátulról. Seit a fiú hangja rázta föl, de időbe telt míg teljesen feleszmélt. Szemhéjai rögvest felpattantak, homályosan pislákolt. Valami más volt. Az írisze az átlagosnál is jobban kezdett kavarogni, az aranyszínű átmenet pedig szépen ívelt benne. Az ugró harcost látva pupillái mintha megnyúltak volna, akár a sárkányoké. Hirtelen erős széllöket támadt hátralökve azt, a gazfickó teste azonnal ledermedt. Egyszerűen nem tudott megmozdulni, a porba hasalt, de még így fekve sem tudta szemét levenni az eddig alvó leány tekintetéről. A férfi végtagjai rendellenes módon egyre jobban megfeszültek, a szemei egészen kidülledtek.
    Mivel álomból rázták föl a lányt ezért még nem teljesen volt magánál, ráadásul a benne lakozó hidra ösztönei ilyenkor jóval erősebbek, mint általában. A támadóra csupán a megfelelő módon reagált. Amikor Eien szólongatni kezdte akkor tért magához igazán. Ahogy újból pislogni kezdett pupillái már normálisak voltak. Megszeppenten pislogott körbe.
    – Hol vagyunk..? – nézett körbe, majd amikor észrevette a sok fegyverest kishíjján Eien ölébe ugrott ijedtében. „Mi a..? Csak egy percre lehunyom a szememet és máris egy horda vesz minket körül…” A sebesült Kashira pillantott. Mellé huppanva gyengéden végigsimított a vágáson. Éjkék szemeivel jóideig vizslatta.
    – Túl mély a seb. Vízre lesz szükségem… – felelte komor tekintettel. Konkrétan egy kopár völgyben vannak ahol még növények is alig nyílnak, a pukkasztó hőségről nem is beszélve. Egy verejtékcsepp futott végig halántékán. A kulacsok nincsenek kéznél, megszerzésük pedig túl sok időt igényelne. Körbepillantott. Teste megfeszült. Ajkába harapott. „Bocsáss meg Sage-sama…”
    – Eien, hozd itt azt az embert! – mutatott az egyik haldoklóra az ellenség soraiból. Nem akart belegondolni abba mit fog megtenni… Tekintete a szenvedő öregre siklott. Kezével gyengéden megsimogatta arcát.
    – Minden rendben lesz, Kashi-san. – mosolyodott el kedvesen, de szemei mégis mélységes melankóliát tükröztek. – Ígérem.
    Amikor a másik testet Kashi mellé helyezték a lány mélyet nyelt. Még magánál volt a férfi, de vérben úszott, csakúgy, mint Kashi. „Muszáj… Ennek az embernek is ugyanannyi joga van az élethez, de…” Hirtelen fejébe harsant a baziliszkusz sikolya. Állkapcsa megkeményedett, még utoljára kedves pillantást vetett az idegen felé. Egyik kezével végigsimított homlokán majd arcán, lecsukva annak szemhéjait. A férfi légzése leállt. Sei nagy levegőt vett. Két kezét a levegőbe emelte. Szemeit lehunyta. A szélfúvás alább hagyott. Az idő mintha megállt volna. A Kashi mellett fekvő test kezdett elfehéredni, majd rohamosan aszalódni, miközben vízcseppek gyűltek az öreg sebeinek határán. A cseppek egyre sűrűsödtek, sűrű masszát képezve. A folyékony anyag arany színűen izzani kezdett, az öreg testébe ívódott. A sejtek mintha azonnal regenerálódni kezdtek volna, pillanatokon belül márcsak az alvadt vér maradt Kashi ruháján. A mellette lévő test úgy festett, mint egy több hónapos hulla.
    A holttestet kivirágzott, csakúgy, mint a baziliszkusz, de a zöld még pár méteres átmérőjű körben tovább terjedt. Sei kedves pillantást vetett Kashira.
    A történtek ámulattal töltötték el a támadóak, ezért egy részük még harcolt, de a többség inkább visszavonult. A csata kimenetele eldőlt.
    A messzeségből egy farkas prémet viselő alak állt. Hatalmas lándzsát tartott, és a mellette fekvő több méteres behemótot simogatta. A csapat kiérdemelte figyelmét, de a szemei az életet elvevő-adó lányon akadt meg.
    – Érdekes… nagyon érdekes. – felelte ravasz mosollyal arcán – Vadászni fogunk, Ymir.

  17. A gárdatagok valóban nem papírból voltak, könnyedén átküzdötték volna magukat ezernyi banditatámadáson, de a Khajiitok érkezése már rögtön más helyzetet teremtett. A gárdisták lepattantak lovaikról és formációba álltak. Akármily meglepő is, nem volt teljesen ismeretlen a számukra a faj, főleg Taka számára nem, aki már összefutott pár „állatemberrel” élete során. Neki nem is okozott nehézséget felvenni a macskák tempóját, hamar méltó ellenfelük lett gyorsaság és precizitás terén is, de eleganciáját még nagy kapkodó harc közben se vesztette el. A többiek máshogy próbálták meg kompenzálni a sebesség béli különbségeiket. Migi előrántott a kardját és hosszú idő után először megmutatta, miért is volt ő kitüntetett vívója az udvarnak, sebészi pontossággal mérte ki a vágásokat a támadóinak leggyengébb pontjaira, elsősorban a lábaikat célozta, hogy a mozgásukat minél hamarabb eltompítsa. Hiya és Yawara egymás mellé szegődött, és hátukat egymásnak döntve védte ki-ki a saját oldalát. Tsuyo testalkatából eredően nem a legfürgébb volt, ezért gyakran mellé csapott támadóinak, viszont azon pár szerencsétlennek, akinek sikerült szembe találkozni a csapásával, már nem sok beleszólása maradt a küzdelembe utána. Az öreg Kashi botját megpörgette, majd a földhöz koppintotta, ezzel erős széllöketet gerjesztve minden irányba. Ha felpattantak ellenfelei és ismét közeledni kezdtek, megismételte a műveletet, egyre erősödő lökésekkel. Shimo két szekercéjét pörgetve rohant keresztül a mezőn, mint aki megőrült a nagy forgatag közepette. Ám legény volt a talpán, aki meg merte közelíteni, mert ha valaki felé elhajította fegyverét, az szinte biztosan célba talált, mintha mágikus iránytű mutatta volna a penge számára az utat a banditáig, majd vissza gazdája kezébe.
    Eien is szívesen lemászott volna lováról és csatlakozott volna társaihoz a küzdelemben, de elsődleges célja a harc alatt mindvégig Sei védelmezése volt. Így hát nem maradt neki más, mint kardjával kaszabolni, amit ér, és közben folyamatosan csitítgatni a lovát, egészen addig, amíg úgy meg nem ijedt a paripa, hogy levetette mindkettejük a hátáról. Ekkor hamar felpattant és a lány elé vetette testét. – Vissza! – hadonászott fegyverével a közeledők felé, szemében ismét a Nap lángja villant meg.
    Ekkor hirtelen vakító fény árasztott el mindent, s mire észbe kaptak, egy mágikus kör festődött alájuk.
    – Ez kicsit megnehezíti a dolgunkat – morogta Ei, miközben próbálta mozdulatra erőltetni testrészeit.
    – Ez így nem túl fair küzdelem. – bosszankodott Migi.
    – Öreg! Old fel valahogy ezt a borzalmat, vagy mind itt pusztulunk! – kiáltott a fiú Kashi felé, aki már ez előtt is nagyon jól tudta, hogy rá hárul a dolog megoldása. Mivel túl nagy mozgásra Ő se volt képes, ezért a lehető legkínzóbb módszerekkel kellett megoldást találnia. Elharapta nyelvét és az abból származó vércseppeket lefolyatta lefelé, egészen a talajig, közben mormogott valami igét, de kivehetetlenül, hiszen végig nyitva kellett tartania a száját. Amikor a vére elérte a varázskört, hirtelen pezsegni kezdett és gőzszerű képződményként elforrt. Ennek köszönhetően viszont az öreg alatt látszólag „kiszakadt a háló”, tudott már mozogni. Több se kellett és előkerült zsebéből az a bizonyos toll, feltekerte botjára és a földbe vágta. Arany szikrák szaladtak végig a talajon és lebontották a támadók varázskörét. Felszabadultak a harcosok, de az öreg túlzottan magára hívta bűvészkedésével a figyelmet. Még túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegye a mögötte felugró macskát, aki keresztül vágta a hátát, majd le is döfte a vénembert. Eiennek több se kellett, sárkányi tűzokádásával odapörkölt az öreget fenyegető macskának, aki komoly égési sérülésekkel zuhant hátra.
    – Ezek nem akarnak fogyni és a varázslat se innen jött. Most vagy iszonyat sok bandita van, és a távolból támogatják őket, vagy csak a távolban vannak, és ezek mind valami olcsó trükk. – tekintetével a dimbes-dombos vidéket, és a kimagasló sziklákat kezdte el fürkészni. Hamar kiszúrta a magaslaton álldogáló alakot. A következő tűzfolyam már őt célozta, és mivel tölcsérként nőtt a sugár, ezért mire a fazonig elért, már egy épület nagyságú lángorkán üdvözölte áldozatát, már ha az nem tért ki előle.
    – Sei, ébredj! – rázogatni kezdte Ei a lányt. – Segítened kell! – pillantott a sérült öreg felé, aki közben már láthatóan szenvedve, a botjára támaszkodva próbált minél jobban a társai felé jutni. Migi és Taka egyből a segítségére siettek és fedezték, amíg odajut a parancsnokukhoz.

  18. A nap magasan járt, a levegő fülledt volt. Talán most az ember vissza is kívánta a Köd hegység nyirkos világát. Sei mindezek ellenére békésen duruzsolt a főnixharcos hátának dőlve.
    Úgy fest a völgy maga a banditák melegágya, több egymástól különálló csoport bújt meg itt-ott. Valószínűleg szépen ment a bandaháború a területekért, de a nagyok általában lesben várják amíg a kisebb csapatokkal leszámolnak, aztán lendülnek mozgásba. Egyrészt az ellenfél is valamelyest kimerül, másfelől nem kell a bandákkal leszámolnia a zsákmány miatt.
    A Gárda tagjai mind képzett katonák voltak, ezért nem okozott gondot nekik a fosztogatókkal való elbánás. Amíg azonban haladtak valakik egyre inkább csak várták, hogy besétáljanak a csapdájukba…
    A jobb oldali sziklák mögött egy kisebb csapat húzódott. Megjelenésük eltérő volt az előbbiektől. Különböző prémeket, szörméket viseltek, amely bőr mellvérttel elegyedett. Arcukat törzsi festés borította. Kasztra, bőrre, fajra mindannyian különbözőek voltak, de mégis egyfajta „egyenruhát” viseltek. A távolban mintha megcsillant volna valami.
    A föld remegni kezdett. Úgy tűnt, mintha ész nélkül megrohamozták volna őket, de egy valami nem stimmelt. A harcosokről messziről sütött, hogy épp annyira képzettek lehetnek, mint maga a Gárda, mégis csőcselék módjára viselkednek.
    Egy khajiit szökkent a magasba és sújtott le pengéjével Eien lova felé. Az állat hangos nyerítésben tört ki, kicsit mintha meg is bokrosodott volna. Sei még mindig mélyen szuszogott.
    Az efajta macskaszerű lények gyorsaságukról híresek, kitűnő zsebtolvajok, ezért valamelyest meglepő, hogy a frontvonalban szolgáljanak. Mielőtt még ezen elmerenghetett volna a fiú, árnyék vetült rájuk, ugyanis egy sötételf rontott rájuk. A hegyvonulatról íjjzápor rohamozta meg Eienéket. Valami még mindig nem stimmel. Teljesen szétszórtak, szervezetlenek, de mégis egy egységként mozognak… Választhattak, vagy szembeszállnak velük, vagy tovább haladnak. Nem kérdéses, hogy egyik sem lehetséges a másik nélkül, azonban ami fontosabb volt, mégis mi a céljuk ezeknek a gazfickóknak.
    Akárhogy is döntöttek Eienék egy idő után arra lehetettek figyelmesek, hogy a támadóik egyáltalán nem fogyatkoznak, sőt mintha többen is lennének.
    A magasban egy csuklyás figura állt. Nem az, aki az előbb szemlélte őket, valaki egészen más.
    – Ejnye! Mi tartott ennyi ideig..? – vigyorodott el, majd oldalra fordult. A távolból ismét csillanást lehetett észrevenni. Az alak a kezében egy óriási botot tartott, melyet az égbe emelt és mantrát suttogott. A Gárdát egy helyre szorították, minden irányból, de hirtelen mindenki elhátrált. A magasban kékes fény gyúlt, a főnixhez hasonlóan vakító. Mire újból pislogni kezdtek egy óriási mágikus kör feküdt alattuk. Ősi minta rajzolódott ki, amely egyáltalán nem engedte mozdulni őket.

  19. – Jajj, tényleg? – kapta fel a fejét. – Mi lenne velünk nélküled… Soha nem jutnánk ki ebből a ködös pokolból. – elmosolyodott. Aztán szépen lassan visszaértek a táborba és lovakra pattantak. Az úton eleinte próbálta még beszéddel ébren tartani a lányt, de hallotta a hangján, meg érezte a beszédén, hogy jobb, ha hagyja elszenderedni inkább. Amikor nekidőlt a hátának, ismét szokatlan érzés fogadta, de ugyanakkor kellemes is. Vigyora levakarhatatlan volt az arcáról.
    – Milyen jó kedved van, nocsak. Pedig majdnem megöltek, már megint. – baktatott lovával melléjük Migi. A kezében egy kis képecskét szorítgatott. Néha rá-rá pillantott, aztán Eiékre. – Emlékeztettek valakikre. – kuncogta.
    – Jajj, ne gyere itt nekem azzal, hogy olyan vagyok, mint te fiatalabb korodban! Nem vagy te olyan öreg, ráadásul az asszonyod egy erőszakos sárkány, semmiben sem hasonlít Seire. – morgott rá a fiú.
    – Hát, a belső lehet más, te a külsőségekben visszaköszön a múlt, amikor rátok tekintek. – folytatta továbbra is kacagva a férfi.
    – Mióta vagy te ilyen szentimentális? Teljesen ellentmondásos. Ne rontsd itt meg a rólad alkotott képemet! – most már Eien is mókásra vette a dolgot.
    – Attól, hogy szeretem a feleségem még lehetek példaértékű lovag. Sőt! Ez a kettő miért volna ellentmondás? – folytatta Migi.
    – Mert az asszonyod is egy lovag, nem pedig valami hercegnő, vagy nemes asszony. A mestered lánya ráadásul! Te aztán nem nézelődtél sokat. – rázta meg a fejét a fiú.
    – A jó választáshoz józanész kell, nem felesleges válogatás! – motyogta Migi, aztán felsóhajtott. – Jó rohadt messze van még az az istenverte főváros!
    – Na igen… Szerinted is borzasztó gyanús ez az ösvény? – váltott hamar témát Ei, miközben végigmérte az előttük kanyargó kopott utat.
    – Az egyszer biztos, hogy ha bandita lennék, ott állnék lesben valamelyik bozótban. – helyeselt Migi.
    – Hó! – megállította a lovát. – Hívj ide egy madarat, Kane! Satoru, csak úgy kíváncsi jelleggel lőjj már bele azokba a bozótokba, hátha megrezdül valami! Taka, táncikáld oda magad oda ahhoz a nagy sziklához és vond magadra a figyelmet! Többiek, fegyvert kézhez, és éber szemek! – utasította csapatát, aztán Ő maga is fegyveréért nyúlt, bár a lányt megpróbálta nem felverni vele. Kane füttyentett, és egy madár a ködös ligetből előbukkanva feléjük kerekedett, majd elkezdte feltérképezni a vidéket, miközben folyamatosan hangokat adott ki magából. Satoru öt nyílvesszőt betöltve megszórta az egyik bozótot, aztán újabb öttel a mellette lévőt. Taka pedig felmászott a nagy sziklára és elkezdett énekelve táncolni, szaltózgatni, mutatványokat csinálni (a capoeirahoz tudnám hasonlítani a „mozgásvilágát”).
    – A bozót tiszta! – jelezte hangosan Satoru.
    – Engem még senki nem akart felnyársalni! – jelentette ki Taka.
    – Akkor majd hozom én a rossz híreket. A madárka szerint a jobboldali sziklák mögött mozgolódás van! – kiáltott fel Kane. Minden tekintet a nagy kövek irányába fordult.

  20. Valamelyest meglepetésként érte az ölelés, végül lehunyta szemeit, majd egy kurtát biccentett. Amint elengedte, követni kezdte tekintetével a gólemet.
    – Teljesen békés lények. Az elkóborolt lelkeket szállítják le. Ő is csak ezért jött ki a völgyből. – pillantott vissza a lényre, aki segített neki feltápászkodni és idehozta. Hálás volt neki, ugyanakkor csodálta is, hiszen valamiért különleges kötelék fűzte a misztikus lényekhez. Bár tény, hogy megegyezett a céljuk, csak mindketten másért akartak ide eljutni.
    Amikor a fiú megragadta a kezét lepillantott rá, de nem szólt semmit, csak némán követte. Valahogy túlságosan is sok minden történt ezen az estén, ő pedig éppen, hogy még tudott járni. Kis idő múlva megszólalt.
    – Eien… rossz irányba megyünk. A tábor arra van… – mutatott jobbra ásítva egyet. Szemei kezdtek egyre inkább leragadni, de még tartotta magát. Mivel fáradt volt arról is megfeledkezett, hogy mesélnie kéne a gólemről, ezért amikor lóra pattantak már el is aludt. Az elején még bírta, nagyvonalakban felvázolta mikor merre hány métert menjenek, azonban a folyamatos zötykölődés egy idő után álomba is ringatta. A titokzatos teremtményről ugyan nem derült ki semmi, de legalább élve megúszták. Mindannyian. A lány teste egészen Eienére nehezedett, hiszen kivételesen nemcsak, hogy nekidőlt, ágynehezékként borult rá.
    Menetközben még pár rusnyasággal összefutottak, de jelentősebb akció nem bontakozott ki, mint anno a baziliszkusszal. A köd tisztulni kezdett, a felhőzet már-már felszakadozott, ezért a napsugaraknak is teret engedett. Egy sziklás völgybe értek, ahol már hétágra sütött a nap, a hőség elviselhetetlen ígérkezett. Akadt egy bizonyos kijárt út, de az ösvény megannyi veszedelmet rejtett. Rengeteg volt a szikla, a búvóhely, ahonnan könnyedén Eien-ékre ronthattak volna bármikor.
    A messzeségből valaki figyelte őket. Pimaszul elvigyorodott, a szél belekapott bozontos hajába.