Kikötő

A kikötő elengedhetetlen hely a szigetnek. Nemcsak, a közlekedés de a kereskedelem miatt is létfontosságú hely. Ha elég pénze van valakinek akkor talán még az emberek világába is elviszik az illetőt de ha rajta kapnak akkor kemény büntetésre számíthat.

harbor-art-wide

Vélemény, hozzászólás?

235 hozzászólás érkezett az alábbi témában: “Kikötő

  1. – Hasonlóra gyanakodtunk mi is de semmi konkrétumot nem sikerült megállapítani egyenlőre. De azt biztosítani tudom hogy ha segítség kell akkor lesz is. Nem csak a mi érdekünk hogy ez a jelenség eltűnjön és vissza álljon a rend.
    * Ki érve Olíviára nézett aki szintén meghajolt a férfi előtt majd hagyta hogy megsimogassa. *
    – Liv telepatikusan kommunikál másokkal ebben a formában. Ha megnyitod az elméd neki akkor hallod a hangját akár milyen messze is vagytok egymástól. Hasznos képesség ha elkeveredtek egymástól. Emellett használhatod őt mint mágia felerősítőt. Képes átadni a mágiáját másoknak. Szóval ha megszorulsz nála kopogtass.
    * Nevette el magát az öregember majd a kérdésre a bokájára nézett.*
    – Őszintén szólva a bokám évek óta rossz. Olívia kicsi fióka volt mikor rá találtam. Egyik nap arra lettem figyelmes hogy gond nélkül tudok járni és nincsenek fájdalmaim. Ezt feltehetően az ő erejének köszönhetek még ha ő nem is tudott róla. Ám a napokban ő is meggyengült így a fájdalom és a sántaság is vissza tért. Nem akartam elkeseríteni és azt akartam hogy mindenképp ő menjen a kikötőbe hogy ismerkedjen meg az új társával. Elnézést kérek a kis füllentésemért.
    * Erre természetesen a lány felborzolta a tollait és megindult az öreg férfi felé majd a csőrével meglökte jelezve hogy ez gonosz húzás volt. *
    – Bolond vénember.
    * Szólalt meg a Hippogriff majd hátat fordított és lefeküdt a földre. *
    – Tudok egy helyet ami megfelelő lesz számodra de gyalog messze van. Szóval ha nem tudsz repülni akkor bírd rám magad és száj fel. Csak a tollaimat ne tépd ki. Észak felé a legcsendesebb a környék ahol nagy mennyiségű mágia koncentrálódik. Ott volt régen a fészkelő hely…

  2. Hide csendben végig hallgatta a házigazdát. Átvette a listát és beleolvasott.
    – Ez valóban egy furcsa jelenség. Valaki vagy valakik egy hatalmas varázslatot tarthatnak fenn, ha ekkora energiákat emészt fel. Ha megtaláljuk, merre áramlanak az erőhullámok, akkor valószínűleg meg tudjuk határozni az okát. – az arcán jól látható volt, hogy erősen gondolkozásba kezdett. Próbálta megfejteni, milyen mágia okozhatja ezt a hirtelen áramlást.
    – Ha démonokról vagy gonosz szellemekről van szó, tudok segíteni az ügyön, de ha valami erősebb mágus szekta mesterkedik, akkor lehet további erősítésre is szükségünk lesz. Azért reménykedem, hogy hátha vérrontás nélkül megoldható a probléma. Nem feltétlenül csak gonosz szándék okozhat ilyen elszívást, lehet egy félresikerült mágia is az okozója. Ezért is fontos, hogy mielőtt útnak indulunk, többet megtudjak a helyzetről. Szeretnék keresni egy viszonylag biztonságosabb helyszínt az erdőben, ahol meditálni tudok. Talán akkor sikerülne jobban megértenem a szituációt.
    Eközben Aka -aki ismét láthatatlanná vált mások számára- Oliviát kezdte el követni, és látta azt is, ahogy átváltozik az eredeti alakjába. A lénnyel együtt röppent vissza gazdájához.
    – Oh… Örvendek! – köszöntötte, majd tett egy lépést felé és illedelmesen meghajolt. Ezután várt, hogy a hippogriff is hasonlóan tegyen, és csak a viszonzást követően mert odamenni ténylegesen hozzá, majd megsimogatni. Közben végig tartotta a szemkontaktust. A tekintetéből sugárzott a magabiztosság, s félelemnek vagy aggálynak nyoma se volt, mintha már csinált volna ilyet.
    – Tehát továbbra is te leszel a kísérőm. Előre is köszönöm a segítségedet! -ismét meghajolt. Az öreg felé fordult, és a lábára pillantott. – Hogy van bokája, Hisimia-san? Úgy hallottam kificamodott, miközben menekült. Ha gondolja vethetek rá egy pillantást.

  3. – Valóban tartok az emberektől, de meg kell tanulnom rendesen együtt élnem velük. És mivel érzem rajta hogy valóban nem ártó szándékkal érkeztél ezért lassan meg fogok bízni benned.
    * Nézett rá a szeme sarkából majd kérdésére elmosolyodott.*
    – Hogy mi védi? Én…
    * Azzal belépett a házba amíg a két férfi beszélgetett. Hisimia-san eközben nagyban bele lendült a beszédbe és a magyarázásba.*
    – Igen én volnék és megtisztelő hogy eljöttél. A lényegre is térek.
    * Leült a férfival szemben majd egy tekercset elővéve átnyújtotta azt.*
    – Ez a tekercs egy olyan listát tartalmaz ami egyre aggasztóbb napról napra és gyarapodik. A lista tartalma nem más mint az eddig eltűnt fajok neve és élőhelye. Alig 3 hónap alatt több mint 21 faj tűnt el nyomtalanul, vagy költözött el. Valami szívja el a mágiát a sziget ezen részéből mely egyes lényekre veszélyt jelent. Ezt a helyet régen Hippógriffek lakták ezrével, de mára már csak egyetlen egy példány él itt, az is nehézkesen. A segítségedet kérem felderíteni mi okozhatja ezt a szörnyű állapotot és cserébe én is segítek neked.
    * Eközben a házi néni némi forró teával szolgált a két férfinak majd kilépett az ajtón egy cetlivel a kezében melyet Hisimia adott a nőnek hogy nyújtsa át Olívnak. *
    – Mivel öreg vagyok már ezért sajnos nem tudlak elkísérni mindenhová ezért megkértem szeretett Hippógriffünket hogy kísérjen el utadon. Kissé magának való de barátságos ha megismeri az embert. Légy hozzá türelemmel. Be is mutatlak neki.
    * Nehezen felállt az idős férfi majd az ajtóhoz lépve az égre nézett. Kezét a magasba tartotta mintha egy hívna valamit.*
    – Luminia!
    * Kiáltotta el a nevet mire a fák lombjai felől egy arany tollú Hipógriff szált le egyenesen eléjük.*
    – Találkoztatok már… Ő Olívia csak épp gyári csomagolásban.
    * Nevette el magát majd megsimogatta a lény nyakát.*

  4. –  Nézzenek oda, téged jobban kedvel, mint engem! És még te aggódtál. – Szólt be a piros lepkének. „Meglep.” Ennyivel jellemezte Aka a dolgot. – Nem lehetsz túl jóban az emberekkel. Elnézést, ha a jelenlétem kellemetlen. Tudom, embertársaim néha kegyetlenebbek a kelleténél, és ez megrontja a természettel a viszonyt. Belegondolva, valószínűleg ezért is van szükség hozzám hasonlókra, akik megállják a helyüket, amikor a természet visszaharapna. De nyugi, békével jöttem! – Mutatta fel két tenyerét mentegetőzve. – A furcsaságokkal már otthon is megbarátkoztam. Izgatottan várom, mivel tud meglepni ez a sziget.

    Követte a lányt az ösvényen és ő se nagyon magyarázott utána egy darabig. Akát elküldte körülnézni az erdőben, mégiscsak több ezer fajról esett szó, kizártnak tartotta, hogy mindegyik békés szándékú legyen, főleg ha tényleg elterjedt a jelenlétének híre. A tisztásnál ismerős érzés fogadta. Látta már valahol ezt az idilli képet a házikóval. Azt is tudta, hol. Az előző napi álmában, amit egy szellem küldött rá. Nem volt ritka az ilyesmi jövőbe látás nála, de ez modt kifejezetten megnyugtatta.

    – Hát, mint mondtam, békével jöttem! Úgyhogy nem hiszem, hogy gondom adódna a belépéssel. Na meg ezernyi hasonló védelmet helyeztem már fel. Rúna, talizmán, erőtér, esetleg áldás? Mi védi a házat? – Láthatóan érdekelte és értett is a témához. – Köszönöm, hogy elkísértél! – Vidáman lépegetett oda a házhoz és hajolt meg a ház ura előtt. – Üdvözletem. Az jó lenne, ha végre kicsit betérhetnénk a hidegről. Ön lenne az a bizonyos Hisimia-san, akivel leveleztünk? – Elfogadva az öreg meghívását belépett a házba, majd egyből le is vetette lábbelijét az otthoni hagyományoknak megfelelően. Odabent alaposan körülnézett. Eközben vörös kis segítője továbbra is a környéket pásztázta. Már sikerült felderítenie egy pár helyi lényt, de rossz szándékkal még nem találkozott.

  5. – Itt a falnak is füle van, néha szó szerint is. A pletykák gyorsabban terjednek a szélnél szóval ez nem meglepő, hogy sokan tudnak az érkezésedről.
    * Olívia eközben alaposan körbenézett mielőtt beléptek volna az erdőbe.*
    – Ha akarod vihetlek a hátamon ha aludni szeretnél. Azt mondták hogy próbáljam meg biztosítani a kényelmed amennyire csak tudom, de kissé problémásnak véltem a városban ezt felajánlani.
    * Eközben a férfire nézett aki elkezdett nevetni. Felvont szemöldökkel figyelte, majd mikor megjelent egy vörös pillangó meglepetten nézett rá hatalmas szemekkel.*
    – Luminia vagyok az égiektől… Örvendek Aka…
    * Mutatkozott be neki az eredeti nevén, melyet szüleitől kapott. Valahogy más lények előtt nem tudott titkolózni nagyon és sokkal nyitottabb volt feléjük. Az emberekkel kicsit más volt a helyzet. Tartott tőlük hisz elvették a családját és mind a mai napig vadásznak a fajtájára, így Hideakitól is tartott kicsit mivel érezte rajta az ember szagot. *
    – A szigeten található erdőkben több mint 4000 faj él jelenleg és a számuk gyarapodik. Vannak barátságosak és ellenségesek is bár ha békén hagyják őket nem szokott baj lenni. Általában… Viszont ha választ keresek jó helyen jársz. Itt olyan furcsaságok történnek néha, hogy el sem hinném ha nem a saját szememmel látnám.
    * Ezután Olívia nem szólt egy szót sem csak haladt előre egészen egy tisztásig melynek közepén egy ház állt. Sóhajtva nézett körbe miközben a nap első sugarai megvilágították az eget.*
    – Megérkeztünk. Ez egy védett ház. Ide nem léphet be olyan aki ártó szándékkal keveredik ide.
    * A ház felé indultak majd hirtelen kinyit az ajtó. Egy idős férfi lépett ki rajta mosolyogva, majd eléjük ment.*
    – Üdvözöllek a szigeten Hideaki-kun. Már nagyon vártunk rád.
    * Meghajlott a férfi előtt, majd a lány felé fordult és megsimogatta a fejét.*
    – Szép munka Olív. Gyertek be gyorsan mielőtt még jobban meghűltök. A reggeli is hamarosan elkészül.

  6. – Nem bánom, ha sietünk, de a rázós hajóúton nem sikerült túl sokat aludnom, ezért kicsit kómás vagyok. Azért megpróbálok nem elkavarodni miatta! – Sóhajtott. – Ennyire nagy híre kelt az érkezésemnek? Pedig próbáltam viszonylag titokban tartani. Nahát… Nincs mit tenni, biztos elért ide is hírnevem. – „Nem is tudtam, hogy ekkora híresség vagy, Hikkun! Azért velünk egyszerű lelkekkel még hajlandó vagy leállni beszélni?” Piszkálódott Aka. Hide ezt egész mókásnak találta, nevetett is rajta. Ez a szellem láthatatlansága miatt felettébb bizarrnak bizonyulhatott. – Ó! Mielőtt teljesen bolondnak nézel! A shikigamimon nevettem. Szeretnéd látni? – „Biztos jó ötlet megmutatni minket egy idegennek, főni?” – Mindjárt, csak kicsit szégyellős. – „Dehogy vagyok! Jól van, jól van… Értettem.” Hideaki mellett feltűnik egy vérvörös pillangó, ami fényesen foszforeszkált a sötétben. Mérete körülbelül akkora volt, mint Hide tenyere. Minden egyes szárnycsapásával apró piros csillogó pontokat vont maga után. „Oy! Aka vagyok, a vörös klán szülöttje és Hideaki társa.” Szólalt meg végre Olivia számára is hallható formában. A hangja persze nem a lepke szájszervén keresztül érkezett, hanem valamilyen misztikus módon.
    „Én is megjelenjek, Hide-san?” Kérdezte Ao a fiú elméjében, de az csak gondolatban jelezte felé, hogy nem szükséges. Hideaki a másik szellemét még nem akarta leleplezni, szóval lehet valamelyest hallgatott Aka vészmadárkodására.
    – Egyébként azért jöttem a szigetre, mert Hisimia úr levélben a segítségemet kérte, és cserébe megígérte, hogy ő is megpróbál segíteni felderíteni egy-két dolgot. Elég sok legenda kering erről a szigetről, reméltem, itt választ találok a kérdéseimre. Ha nem baj, ezeket bővebben nem fejteném ki itt a nyílt városi utcán. – Mosolygott – De persze nézelődni is terveztem, ha már idejöttem. Úgy tudom, sok csoda meglelhető ezen a helyen.
    Az ottaniaktól való ódzkodást nem nagyon díjazta, Ő mindig szeretett elvegyülni a helyi népekkel, még akkor is, ha az aktuális célcsoport nem volt oda érte vagy a társaiért. – Nos, gondolom te jobban ismered őket, mint én, ezért elfogadom, ha úgy véled, ez jobb irány. – Így hát nem mélázott tovább az ügyön és követte a lányt az erdő felé. – Sok lény lakja az erdőségeket? Őszintén bevallom, hiába hallottam a helyről, ténylegesen nem tudom, mire számítsak.

  7. – Állítása szerint valami megtámadta és kergeti kezdte. Eközben ment ki a bokája. Alig úszta meg. Ha nem segítenek neki az erdő teremtményei biztosan meghalt volna.
    * Mondta lehajtott fejjel miközben a férfi mellet haladt. Mikor viszont felé nyújtotta Hideaki a kezét egy pillanatra nem tudta mit kéne csinálnia. Kissé félve de kezet fogott vele, majd a kikötő órájára pillantott.*
    – Rendben. Viszont elnézésedet kérem de sietnünk kell. Sajnos a megbeszélt idő után érkeztem mivel későn értesítettek a dologról. Hisimia megkért hogy időben érkezzünk meg még reggeli előtt, mivel valami fontos dolgot akar mondani és mutatni. Köze van a napfelkeltéhez…
    * Eléggé merev volt de megpróbált nem úgy viselkedni mint egy gép, próbált lazítani.*
    – Mi célból jöttél a szigetre? Mindenki nagyon titkolózik veled kapcsolatban ami azért furcsa. Sok szóbeszéd terjed rólad az erdők és hegyek lakói közt is. Teljesen felélénkült a környék is ahonnan én jövök. Nagyon izgatottak.
    * Mosolyodott el halványan majd letérve az útról az erdő felé vette az irányt.*
    – Remélem nem gond hogy nem megyünk át az egész kikötőn. Nem szeretnék egy emberbe se belebotlani. Nagyon ellenségesek az itteniek, és erre amúgy is gyorsabb…

  8. A sétányon haladva különleges, de mégis ismerős érzés fogta el Hideakit. Maga mellé pillantott, és elkezdett beszélni a levegőnek. A parton tevékenykedő néhány helyi meglehetősen furcsán pillantott rá. „Bolond tán, vagy csak ez is látja a szellemeket? Ezen a szigeten már semmi sem lepne meg.” Gondolhatták magukban a fiút szemlélve.
    – Aka, mit találtál? Látod valahol Hisimiát? Már rég itt kellene lennie. – Türelmetlenkedett a fiú. Megállt egy félig megdőlt oszlop mellett és feszülten dobolt lábával a kihűlt, kemény talajon. „Nem, őt nem, de közeledik valaki. Egy lány… vagy legalábbis annak kinéző illető.” Jellemezte a szellem a szituációt. „Mi legyen? Megállítsam? Egy leszakadt ág vagy lepottyant cserép biztos elrémítené!”
    – Felejtsd el! Amíg nem ismerjük a szándékait, butaság lenne belekötni. Főleg, ha valóban nem emberről van szó. Maradj veszteg. Majd én beszélek vele. – Csitította le segítőjét a fiú, aztán egy hideg kéz kopogását érezte a vállain.
    – Hai? Ó, én vagyok az, valóban. – Fordult kedves mosollyal a lány felé. – A bokája? Hát ez igazán szomorú. Innen is jobbulást neki. – Aka nem igazán bízott a lány szavaiban. „Ennél erősebb kifogást is kifundálhatott volna. Lefogadom, hogy rosszban sántikál!” Hide csak egy fáradt sóhajjal ignorálta a szellem véleményét. Szintén meghajolt, majd kezet nyújtott Olivia felé.
    – Örvendek a találkozásnak. – Egy pillanatra hátrafordult a mogorva népek felé. – Akkor azt hiszem indulhatnánk is ahhoz a találkozási ponthoz. Itt úgy látom már így is túlságosan megzavartam a helyiek lelki nyugalmát. Ó, és nyugodtan tegeződhetünk! Ha a szemem nem csal, hasonló korban vagyunk. Hagyjuk meg a magázást a vén papoknak. – Kuncogott a fiú.

  9. * Csípős hideg szél söpört végig a kikötőn. Olív sietve lépkedett a macskaköves úton egyenesen a kijelölt dókhoz. Egy levelet szorongatott a kezében, melyben az állt hogy egy Hideaki Takeda nevű férfit kell biztonságban elkísérnie egy találkozási pontra. Tudta hogy késésben van, de figyelnie kellet arra is hogy a sötétség takarásában maradjon. Nem volt biztonságos a fiatal nőknek ilyen későn ez a környék, és semmi kedve nem volt összetűzésbe keveredni senkivel. Mikor meglátta a hatalmas vitorlást egy pillanatra megtorpant majd keresni kezdte a férfit, végül egy piros esernyőn akadt meg a szeme. Követni kezdte az illetőt majd mikor meglátta különösen kék hajkoronáját biztos volt benne hogy ő az akit keres. Mikor elég közel ért hozzá megkopogtatta a vállát majd megszólalt.*
    – Hideaki Takeda? Olívia Moor vagyok. Én jöttem Hisimia úr helyett. Sajnálatos módon a nap folyamán kificamodott a bokája így megkért hogy kísérjem el önt a találkozási ponthoz.
    * Nagyon feszültnek érezte magát mivel nem nagyon szokott ilyesmit csinálni. Meghajolt a férfi előtt ahogyan náluk az szokás majd felegyenesedve a szemébe nézett. Látta hogy a férfi mögött állók nem épp örülnek nekik így arrébb állt a fény felé. Ekkor vált láthatóvá a karcsú törékenynek látszó teste. Az itt élők már tudták hogy nem minden az aminek látszik így kicsit hátrébb léptek mikor Olív tekintete szigorúvá vált.*

  10. Hol máshol is közelíthetné meg egy bátor kalandozó a szigetet, mint annak kikötőjén keresztül. Az éjjel nyugodt, csendes és mindent beborító sötét leplét csupán a környező épületek ablakain kiszűrődő némi fény bontotta meg. Azokból sem sok ugyan, hiszen ilyen idő tájt már ember a talpán, aki még virgonckodik. Nem is túl szimpatikus valószínűleg annak a néhány parti sétányon lézengő árnyékok közt elmosódó alaknak, hogy egy hajó tűnik fel a horizonton, mégpedig egy keleti motívumokkal ellátott vitorlás. Fényei egyből megvilágítják a kikötő öblét, ami felettébb bosszantó lehet az imént említett éjjeli figuráknak. Egy-két hőzöngő „Héjj!” kivételével viszont semmi mással nem illetik az érkező hajót, hiszen ez mégis csak egy kikötő, nem olyan csoda ez.
    – Azt hittem már sohasem érünk ide, kapitány. Továbbra is bizton állítja, hogy ezen a szigeten majd megtalálom a választ a kérdéseimre? – Kérdezte a virítóan fényes hajó fedélzetén állva Hideaki, aki egy kötélbe kapaszkodva várta a kikötést. A kapitánytól sok választ nem kapott, csupán annyit, hogy ha ezen a szigeten nem talál válaszokat, akkor sehol sem. Révén, hogy a hajó urával van dolga, és még mindig könnyedén a vízben köthet ki, ha vitatkozik vele, Hide elfogadja ezt az állítást és próbál pozitívan állni a dolognak.
    A hajó egy 10-15 perc alatt sikeresen ki is köt az egyik szabad helyen. Tömegesen vonulnak le róla a keleti árusok, és köztük, szinte már elveszve a teljesen feketébe öltözött Hideaki. Az egyetlen dolgot, amivel kitűnt a csordából, a piros esernyője jelentette, amit az eső hiányának ellenére is nyitva tartva emelt feje felé, mintha jelezni próbálna valakinek.
    Az árusok áradata hamar elvonult a városi éjszakába, Hideaki pedig egyedül maradt a parton.
    – Na mi van, nem jön? – Vonta kérdőre hangosan a hiányzó fogadtatóját, de se ő, sem pedig válasz nem érkezett. – Azt hiszem jobb, ha addig körül nézek.
    Esernyőjét összehajtva fordult hát a parti sétány felé, és lassú, kopogó léptekkel megindult az ottani felzaklatott fekete árnyak felé.

  11. Mihelyst felértem a hajóra egy rövid terepszemlét végeztem a vámpír szemeimmel, majd egy aljas mosolyt húzva erre az arcra, ráérősen baktatni kezdtem a fedett kabinok felé vezető ajtóhoz. Valójában nem tudtam, hogy volt akkora vak szerencsém és éppen a fedélzeti főtiszt grabancát sikerült elkapnom a kikötőben, amikor tetszésemre kiválasztottam, hogy melyik áldozza fel magát az érdekeimben. S noha voltaképp ez azt jelentette elméletben, hogy a hadnagyok és a parancsnokok felettem állnak a ranglétrán, így szabadon ítélkezhettek volna felettem. Viszont, gyakorlatilag mindegyikük ellen sérthetetlen voltam. Ha a főtiszt nem volna, csak zavarodottság lenne az alatta szolgáló tisztek és az egyszerű rangnélküli matrózok között. Így akármennyire is szúrta volna bármelyik szemét a különös viselkedésem nem vonhatott felelősségre. Habár valószínűleg a mostani helyzetben sokkalta nagyobb volt az “izgalom”, mint az átlagos rutinnal. Az említett kikötői matrózzal a társai csupán a fedélzetig jutottak. A gégemetszés is csak arra volt jó, hogy pár percre meghosszabbítsák a szenvedését. Végezetül legnagyobb fájdalmai közepette odáig jutott végső elkeseredettségében, hogy ellökve a társait, talpraállt és hőnszeretett késével tűdőn szúrva magát még az utolsó levegőjével belevetette magát a szeszélyes vizekbe. Pont a csobbanás vízhangjától volt hangos a hajó, amikor éppen felérkeztem rá. Ugyanakkor… visszatérve a jelenhez, az ajtóhoz érve egy derék tinédzser körüli fiú súrolta a padlót töretlenül. Megállva letekintettem rá, majd mivel a hátammal eltakartam a maradék lenyugvó nap fényeit ezért ő maga is felnézett. – Mit óhajt, uram? – Kérdezte alázatosan, mégis tengerészhez méltóan a kölyök. – Korog a gyomrom. Menjen előre és szóljon a szakácsnak, hogy készítsen valami ehetőt… – Utasítottam rá parancsoló hangnemben. – De… de… – Szabadkozott fejét rázva. – Ha hajnalban nem csillannak meg a napfény első sugarai a hajó fedélzeten a munkám semmit nem ér. A kapitány úr megvonhatja a fejadagomat vagy börtön be is zárhat. De ami a legrosszabb… – Sütötte le a szemeit a tenger felé. – Kirúghat a tengerészettől! Ezt semmiképp nem hagyhatom! – Rántotta ökölbe a dolgos kezeit. – Ez volna számomra a végzet… – Mondja, majd készül újfent megmarkolja a súroló rongyot. – Hm. – Hallgattam végig rezzenéstelen arccal. – Ne aggódjon, tengerész. Akadnak itt páran magán kívül, akiknek hasonlóképpen jól állna ez feladat. A kapitány “úr” nem fogja észrevenni a különbséget ezt garantálhatom. Plusz, még magának is juthat valami maradék. Szóval, induljon – Intettem egy somollyal. A fiú az első pillanatokban el sem hitte amit mondtam, de hirtelenjében megrázva a felállva bólintott és egy határozott mosollyal be is szaladt az ajtón. Miután elment sóhajtottam egyet, majd azzal a bizonyos “Harmadik Szemmel” végigkövettem a mozgását a konyháig. ” Ügyes fiú… ” Vigyorogtam magamban, majd lassan eltűntem az ajtó mögött.

    …Másfél óra múlva az egyik legtágasabb kabin ajtajánál dörömbölés hallatszik. Bent tartózkodó felverődik az álomból és csupán egy tengerészcsíkos boxerban, kómásan ajtót nyit. – Mi az? – Fogja a fejét az illető. – Azonnal jönnie kell Kapitány úr! A konyhában egy behatoló van! – Kétségbeesett szemekkel szónokol sajátos hangján a korábbról megismert ifjú. – Ehj és ezért felkeltettél te mihaszna kölyök?! Hát itt a sarad! – Pofozza fel a mérgesen a “tiszteletreméltó” kapitány úr. De a kölyök emelt fővel állja a sarat. – Ilyenekkel a Johnson fivéreket keresd meg. Ők majd elrakják láb alól azt a férget. – Csapná be maga mögött az ajtót az utolsó pillanatban megállítja a lábával. – Már megtettem, uram… S most mindketten gyengélkedően fekszenek. – Mormogja az orra alatt. – Hogy… MI?! Mit mondtál..? – Megfagy a vér a Kapitány testében. – Azt, hogy mindkettő a gyengélkedően fekszik. Csakugyan mint a 4 parancsnok úr. – Válaszolja egyszerűen. – Hát miért nem ezzel kezdted?! Máris indulok! – Majd gyors ütemben öltözni kezd és a fiú kíséretében elhagyja a kabint. ~ A következő párbeszéd még az odavezető a folyosón hangzik el. ~ – V-Van valami, amit tudni lehet a behatoló egyénről? – Kérdezi némi elfojtott dadogás mellett a Kapitány. – A Johnson ikrek 10 másodpercet töltöttek bent, de a sikolyuk még félórával az eset után is tartott. Az orvos szerint a megtébolyulás és a poszttraumás stressz egyfajta különleges keveréke lett rajtuk úrrá. – Mondja szemrebbenés nélkül az által hallottakat. – S… S… Mi történt velük a félóra után…? – Bátortalanul, ám tovább kérdezősködik. – Kómába estek, majd egy hullamerevséghez hasonló állapotot vettek fel. – Sétál tovább, de hátratekint. – Nem jön? – Kérdezi teljes higgadtsággal a fiú. – De… megyek…!… – Remegő térdeit megpróbálja botladozásra bírni. – …Nem mondtak mégis valami pontosabbat erről a férfiról. – Nyel egy nagyot, majd felteszi az utolsó kérdését miközben befordultak az utolsó kanyarban. – Egy mondat volt, amelyet kitudott belőlük szedni a kuruzsló – áll meg a fiú az ajtó előtt. – Mi volt az? – Kérdezz vissza hirtelen feltörekvő kíváncsisággal a Kapitány. – “EZ…” – fordítja lassan a hátra a lehajtott tekintetét a fiú – “MAGA A GONOSZ!” – Majd ahogy belenéz a Kapitány szemébe, a kék szempárjai hirtelen elvörösödnek és a Kapitány összerogy félelmében. A következő pillanatban már egy székben fekszik és amikor felébred az én szempárommal kell szembetalálnia magát. – Van egy ajánlatom Kapitány úr. – Mosolyodtam el, miközben az ujjaim közt egy koponyás pénzérmét forgattam. – Mi-Mi?! Maga mégis miről beszél?! – Próbált felállni, de a végtagjai egyszerűen nem vették az az adást. – Ostoba… Az életéről. – Vigyorogtam egy kedvűen, majd megjelentem mellette és kihúzva a nyelvét lenyomtam a torkán az érmét.
    A kapitány negyedóra múlva érzésektől mentes arccal irányította a fedélzeti kormánykereket, miközben újdonsült navigátora jelentett neki minden egyes külső tényezőről. A fiúnak egy tisztességes pozíció illet, így hát megadtam neki. A legénység többi tagját pedig mind egy szálig levágtam. Nos… Én így rendezem egy “ladik” átvételét. A hajó első fedélzetén voltam, amikor megéreztem a feltámadó szél első fuvallatát, ezt követően az ég felé tekintettem, ahol sötét felhők sokasága kezdett hamarosan gomolygó táncba. Igen, már én is éreztem. A Szörnyek Tengerének “kapujához” értünk. Így hát, nekidőlve a fedélzet jobb oldalsó korlátjának, keresztbe font karokkal, és széltől lobogó hajkoronámmal vártam mosolyogva, hogy kilépjen a “vendégünk” a kabinok ajtaján s felfedje kilétét előttem. Mert igen. Tudtam, hogy itt van.

  12. Ösztönösen lopakodnék, akár az árnyék, ha nem keltenék feltűnést a cicáimmal, valamint a jobb kezemet egy kislány foglya. Halkan felmordulok a gondolatra, hogy megint kurva nagy az a nemlétező szívem, amit már rohadt régen ki kellett volna tépetnem valakivel. Hogy hogyan kerülök én ide, a sziget kikötőjébe? Egyszerű, hazavittem az Alcatrazban eltaposott 5 éves kislány holtestét, életet leheltettem belé, majd kikérdeztem őt. Azt mondta, hogy elrabolták, majd megszökött a fogva tartóitól, s úgy került ide, aztán sötétség. Arra gondoltam, hogy hazadobom… vagy valami, de nem a nagy szívem miatt, nem, egyáltalán nem amiatt. Sokkalta inkább azért, hogy ne zavarjon, meg, hogy élje a gondtalan, hercegnős életét, esetleg… nem tudom, de legalább neki legyen normális élete, amíg nem jön el nála az ébredés e világ romlottsága miatt.
    A két tigrisem meg azért követ, mert az előző kalandom sem tetszett nekik. Mármint az, hogy egyedül mentem el, nélkülük, így úgy döntöttek, hogy ha akarom, ha nem, ők követni fognak. Igaz, többet kell fizetnem értük, de legalább lesz valaki a kislány mellett 0-24-ben, ha kellene, és én elfoglalt lennék.
    Mielőtt felszállunk a kapitányhoz megyek, aki éppen sietve menne fel a hajóra. Gyors, rövid beszélgetés kezdődik köztünk, de aztán elkanyarodik a mögöttem lévő tigrisekre a tekintete, nagyot nyelve szólal meg.
    – Nézze! Elvállaltam két személy szállítását, de vadállatokról nem volt szó! – tekintetéből a félelmet és a ravaszságot olvasom ki, pláne, amikor végignéz a kölyökkel a kettősünket, amire a két “vadállat” is morogni kezd, sőt. A drága nőstényem már a száját is megnyalja, extra reggeli reményében. Felsóhajtok. Tudom, hogy ő is menni szeretne, s nekem sincs kedvem mások előtt felhívni magunkra a figyelmet, de ha ez kell ahhoz, hogy beleegyezzen, hát legyen. Ha Show műsorra vágyik, akkor kap is. Emeltebb, de még nem haragos hangnemben szólalok meg, inkább tárgyilagos jelzővel illetném ezt a hangszínt.
    – Figyeljen! Ennyi pénzel, amit kifizettem előre, és pluszba nálam is van még, már az egész hajót megvehettem volna, a legénységgel együtt, tehát fogja be a száját, mert, ha nem teszi meg, akkor én leszek az, aki befogja, de ígérem, az fájni fog!
    Éééésss… igen, elég volt ennyi, hogy kezeit tördelve hebegjen-habogjon, majd félénk hangnemben beleegyezzen, igaz, biztos vagyok benne, hogy ehhez az őt néző matrózok és emberek tekintetei is segítségére voltak.
    – Ren-rend-rendben, cs-csak az állatokat kérem, zárja be őket egy külön kabinba! – elgondolkodtam ezen, majd bólintok, s odaadva neki a pénzes erszényt felsétálok különös, egyedi kíséretemmel a hajóra. Elindulunk a kabinokhoz, majd felosztom a két kulcsot. A két cicamica megy a kicsivel, én meg elleszek egyedül a kisebb, de hangulatosabb “szobába”. Midori, a fekete kardfogú nem tetszően néz utánam, amikor Nyx elindul Nicával a hátán hármójuk közös alvóhelye felé.
    – Ne nézz így rám! Én megtudom védeni magamat, míg ő nem! – rárakom a gyermek összekészített, elhozott cuccait, mire ő is végre elindul. Hmmm…

  13. Kevés olyan hely van ezen a szigeten, ahol a nap minden percében akkora volna a nyüzsgés mint ezen az átkozott kikötőparton. S hogy ezt egy magamfajta szárazföldi bőregér honnan tudja? Onnan, hogy az utóbbi idő nem kevés időt járok errefelé. Nem, egyáltalán nem azért mert “vénségemre” holdkóros lettem és meztelenül parádézva keresem az én “Draculinámat”. Ennél valami sokkalta fontosabb és értékesebb hozta úgy, hogy ezt a pár perces sétát beiktassam a napi rutinomba. Még hónapokkal ezelőtt kezdett el terjengeni egy “pletyka”, mely szerint az emberek világában pár tengerfenéki vadász, Atlantisz romjait átkutatva, megtalálta a bejáratot az egykori Király kincsestárába és mint várható volt hatalmas vagyonra bukkantak. Aranyhegyek, rubinnal töltött szekrények, kincsesláda nagyságú gyémántok és minden egyéb csecsebecse, amely a halandók számára gazdaságot képzi, de természetesen ez belőlem semmiféle kíváncsiskodást nem váltott ki. Ha drágaköveket akarnék szemlélni leballagok azon a bizonyos csigalépcsőn a kastélyomban… Ugyanakkor ezeknek a balfácánoknak volt akkora szerencséjük, hogy még a vezető személyes hadi “trófeáira” is rátaláltak. A több tucat kard és koronázási palást között volt amely, nagyban eltért a többitől és kétségkívül felül is múlotta azokat. Tulajdonképpen, ha megbízom a saját szakértelmemben, -s miért ne tenném?- akkor azt mondom, hogy ez minden bizonnyal egyike a 12 Olümposz-i Istenség hátrahagyott eszközeinek. Nem mondom, hogy ez nem hangzik jobban mint pár apró kavics, de ez sem feltétlen annyira érdekfeszítő számomra, hogy kinyújtsam érte a világ bármelyik pontjáig elérő kezeimet. Ellenben, amikor az ottani világ 7 legbefolyásosabb Don-ja süllyed le egyszerre egy ötéves szintjére a tárgyért való marakodás végett és pillanatokon múlik, hogy melyikük rántsa ki egy világra szóló háború gránátjának gyűrűjét, akkor még ő méltóságom is a homloka helyett inkább az orrnyergén húzogatva az ujjait nyugtatja magát. Szóval mérlegelve a helyzetet rövidesen kapcsolatba léptem a volt tanítványommal az emberek világában és felkértem hogy a megszerzés után rögtön szállítása ide a legjobb embereivel a “csomagot”. Persze megkaptam erre válaszként zavartan tőle, hogy “Mester… neked mindig olyan fura kéréseid vannak!”, viszont egy bájos mosoly után elvégezte a feladatát. A szállítmány feladásra került. Ugyanakkor némi időt vesz igénybe, amíg a két világ között megnyílik az átjáró, körülbelül, az utazás 1/3-a. Így pontosan ebben a hónapban kellett megérkeznie a rakománynak. Szóval, ennek fejében sétáltam a kikötőben. Hamar feltűnt, hogy a hétköznapi megszokott utasszállítók, rakodók mellett a tengerészet 3 hadi hajó is kikötött és ez némi gyanakvásra adott indokot. Ugyanakkor még ez sem volt annyira lebilincselő, hogy folyamatosan magam elé nézzek, s így sikerült az egyik elpillantásom közben neki mennem valaminek. – Hé, figyeljen az orra elé! – Kiabált rám a sértett pasas, -hang alapján annak vélem- akit egyszerűen azzal sikerült 10 méterrel arrébb löknöm, hogy véletlenül hozzáértem. – …Figyelni? – Néztem lassan le a földön fekvő illetőre. Ch… Tipikus matróz. Ha vak volnék is megérezném, hogy az, ha elmegyek mellette… A tengersótól és rumtól bűzlik, de a ruhája makulátlan tiszta. Ugyanakkor, mindeközben körültekintve azt vettem észre, hogy egy üzlet előtt hatalmas tömeg gyűlt össze és csak tengerészek próbálják visszatartani a kíváncsi szemeket. S ahogy jobban megnéztem ezt az üzletet rájöttem, hogy ez volt az, ahova jönnöm kellett: A Régiség Kereskedés, ide kérettem a szállítmányt. De… A tengerészek jelenléte nem sejtett semmi kellemest. Viszont nem kellett sokáig velük foglalkoznom. Elég volt egy kis vérrögöt megidéznem az imént említett matróz tüdejében és rögtön drámai fuldoklásba kezdett. Persze a “hű” társai rögtön odasiettek hozzá, így én akadálytalanul léphettem be. …Pár perc múlva hasonló rezzenéstelenséggel jöttem ki, csupán az “NYITVA” tábla váltott pislákolva “ZÁRVA” feliratra. ” Err… Tudhattam volna. Ha egy olyan fegyvert hozattok a szigetre, amely már önmagában is képes lerombolni azt, akkor nem egy szemét fogja rá fenni a fogát… ” Korholtam magam belül, miközben a tengerészek hirtelen elkezdték felhúzni a horgonyokat. Sürgősen visszaakarták szállítani a főhadiszállásra a haldokló matrózt. S mivel szép kis zűrzavar uralkodott nesztelenül terítettem le az egyik matrózokat irányító tisztet és felvéve az alakját utolsóként még fel libbentem a fedélzetre. Legalább is, én úgy gondoltam, hogy én voltam az utolsó…

  14. – Nilela! Értsd meg, őt már nem fogod tudni megmenteni! Tudom, hogy fáj ezt látni és hogy igazságtalannak gondolod, de ez az élet! – nézek a kis tündérre. Fájt, hogy ezt kell mondjam, de nem tudtam ez ügyben semmit tenni, hisz az üzlet, az üzlet. Oda nem férnek érzelmek. – Amúgy is mi jobbat tudnál felajánlani nekik? – nézek rá érdeklődve. – Ne sodord magad bajba! – figyelmeztetem őt, hisz furcsa, de egészen megkedveltem ezalatt a rövid idő alatt a kis tündérkét. – Maradj ki ebből! – fogom meg a vállait.

  15. Éreztem, hogy Kaguya egyre jobban bosszant. Nem hiszem, hogy a Remus tenyerén álló apró tündért képes lenne komolyan venni, úgyhogy néhány szárnycsapás kíséretében visszanyerem emberi méretem és csípőre tett kézzel nézek a szellemre:
    -Ez akkor sem jogosít fel, hogy megkínozz egy ártatlan élőlényt. Egyszerűen nem tehetsz ilyet. Sajnálom, de ezt nem engedhetem.
    Közben próbáltam segítségkérően Remusra nézni. Nem tudom elhinni, hogy ennyire nincs szíve… képes volt egy élőlényt felajánlani Kaguyának. Na jó, tényleg nincs szíve.
    -Csak meg tudunk egyezni valahogy.