Édenkert

Ez a hatalmas üvegház mely kilométereken át terül el a város szélén, otthont ad a világ összes növényfajának amit ismerünk. Legyen az gyümölcs, zöldség vagy gyógynövény. Ám ezt a csodás helyet átokkal sújtották. Ha leszedsz valamit azért fizetned kell, és nem is akármivel. Lehet az a hajad színe vagy a gyermek kori emlékeid. Az ár attól függ mit tulajdonítasz el. És ez alól nincs kivétel.  

Vélemény, hozzászólás?

341 hozzászólás érkezett az alábbi témában: “Édenkert

  1. A karjaim alatti résszel a lány alá csusszanva és körülfonva őt, figyeltem minden rezdülését a testének és próbáltam kiolvasni, vajon mi játszódik le a fejében? Nem voltam emberi, ezt ő maga is látta, mégse fordult el undorral, vagy kezdett zoofíliát emlegetni, mint annyian… Ez egy kicsit jól esett. A padló repedésein át, kezdtek előtörni az indák én pedig társamra pillantva a kezébe adtam az egyik szablyát, remélve, hogy tudja majd használni.
    – Kishölgy… Csak remélni tudom, hogy tudja használni. Nem tudom, milyen növényről van szó, de a démoni megszállás egyébként sem teszi tanácsossá, hogy puszta testtel álljunk ki a lény ellen. Mindenesetre, a lény egyre bentebb űzte önt is, és így engem is, aki önt védtem… – Az indák áttörtek a kövek közt és egyenesen felénk tartottak. Ekkor megfeszültem a lány körül, hogy meg tudjam tartani, és felemeltem a gaz elől.

  2. Kissé meglepetten kaptam fejemet a Naga felé.
    – Én?- kérdeztem vissza idétlenül, de egyből rávágtam.
    – Pascal. Na és te?- érdeklődtem félrebillentett fejjel méregetve. Nem vagyok nagy rajongója a zöldnek, de az ő pikkelyei tetszettek, érdekes fényben játszottak a beszűrődő napfényben.
    – Még sose láttam hozzád hasonlót ilyen közelről, pedig mindig is érdekelt a fajtád.- magyaráztam, az ajtóra is figyelve, csak hogy ne érjen váratlan támadás.

  3. Végigpillantottam a pihegő lányon és az ajtón dörömbölő indákat figyelve vártam, hogy levegőhöz jusson. Az ajtó még bírta ideig-óráig… De sietni kellett.
    – És… Mondd csak… Te ki volnál? – Kérdeztem halkan és lezártam az ablakot, amin át becsusszantam.

  4. Eléggé gyorsan történt minden, de az indák váratlanul értek, nem volt alkalmam hasonló élményt átélni, és kifejezetten nem is akartam.
    Amikor elkapott egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy a természet áll rajtam így bosszút, mert túlzott nemtörődömséggel viszonyultam hozzá. Ha ezt túlélem, akkor veszek magamnak egy cserepes valamit.
    Szerencsémre, egy kígyószerű lény, talán Naga, segítségemre volt, így a földre pottyantam, amint elvágta az indákat.
    Nos a túlélési ösztöneimmel sose voltak gondok, éppen ezért futásnak eredtem és rohantam, ahogy bírtam az ajtó felé.
    Hátrafordultam, de percekkel később átvágódtam rajta. Mielőtt elterültem volna, az ismeretlen segítőm felemelt a második emeletre.
    Már éppen megszólítottam volna, mikor feltűnt, hogy elrejtőzött, így én inkább befogtam a számat. Addig nem érdemes hangoskodni, amíg ez az izé vadászik ránk, vagy csak rám, ki tudja?
    Feszülten figyeltem az ajtót, ami ugyan vissza be lett csukva, de az üldözőnek, ez nem jelentett problémát.
    Szidtam magam, amiért nem hoztam fegyvert, az egyetlen dolog a mérgem volt, de aligha fogok oda menni az indákhoz és megharapdálni őket. Különben se vehettem biztosra, hogy a mérgem jelen esetben használna e egyáltalán valamit.

  5. Valami ébredezett körülöttünk. Éreztem, ahogy a lány elém hátrál és pulzusomat csökkentve, mégjobban megkövültem. A nő leült mellém én pedig félig felnyílt szemmel figyelni kezdtem. Figyeltem, ahogy remegni kezd a keze és meghallottam, ahogy valami recsegett a háttérben. Ekkor láttam meg a mellettem elkúszó indát. A másik szemem továbbra is s a lányt fürkészte. Ő lassan megfordult és maga is meglátta a felé száguldó indát, ami elkapta a lábait és nekem háttal elkezdte felemelni. Az egyik kezemre felcsatoltam az egyik pengém és behúzva azt, levágtam az indát, így a lány lehuppant és míg kellően kábult volt és nekem háttal ült, levettem a pengém és felvettem az előző pózt. A lány meglátta a növényeket és valószínű ő is megérezte az ébredező valamit a mélyben, mert rohanni kezdett, az indák pedig utána. Éreztem, hogy tennem kell a lányért, így szívverésem ismét felgyorsítva felugrottam a felső szintre és ott csúszva siettem tovább a lány után. A lányt minden irányból ostromolták az indák. A borítékban egy lap volt, rajta egy szó: “Gyomirtás!” “Tehát… Úgy tűnik, a lány megtalálta ami kell.” Gondoltam és a lány mellett csúszva előkészítettem négy dobótőrt, hogyha meg kell akadályozni a dolgok elfajulását. A lány lassan elérte a kaput, aztán hátra fordult. Mögötte, nem tudtam mi van, de az épület még folytatódott. A másodikon teljesen másként nézett ki a dolog. Felemelkedtem, becsusszantam az ablakon, leereszkedtem a lány mögé, de farkam még kapaszkodott az ablakon. Feltéptem mögötte az ajtót és ahogy beesett, felemeltem az emeletre a lányt és bezártam az ajtót. Amíg még nem eszmélt fel teljesen, én a plafon közeli csövek közé rejtőztem.

  6. A főnök táblájáról letéptem egy cetlit és elkezdtem olvasni. Öt aranyért valaki ki akarja takaríttatni a határ út négy-hat szám alatt található épületet. Gyerekjáték és mivel ez lesz az első melóm a szigeten, a főnök keze alatt, így elvittem. A csatornákat mindig jobban preferálta, mint a fenti közlekedést, hisz nem volt annyi ember, vagy egyéb lény és az úttesten átkelésre se kell figyelnem, csak a táblákra… “Vásár utca… Vas út! HATÁR ÚT!” Gondoltam magamban és kibukkantam az egyik csatornanyíláson. Az épület meglett én pedig elkezdtem megkörnyékezni. Nem akartam ennél is nagyobb feltűnést kelteni, így, mikor beléptem, meghemergőztem a sárban, ami a talajon volt és elkezdtem keresni. “Ilyen esetekben kell lennie egy… Á! Itt van!” Gondoltam és letéptem a felső szintre alulról ragasztott borítékot. Ekkor láttam meg, hogy nyílik az ajtó. Beljebb csusszantam, egészen a dzsungel területre. A sár egészen megszáradt rajtam és szürkére vált, így mikor felugrottam a piedesztálra, a látogatót várva, önmagam szobraként, lehunyt szemmel figyeltem. Nem kellett látnom, hogy tudjam, merre mozog és tudjam, hogy miféle. Mégis, valami különös volt benne és egyre jobban feszélyezett, mi van, ha miatta hívtak?…

    • Beljebb haladva, lassan múlt a kezdeti döbbenet hatása, gy alkalmam nyílt kissé észhez térni. Túlságosan is óvatlan voltam az elmúlt pár percben, ami miatt kifejezetten haragudtam magamra. Ha valamit, hát akkor azt megtanultam, hogy sose eresszem le a védelmem. Mindenesetre továbbra is kíváncsian bámultam, mint aki életében nem látott növényt.
      Kicsit megborzongtam, a gerincemen végig futott egy figyelmeztető kis borzongás. Szemem sarkából óvatosan lestem körbe, de nem láttam mozgást, vagy arra utaló nyomot, hogy van itt valaki. Ennek ellenére nem hagyott nyugodni az iménti érzés.
      Valaki valahonnan figyel engem.
      – Nem tudom ki vagy, de gyere elő! Nem szeretek bújócskázni, nagylány vagyok , kinőttem az ilyesmiből, tehát mutasd magad, vagy én kereslek meg.- szólaltam fel határozott hangon, megállva egy olyan helyen, ahol viszonylag nagyobb nyílt terület volt. elméletileg, ha meg akarnak támadni, így nem érhetnek váratlanul.

  7. Mostanság nem igazán akadt teendőm. Mai napomra is teljesen szabad voltam, így jobb ötlet híján elindultam körülnézni. Hiába voltam itt már egy kis ideje, eddig nem igazán szántam el magam arra, hogy felfedezzem a környezetemet.
    Ostoba dolog volt ez részemről, elvégre jobb lesz, ha hamar kiismerem magam. Amennyiben rám találnak, nem adom fel harc nélkül, és ha kell futni fogok, mint még soha… Márpedig ahhoz kelleni fog egy minimális kis helyismeret.
    Ahogy ezen gondolkodtam, fel se tűnt milyen gyorsan értem a város széléhez.
    Ahogy jobban megnéztem magamnak a környezetem, kiszúrtam egy nem messze lévő üvegházat.
    Nem volt gondom a növényekkel, de nálam sose éltek meg sokáig, így különösebben nem is szerettem őket. Ennek ellenére megindultam oda kíváncsiságból.
    Volt benne valami megmagyarázhatatlanul különleges, amit így nem tudtam volna megfogalmazni, talán ez vonzott annyira.
    Az ajtóhoz lépve kissé hezitáltam, de végül beléptem, és ami a szemem elé tárult…
    Csodás látvány volt, nem hittem, hogy egy üvegházban, ami ennyire félreesik a központtól ilyen sok minden legyen.
    Fejemet forgatva, majd nyakamat törve mentem beljebb nézelődni, miközben ügyeltem arra, hogy semmiben se tegyek kárt.
    – Mi ez a hely?- kérdeztem magamtól félig önkívületi állapotban. Talán ez volt az első alkalom, hogy ennyire sikerült rácsodálkoznom a természet csodáira, annak ellenére, hogy végülis ez is mesterséges volt.

  8. *Hálásan bólintott.Leült majd válaszolt-Hát régen imádtam rajzolni és biciklizni,mert akkor éreztem magamat igazán szabadnak és élettel telinek-mondta aztán megkérdezte-Te mit szeretsz csinálni?-majd mint egy kisgyerek úgy vigyorgott.A lábait teljesen elengedte a karjait pedig a földre helyezte.Szívott egy jó nagyot a tiszta levegőből majd Megumira nézett.Kis csínytalan arcáról bármit lelehetett olvasni olyan volt mint egy nyitott könyv.

  9. – Elmosolyodtam, amikor feltápászkodott és megölelt, viszonoztam az ölelését. Engem is jó érzés kerített hatalmába, ahogy ölelt. Mintha csak az ijedt kishúgom ölelt volna védelmet keresve, amit persze mindig talált. Valamiért úgy éreztem most, hogy lett egy fogadott húgom, de nem bántam. Ha segíthetek valakinek, akkor örömmel segítek. Ahogy hirtelen elengedett és megjelent nála az ékkő, elmosolyodtam, mert szép volt a kő. A kezembe adta és össze szorította a kezem. Amikor mondta, hogy az anyukájáé volt és ráhagyta, vissza akartam utasítani, de amikor azt mondta ne tegyem, el sem kezdtem a mondatot.- Köszönöm, Rui. Ígérem vigyázni fogok rá, és nálam bármikor megtalálod majd. -Mosolyogtam rá elfogadva a láncot. Felvettem a nyakláncot, ami kényelmes volt és jól is állt.- Nagy értéket bíztál rám… és ígérem megvédem az emlékeidet és az értékedet… -Mosolyogtam megígérve.- Mondd csak mik a kedvenc tevékenységeid? -Kérdeztem kíváncsian leülve mellé.-

  10. *Rui kicsit megijedt,de aztán ő is már mosolygott.Elvette a kendőt,majd megtörölte szemeit.Feltápászkodott és megölelte Megumit. Olyan jó érzés töltötte el a szívét mikor megölelte.Úgy érezte nem akarta elengedni.Emlékszett mikor a nővérétől elválasztották ugyan így összeölelkeztek.De nem volt ereje sírni inkább csak mosolygott.Hirtelen elengedte a lányt majd megfogta a kezét.Egy gyönyörű zöld ékkő nyakláncot adott a kezébe majd összeszorította a lány kezét-Ez még az anyukámé volt..Kicsikoromban rámhagyta,hogy ez majd megvéd..de úgy érzem ezt neked kell adnom szóval ne utasísd vissza!-mosolygott a lányra.

  11. – Lágy mosollyal hallgatta szavait.- Nekem éppen elég köszönet, ha talpra állsz, és persze, az, hogy kicsit megnyugodtál.- Mosolyogtam rá. Feltérdeltem és egy kendőt varázsoltam, bevizeztem, majd kicsavartam és felé nyújtottam.- Töröld meg az arcod… -Mondtam kedvesen.- Hidd el, Rui… még ha nehéz is így gondolkodni… megéri. -Mosolyogtam rá.- Tudod, sokáig úgy gondoltam milyen szerencsétlen vagyok… de aztán mindig eszembe jut, hogy még az enyémtől is létezik rosszabb… tehát ahhoz képest, amilyen lehetett volna, az ami van még mindig jobb… -Mondtam.- Én négy faj keveréke vagyok. Egyesével ébredtek fel a fajok bennem… Mindegyik ki akart törni és mészárolni. Hatalmas erőm volt… az ébredő és ifjonti fiatal erő a legnagyobb… a szüleim a pincét elvarázsolták, mágikus láncokból készült láncokra vertek és elzártak. Évekig, míg minden faj fel nem ébredt a sötét pincében voltam bezárva, évekig tomboltam… a saját szüleim is képes lettem volna megölni… mindenkinek gyötrő volt, de kitartottak, míg elértem azt a szintet, hogy magam vessek véget a helyzetnek, mert azt senki más nem tehette meg rajtam kívül… Élő példa számomra, mikor elveszíteném eszembe jutnak ezek és megálljt parancsolok. Én vagyok a saját sorsom kovácsa, nem pedig más… te is a magadé… vedd a kezedbe és állj fel. -Mosolyogtam rá.-

  12. *Kicsit összeszedte magát,majd felnézett.Nem tudta mit mondjon,de próbált valamit mondani-Köszönöm,hogy törődsz velem…-kezdte lassan-Nem tudok eléggé hálás lenni neked..-letörölte az arcán hagyott könnyeit,majd elfordította fejét.Nem mert ránézni megint túlságosan bátortalan volt hozzá.Kezeit összeszorította és a lábait kicsit kiengedte.Az ajkait összeszorította,és csak némán ült egy helyben.

  13. – Furcsa volt a mosolya, aztán láttam, ahogy össze húzódik és nem nézett rám, mégis tudtam, hogy elérzékenyült, még ha nem is láttam könnyes szemeit. Ahogy a könnyei potyogni kezdtek a földre és sírt, megöleltem, magamhoz ölelve és simogattam a haját.- Semmi baj… sírj csak… add ki magadból, ami fáj, különben belül emészt fel… -Súgtam neki. Úgy öleltem, hogy erőt adhassak neki és némiképp megnyugtassam.- Nem könnyű, más hibájából elveszíteni egy életet… aztán hirtelen kapni egy másikat… De mindennek meg kell látni a jó oldalát is, különben felemészt a keserűség. -Mondtam lágyan.- Ha azok a dolgok, amit megtörténtek nem úgy történnek, és akkor amikor megtörténtek… akkor ki tudja most hol lennél mit csinálnál… Nem tudhatod jó vagy rossz lett volna neked… csak azt tudod, ami megtörtént… kár azon bánkódni ami lehetett volna… hiszen azt nem tudhatjuk mi lett volna, ha nem az ami… -Mondtam ölelve és haját simogatva, hagyva had sírja ki magát.- Kaptál egy új esélyt, kaptál egy másik életet… Használd ki, hogy kegyes volt a sors és itt lehetsz… Aknázd ki az új lehetőségeidet… -Mosolyodtam el, amit nem láthatott.- Biztosan van vagy volt aki nem örülne ha tudná, hogy te feladtad… a családnak mindig az a dolga, hogy előre hajtson… és azt akarja, hogy mindig felállj, akárhányszor is esel el… Szóval itt vagy, tehetsz, élhetsz… használd ki… -Mondtam, majd vártam, míg kisírja magát és lassan lenyugszik. Érdekes, hogy ilyenkor előtör belőlem az anya, pedig nincs gyerekem, csak egy kishúgom.-

  14. *Rui össze zavarodott.Nem tudja mit válaszoljon csak mosolygott.Kezeit összekulcsolta és jobban össze húzódott majd könnybe lábadtak a szemei.Próbálta visszafojtani,de nem tudta.Előjöttek a rossz emlékei amelyeket átélt gyermekkorában.A szülei halála,majd aztán a nevelőszüleivel való rémes kapcsolata,azután az árvaházról való emlékei végül a bácsikájával rövidke együtt töltött ideje.Fájt neki,hogy nem találkozhat a barátaival és a bácsikájával.Egy ittas ember figyelmetlensége miatt kellett meghalnia.Ez önmagában is elborzasztó nemhogy átélni ezt.Jobban össze húzódott és csak sírt tovább.Látta,hogy könnyei potyogtak le a szép zöld fűre majd a földre.Nem mert Megumira nézni.*

  15. Semmi baj! Nem kell mentegetőzni… megesik! -Mosolyogtam rá kedvesen. Úgy látom hiába aggódtam amiatt, hogy nekem esne. Még egy kérdést is alig meg feltenni, úgy tűnik. A szellemléte meg magyarázta a fajomra tett kérdését, mert a szellemek érzékenyebbek. Látva a zavarát és az aggódását elmosolyodtam.- Semmi baj, Rui. Szép neved van. Sajnálom a balesetedet… de úgy gondolom a szellem lét egy másik fajta esély a folytatásra. -Mosolyogtam rá biztatóan és kedvesen, nyugtatva. – Honnan jöttem? Ezt még sosem kérdezte tőlem senki… Egy másik szigetről érkeztem ide… és most itt élek ezen a szigeten… -Mosolyogtam rá. Valóban elgondolkodtam a kérdésén, honnan is jöttem, de végül találtam rá választ.- Nekem sem volt egyszerű az életem… neked sem… de mindketten itt vagyunk. -Mosolyogtam rá.-

  16. *Elpirult-Jajj sajnálom! -mentegetőzött- kicsit össze vagyok zavarodva..hát az én becsületes nevem Rui..-kissé félénken mondta-Én egy szellem vagyok..egy balesetben haltam meg így szellemként élem tovább mindennapjaimat-egy pillanatra elhalkult majd ránézett.Nem mert kérdezni nagyon remegett,de összeszedte minden bátorságát és megkérdezte-Honnan jöttél?-szólt hozzá alig hallhatóan.Hátratűrte az egyik kis rövid,vörös tincsét és elpirult.

  17. -Leültem mellé, ahogy intett.- Megumi vagyok, már mondtam… -Kuncogtam. Láttam, hogy elgondolkodott, így nem vettem zokon a kérdést, megesik, ha az ember elgondolkodik.- Téged hogy hívnak? -Kérdeztem mosolyogva. A fajomat illetően kissé meglepett a kérdése. Így már nagyon is kíváncsi lettem az ő fajára, mivel az én illatom és aurám el van nyomva a varázslat által, amit a helyet nyomja el. Furcsállva néztem rá, de végül elmosolyodtam.- Hát… én egy keverék vagyok. Vérfarkas-démon és Sárkány-neko keveréke. -Mondtam figyelve őt.- Te mi lennél? -Kérdeztem érdeklődve. Feltűnt a jó kedve, ami lényegében jó, így talán nem esik majd nekem, de ugyan akkor volt benne valami furcsaság is. Valamiért az volt az érzésem, hogy indokolatlan ez a jó kedve.-