Az őrület piramisa

Van néhány remekbe szabott bóvlinak tűnő medalion, ami járja a világot. (Az egész olyan, mintha egy darabba öntötték volna, de az egyik fele homokkő szerű, a másik pedig áttetsző, vörös kristály.) Kézről-kézre járnak és ha megfelelő energiaszintű lényre találnak, akkor azt elragadják és egy másik dimenzióba viszik. Egy piramisba, aminek a kicsinyített mása maga a medál. A piramis folyamatosan változik és igyekszik csapdák, vagy szörnyek idézésével az áldozatai életére törni, hogy őket is megszerezze. Sokak szerint a piramis maga egy gonosz lény, míg mások úgy vélik a piramis “vörös szektorában” vár a szerencsétlen áldozatokra a megelevenedett, tömény gonoszság. A piramis, voltaképp egy küldetéssorozat, amiben, habár a szabályokat nem ismertetik az elején, a játékosnak kötelessége betartani, mert ha nem, megcsapja az áram. Tehát ha megpróbál az illető egy hirtelen (mondjuk csapda miatt) megjelent úton egy szintet ugrani, az büntetést von maga után. Ha valaki külső fegyvert visz be, az is büntetést von maga után. A piramis egész területén minden természetfeletti erő blokkolva van, így aki, ahogy odakerül, úgy is marad, míg ki nem jut onnan. (Ez az alakváltó és testformáló képességekre főként igaz.) A büntetés dózisa minden “szabályszegéssel” nő. A barna szektorban kezd az utazó és egy vörös, kristályból készült oldalra jut át végül, ahol is már látszik valami derengés kívülről. A piramis hatalmas kincseket – és az emberiséggel egyidős, vagy még ősibb ereklyéket is rejthet, ám ennek felderítése a bátor utazókra vár. Az egyetlen ember, aki látta a kijáratot és a piramist is, – egy jós – aki állítása szerint az ajtótól egy hídon át sétált a kapuhoz, ami a győztesek jutalmát, a szabadságot rejtette. (Ez persze csak egy látomás volt.)

Vélemény, hozzászólás?

21 hozzászólás érkezett az alábbi témában: “Az őrület piramisa

  1. A denevérek felhője összeállt egy emberi alakká. Aztán az emberi alak egyre személyesebbnek hatott és végül megjelent Elena arca egy sötétségből szőtt csuklya alatt. Az egész ruháját árnyakból gyúrták, így ha egy kicsit takarásba került, teste már érinthetetlen volt. Nem tudtam, hogy az egyéb, kábító méreggel átitatott csonttőrjeim, amik eltűntek az árnyai közt, eltalálták-e egyáltalán? Kriger a fáslijával támadt rá és egy gubót fonva köré fásliból, elzárta. A gubóból egy csáp tört elő és falhoz vágta az alkatrészekre eső Krigert, aki percenként kezdte összerakni a testét, mint egy eleven kirakóst. A gömb ízekre szakadt és előbújt belőle ő. Az arcát már egy csontmaszk takarta én pedig tudtam, mi az egyetlen lehetőségem. Mágiát használni képtelenek vagyunk, de úgy nézett ki, ez kivitelezhető. Előre törtem és Kriger torzóját pajzsként magam elé tartva hárítottam a csapásokat. Minden egyes csont reccsenése hallatszott és sajnáltam is, de ezt meg kellett tennem. Az utolsó pillanatban visszahajítottam Kriger torzóját a lábai és karjai közé, amik ismét hozzá tapadtak a torzóhoz, ő pedig feltápászkodva keresni kezdte a bőszen magyarázó fejét. Elena második csáp támadása ekkor csapott ki, én viszont félre bukva előle, bebukfenceztem a köpenye árnyaiba. Nem a köpenye alá kerültem, ezt tudtam, mert a köpeny anyagát meg se éreztem, csak hirtelen fű került alám. Nem láttam semmit, Elena ragyogó vigyorán és szempárján kívül, mert a szememnek még szoknia kellett a sötétet. Lehunytam a szemeimet és csak ültem a harmatos fűben. Lassan kezdtem egyé válni a hellyel. Megéreztem, több közeledő alakot. Mindegyiknek Elena szaga volt. De egy volt, aki állt, mint a faszent és vagy húsz, ami kezd bekeríteni. Feltápászkodva keresztül szaltóztam a tömegen és megfogtam az egyetlen alakot, aki nem mozdult.
    – NEM NYERT!~ – Hangzott a suttogó hang. A szemem lassan kezdte megszokni a sötétet és kezdtem látni a testeket és az általuk kiadott hőt. Mindegyik jéghidegnek tűnt, az egyik legelöl közeledőn kívül. Kirántottam alóla a lábait és alá zuhantam magamhoz ölelve. Magamhoz szorítottam és hónom alá csapva, felugorva futni kezdtem egy irányba… “DE MERRŐL JÖTTEM?!” Minden egyformának tűnt. A kaput pedig nem láttam. “Kéne egy kis segítség!” Gondoltam elkámpicsorodva és ekkor jött a Deus Ex Machina. Egy kéz zuhant be hozzánk. A kéz irányába rohantam és kirúgva megtaláltam a kaput és Elenával együtt kiugrottam. Az árnyalak maszkja alól eltűnt a test. Kriger ISMÉT a fejét kereste, amit a kirúgott keze csapott le, amit felém tartott. A segítő kezet, amit nyújtott elfogadva, az árnyalak maszkjába csaptam. Az ketté repedt, aztán mégegyszer ketté és négy darabba törve leesett. Az árny pedig végleg árnnyá oszlott. A harc véget ért, Elena visszatért, bár még eszméletlen volt, Kriger is összerakta magát, előttünk pedig kitárult egy kapu. Minden falat vörös, áttetsző kristály alkotott és láttuk a távolban az űrben ragyogó csillagokat. Körbe néztem és figyelni kezdtem a csapatot. “Ígérem, visszaváltoztatom mindannyiótokat!” Gondoltam és a lassan teljes, vak,, mágikus sötétségbe burkolózó folyosót figyeltem… “Vajon mit rejtenek az árnyak?”