Az állomás

A szigeten található a világ első űrliftje amit egy különleges generátor ami a környezetből nyeri ki a mágikus energiát ezzel hajtva a liftet. A tetején egy kisebb város méretű bázis található, itt éttermek, fürdők és szórakoztató helyek találhatóak. Némelyik helyen van gravitáció némelyik helyen pedig meg szüntették. A bázison vannak elzárt részlegek is amik főleg laborok és hangárak ahonnan a Holdra szeretnének hajókat indítani.

Vélemény, hozzászólás?

40 hozzászólás érkezett az alábbi témában: “Az állomás

  1. Letettem boszit és ittam a mellettünk folyó vízből. Mivel folyton fertőtlenítik, itt minden iható és ehető, amit a szervezet elbír… ELVILEG… “Haladni kell a korral, ugyebár. Az emberiség többszáz tagja hal meg vérhasban a mai napig, ezek meg itt fertőtlenítgetik a saját sz*rukat…” Gondoltam megvetéssel és a falhoz léptem. Rácsaptam egyet, mire egy panel behúzódott és felcsusszant, így hozzáférhető lett a konzol. Egy erősebbnek látszó kőtömböt felvéve a gép elé tettem és dolgozni kezdtem.
    – Ha igazam van… Gondban vagyunk! – Szóltam. – Az elit őrséget csak egy dolog irányíthatja: Az állomás szíve, Miriam… – A billentyűzet egyenletesen kattogott a mancsom alatt és ahogy be akartam lépni a belső információs központba, láttam, ahogy lecsapódik a fémlap. A kő kiesett, de annyi időt pont hagyott, hogy kihúzzam a kezem, a fémlapot pedig pont annyira rongálta meg, hogy fel tudtam tépni, mert a két mancsom befért a lyukon. A recsegésre itt-ott megmozdultak az áramlatok, ahogy felemeltem a fém lapot és folytattam a munkát. – Van egy pár gumi kesztyű! Vedd fel! – Szóltam és ekkor kezdett el rázni az áram!

  2. – Szavait hallva elmosolyodtam, hogy azért jól van a helyzethez képest. Figyeltem az eseményeket, a vízbe ereszkedő fénybunkót. Mivel itt még nem jártam, azt nem igazán tudtam pontosan mi is az, de azt sejtettem, hogy semmi jó nem lehet ebből. Macskává változott és macska alakba taszított engem is. Átváltoztam a megszokott fehér színű macska alakomba. Nem örültem, mert ilyen helyzetben sose váltok állati alakomra, de most nem én indítottam el a folyamatot. Figyeltem a piros fényt, és inkább hátráltam volna, de nem mozdultam még meg. Amikor vissza változott és a kezében fogva szaladt figyeltem a környezetet. Nem lett volna jó valamilyen meglepetés. Reméltem nem is ér minket meglepetés, pláne ilyen alakban nem. Macska alakban korlátozottak a lehetőségeim. Elgondolkodtam szavain. Hátha láttam korábban olyat, ami segíthet neki. Végig gondoltam utunkat mióta itt vagyunk, de nem láttam olyat ami segítene. Teljesen macska alakot öltöttem. Figyeltem körbe és törtem a fejem valami megoldáson. A steril krokodilok furcsán hangzottak, de a csatornát megfigyelve, lényegében tényleg így van… csak kissé irreálisnak tűnik a tény maga.-

  3. – A csatornalakók is ritkán járnak erre… Gyűlölik, hogy olyan hosszú az emelet száma! – Szóltam és megtapogattam boszi lábát. Bőven volt okom nem is kevéssé idegesnek lenni, de nem érdekelt. Sokkal inkább érdekelt a fénybunkó, ami lassan ereszkedett le a víz közepébe. Tudtam, hogy futnunk kell, de még mindig nem volt tiszta a kép: Miért? Mi az, amiért a nagy agy, az állomás biztonsági központja kiküldené az elit őrséget ránk, aztán még a fényhálózatot is aktiválják?… Mi ér neki ennyit ebben a helyben? Megláttam egy képernyőt és azt is, hogy már alig van időnk… A víz a biztos halált jelentette… A csatorna csak nagy valószínűséggel eredményezi azt… Macskává változtam és macska alakba taszítottam boszit is. A következő pillanatban megtörtént, amire számítottam: A járda kis kockáinak réseiből erős fény tört elő. Fél percig tartott, aztán eltűnt… “Piros! Vajon milyen íze lehet?” Gondoltam, de nem nyaltam meg… Mikor a fénybunkó emelkedni kezdett, éreztem, hogy haladnunk kell. Visszaváltoztam és elkezdtem rohanni. Kezemben a lassan átváltozó boszi, zsákomban minden ruhája.
    – Kell keresnünk egy portot, mert azon át talán le tudok kérni valamennyi információt… Folyton sterilizálnak mindent, tehát a csatornától ne félj… Csak steril krokodilok vannak benne!

  4. – Az újabb rakéta már gyanús volt, több kárt okozott, mint az előbbi. Azért a sátánista templomért kár volt. A robotokat látva az jutott eszembe mekkora kár, hogy a kedvenc katona barátnőm és a vámpír miért nincs most itt, hogy ezt a sok roncstelep szökevényt lerendezze? Se baj. Nélkülük is megoldjuk. Az engem szorongató apácára sandítottam. Nagyon egy helyben tartott, miközben úgy tűnt neki akarnak esni Anthraxnak. Ezt azért eléggé nehezményeztem. Noha, a meggyőzése a sikítósra azért tetszett. Az engem ölelő lányt leszedtem magamról és ellöktem. El akart kapni újra, de ekkor kapott el valaki más, akitől nem vettem zokon, hogy hozzám ér és megszokott módon babaként ráncigál. Ezek a robotok modernebbek, mint amit ismerek… pontosabban akit. A bázis őre is elég modern szerkezet, de talán ez még neki is sok lenne. Dora viszont begyűjtené fejlesztésre. A zsákok miatt feszült voltam. Elkerült egyet, ahogy rohanni kezdett. A másodikat is, de már a harmadikat részben elkapta. Ettől ideges lettem és aggódtam. Megfogtam őt, hogy véletlen se veszítsük el egymást. Nem akartam, hogy megsérüljön még jobban, de most nem volt nálam a sálam. Tényleg! Hol a sálam??? Szerencsére vissza talál hozzám… de akkor is! Hol a sálam? Amikor az üveg betört és átcsúsztunk kicsit nyugodtabb lettem. Ekkor pottyantunk a csatornába. A fejemben a “Bosszú” szó kezdett reklám feliratként villogni. Tee! A csatorna!?!? Ez komoly? Megint?! Ezért még szorulni fogsz! Morogtam magamban, amikor átestünk a csatornán. persze nem gondoltam komolyan, csak morogtam. Nagy esés volt ahogy átrepültünk a folyó felett és az utcán pottyantunk le. Én még csak el voltam… de Anthrax talpra állított, majd egyszerűen elvágódott. Jött egy sikítási kényszer, de csendes maradtam.- Anthrax! -Oda léptem és idegesen néztem meg. Azért megnyugtatott, hogy csak ájult. Fejéhez térdeltem és fejét ölembe vettem. Gyógyítani nem tudtam, mert erőm már nem maradt sok, de tiszta vízzel és az apáca ruha letépett darabjával, amivel lényegében térdruhává redukáltam a nehezen szerzett álcát, de nem érdekelt, finoman itatgattam a fejét, hogy magához térjen. A teljesen üres utca is gyanús volt, ezért figyeltem. Lépteket nem hallottam, de mégis furcsa volt valami.-

  5. Az apócát elintézték, így nem lett volna több dolguk velünk… Voltaképp senkinek. Mégis felrobbantották előttünk a fő templomot. Aztán mellette a katedrálisba is bezúgott egy rakéta és a romokat, a katedrálist és a mellette álló – sátánista – feketetemplomot összerántotta egyetlen, gombnyi kis tallérba. Hátra néztem és sokkzsákokkal, fénybunkókkal és kemény fejekkel állt mögöttünk a rendszerint húsz-húsz bombával felszerelt elit biztonsági alakulata a robotoknak. Az egyikük bezárta a tenyerén a gránátvetőt és fénybunkót ragadott. Az apáca, fülem ellen elkövetett merényletének a nyugodt, csendes és alaposan megindokolt meggyőzésem, és az öklöm vetett véget.
    – Moderálja már magát, nővér! – És az azóta vérző orral, DE CSENDBEN földön fekvő nőre néztem. “A gravigránát és a szupernova kilőve… Van még gáz, tűz, elektromos fegyverzetük és ki tudja még mi, azóta, hogy legutóbb szembeszálltam eggyel egy arénában.” Gondoltam és figyeltem, mit is lehetne hasznosítani. Az oxigén nem probléma… A víz nem árt. Az elektromossághoz fel kéne hasítani őket, az meg nem jön össze, mert sárkánypikkely borítja őket. Megragadtam boszit és a maszkomat megigazítva futottam. A robotok gyorsak, de még ők se láttak khált. Az első zsák előtt egyszerűen megálltam, az meg tovább száguldott. A levegő egyre nehezebb lett. Nem tudtam, miért akarnak minket, de tudtam, nincs időm nézelődni. A második zsák egyszerűen mögém repült, mert azt várták, megint meg akarok majd állni. A világításnak hála láttam, hogy mi lesz a célom. A harmadik zsák kissé meglepett és lábaimat kirúgva minimalizálni tudtam azt, mennyire ráz meg. A hátamon csúszva beszakítottam a biztonságiüveget, aminek a helyére rögtön másik csusszant, de az idő pont elég volt, hogy leszáguldjunk az undorítóan steril csatornába. Nagyot zuhantunk és a csatorna folyója felett átrepülve végül a járdán landoltunk. Az utolsó, amire emlékszem, hogy fáj a fejem, mert landoláskor az tompított, felállítottam boszit a járdán és körbe pillantottam… “Sehol senki!” Gondoltam és elvágódtam.

  6. – Miközben a szám töröltem meg figyeltem őt, aztán körbe néztem. Mikre rá nem tud venni… Jutott eszembe. Az orrom már kitisztult és a füleim is a régiek. Nem bántam a jelenleg hiányzó öltözetem… még. Szimatoltam az orrom tesztelése végett. Érdekes illatok terjengtek, főleg kedvenc testőröm illata volt édes. Amikor elsétált pár lépésnyit, hogy kinézhessen meglepődve figyeltem, kíváncsian mire készül. Amikor berántotta az apácát izgalmamban előugrottak a macska füleim, amiket rögvest el is tüntettem. Azért… megverni… hát… hatékony módszer az biztos. Figyeltem, ahogy veri a jelöltet. Nem sajnáltam, csak figyeltem. Amikor a kezembe nyomta a ruhát, érdekes illata miatt nem igazán örültem, hogy fel kell vegyem, de felvettem. Amíg öltöztem ő is felvette a csuhát. Egészen jól mutatott csuhában, sőt nagyon is. Mik járnak a fejemben?? Koncentrálj! Amikor elindult kiléptem és a többiekhez csapódtunk. Észre vétlen, tökéletes módon. Anthrax mögöttem. Körbe pillantottam. A mellettem sétáló fiatal apáca nagyon izgatott volt, amit az illata is mutatott. A rakéta becsapódott. Oda kaptam a fejem. A tömeg zúgolódni kezdett, majd pánik látszott kibontakozni. A fiatal apáca a nyakamba ugrott ijedtében és majdnem ledöntött.- Nade… semmi baj… -Mondtam a fiatal lány megölelve, ha már rám ugrott és acélos szilárdsággal korlátozta a légvételeim számát. Nem vádoltam, nagyon megijedt, de attól még nekem szükségem van oxigénre. Fel pillantottam a robbanásra, majd Anthraxra, akinek éppen a fülébe sikított egy nő, akit a robbanás ijesztett meg. Ez harap! Pislogtam, a sikítós nőn, mert észre vettem a fogai furcsaságát.- Ez harap! -Nyöszörögtem ki, mert a nő Anthrax mögött állt és mi tagadás a magas C azért elsőre is meg volt. A robbanás viszont érdekelt. Ki és miért? Farkas nyomozó ösztöneim fellobbantak.-

  7. A kivetkőzőshow-ból kijutottunk, nekem kellően üres volt, aminek üresnek kell lennie, boszi pedig a száját törölgette… Tovább kellett állnunk, de boszi hiányos öltözete túl sok volt nekünk. Így egy fél perc alatt elkapnák a biztogrammok, nekünk pedig arra nem volt időnk, hogy arra várjunk, mikor aláznak meg egy egész világ előtt egy ilyen remek művésznőt… Éreztem, hogy pokolra fogok jutni, mikor megéreztem a sok árus közt az illatot, amit évszázadok óta hetek és mérföldek távolságából is felismerek. “APÁCÁK! 1 apóca…” Ez a két fontos megállapítás olyan tettekre sarkallt, amit később se bántam meg. Kinéztem a közeledőkre… “Nincs apóca!” Megragadtam az egyik hátul kullogó apáca torkát és berántottam magunkhoz. Szerencsére elég gyorsan, hogy ne tudjon sikítani és ne lássa senki, még a biztogrammok se. Egy kicsit meggyepáltam amikor kiderült, hogy virsli került a pitébe, aztán levetkőztettem. Kielégítő jelmez volt, hogy minden legyen, ami nekünk kell, nálam pedig még nálam volt a csuha. Felvettem, amíg boszi öltözködött és az apócát ott hagytuk. Felcsapódtunk az apácák menetéhez. Én leghátulra, mint felügyelő pap, Boszi pedig elém egy másik fiatal apáca mellé. Fél perccel később láttam egy kirakat visszatükröződésében, hogy egyszál tangában előbotorkál és keresi a tetteseket. Nem volt rá sok ideje, mert két lélegzetvétel alatt már rajta is volt a mindent eltakaró sokkháló és már csak annyit lehetett látni, hogy valami vonaglik egy fekete zsákban, aztán már nem mozdul. Valahogy… kevésbé kegyetlen eljárásra emlékeztem. De ez történt, ez van. “A lift felé tartunk vajon? Egy fenét. A templomba! Egyikünknek se tanácsos hely!” Legnagyobb meglepetésemre ekkor csapódott be egy rakéta az épületbe, de a robbanás még nagyobb volt. Mi lehetett? Az állomás legfelső szintjén, ( A négyszázötvenhetedik emeleten, ahol egy emeleten van a templom, a kocsma és a sztripbár…) valaki felrobbantotta az egyistenhívők egyik legnépszerűbb hitének központját… A templomtér legnagyobb épületét.

  8. A liftben megállva a másik liftre pillantottam. A liftek alja nincs rögzítve… És a cső is inkább csak egy erőtér… Így nem hinném, hogy nagy gondot jelent, hogyha a földtől kicsit lemarad az állomás, vagy hasonló… Magamra rántottam a lányt és elindult a lift… Ahogy haladtunk, egyre csak azon gondolkoztam… Mi az anyjáért van alattunk padló?… Elértük a talajt és kiléptünk. Steril, fehér, porcelán szerű volt minden körülöttünk. És az ég… Fekete. Tiszta fekete. Nem volt sehol a hold róla, csak hihetetlenül sok csillag. Ekkor tűnt fel valami oldalt… A föld… Felsegítettem Dyore-t és fejemmel a föld felé intettem…
    – Van egy sanda gyanúm, hogy rossz felé jöttünk… De… Egy másik sanda gyanúm…. Hogy alig néhány perccel késtük le a vevőd… – Böktem a fejemmel először a föld felé, aztán az átvágott torkú koronahercegre. – És… Igen. Ott az én megrendelőm is… – Mondtam rossz érzéstől eltelve. A hercegnő épp a tőrét tisztogatta. – Szóval… Mégse meghökkentően kis vagyon az az egy holdas terület… Üdvözletem… Holdhercegnő! – A hercegnő gonosz vigyorral bámult rám, én pedig kicsit előre löktem a lányt. – Ahogy kérted… – Suttogtam és hátrább léptem. Egy zsák arany landolt előttem a komornyik jóvoltából. Én felvettem, megemeltem és letettem. Súly alapján annyi, amennyit megígért. A nő előre lendült tőrével és gyilkos, visongó kacaja betöltötte a holdfelszínt. A két dobótű és a tőr egyazon pillanatban csapódtak be. A tűk a szemeit, a tőr pedig a száján keresztül a tarkóját szakította át. A komornyik azon nyomban lendült volna, de a mérgezett tűvel, amit az érzéketlen lábába kapott, már nem tehetett többet egyetlen fájdalmas halálhörgésnél. Megvontam a vállam és felvettem az aranyat. – Tudod… – Kezdtem… – Nem vagyok Uralkodó párti cicus… A nevem Anthrax… – Mondtam és felsegítettem az önkívületben remegő nőt a földről. Fogalmam se volt mi történt, de a két lift felrobbant idő közben. A hercegnő viszont hagyott valamit. A személyes hintóját. Beültettem a lányt, felültem a bakra és a szonikus korbáccsal a kozmikus lóerők közé csapva bekapcsoltam a pajzsot és elindultunk a föld felé. Fogalmam se volt, hall-e valamit, vagy felfog-e valamit abból, amit magyarázok neki… De mindegy is volt. A lényeg inkább az volt, hogy a nagytöbbség gazdagabban utazott haza… a többiek meg az örök vadászmezőkre.

    VÉGE

  9. Leértünk az étel lifttel és kilökött a másik macska. A földre huppanva vette le rólam a talizmánt én pedig hirtelen visszalakulva jól esett feküdni.

    – Ne, ne,ne mozgass kérlek. –mondtam neki és ahogy mégis felállított elengedve őt fordultam el tőle és adtam ki a gyomrom tartalmát. Hirtelen lettem falfehér és próbáltam magam összeszedni, míg ő a konyhapultra ültetett fel. Ő maga a fal mellé ült le és engem figyelt.

    – Én szóltam, hogy ne mozgass. –nyekeregtem a hasamat fogva és úgy álltam fel mikor már nem szédültem. A csaphoz lépve öblítettem ki a szám, s ekkor láttam, hogy ő az ajtó felé megy. Mély levegőt véve mentem utána mikor rendbe hoztam magam.

    – Nos… akkor menjünk. –mondtam és kinyitva teljesen az ajtót léptem ki rajta. Egy bárd lendült felém, ami lecsapta volna a fejem, ha nem guggolok le. A bárd az ajtófélfába állt bele. A robot lábát megfogva idéztem meg a villámokat és zártam rövidre azt.

    – Ezt is megúsztuk… – sóhajtottam és felnéztem fel a Khálra elmosolyodva. –Szeretnék már lejutni, szóval ha megengeded ezt a kis utat a magam módján intézem. –Jegyeztem meg neki és felállva fogtam meg a kezét és pajzsot vonva kettőnk köré indultam meg. Jöttek ugyan robotok, de azok nem jelentettek gondot. Ha lőttek is csak arra volt jó, hogy észrevegyem őket. A fém falakat kihasználva vezettem beléjük kósza elektromosságot és mentem tovább a lift felé. Odaérve végre nyomtam meg a gombot.

    – Szállj be. –mondtam a védelmezőmre nézve elengedve a kezét. Ekkor éreztem hirtelen gyengeséget és a pajzsom is megszűnt. A lift elé elhelyezett csapdába sétáltam bele. A lábamat a talajra szögezte egy láthatatlan erő. A lift önmagától működni kezdett. Erősen felfénylett, ahogy elkezdte elszívni a mágikus erőmet.

    – A jó édes fenébe! –nyekeregtem fel miközben letérdeltem, mert nem bírtam állva maradni.

  10. Az ételliftből kirángatva levettem a fejéről a talizmánt és felállítottam. Hóna alá nyúlva átkaroltam és hagytam, hogy rám nehezedjen.
    – A talizmán levétele után szokásos tünet a hirtelen testváltozás végett a szédülés, vérnyomás csökkenés, hányinger… – soroltam és leültettem egy pultra, leülve a fal tövébe figyeltem, ahogy lassan összeszedi magát. – Amíg te “gondolkozol”, én gyönyörködöm a kilátásban. – Visítva felnevettem és a lassan feltápászkodó lányt figyelve lassan magam is felálltam és kicsaptam az ajtót. – A lift már nem lehet túl távol… TALÁN… – Suttogtam és figyeltem, nehogy valami meglepetés érjen engem, vagy őt.

  11. Hirtelen fogta meg a nyakam kitörve a gyógyításomból. A fénygömb elillant és vele szinte egyszerre alakultam át macska alakba. A ruháim szerencsére szőrré változott. Felállva kicsit tántorogtam négy lábon és szúrósan néztem fel a Khálra.

    – Te most komolyan macskává változtattál? -kérdeztem mikor beugrott mellém az étel liftbe és ahogy megnyomta a gombot én lefeküdve kuporodtam össze. Utáltam a szűk helyeket, de még jobbanutáltam volna ha meghalok.

    – Köszönöm, hogy segítesz kijutni, bár még a nevedet se tudom… -sóhajtottam és mikor láttam a közeledő fényt keztem reménykedni, hogy végre kiszabadulhatok erről az istenverte helyről.

    – Remélem ez a szerencsétlen állapot nem sokáig tart… nem bírom használni az erőmet átváltozva. -morogtam farkamat ingatva.

  12. – Inkább alakulj át! – Szóltam a lány grabancát megfogva, aki rémületében észre se vette a homlokára felcsapott átváltozómedált, ahogy hirtelen átalakult macskává én pedig betettem őt az ételliftbe. Macskává alakultam és rá néztem. Vártam egy kicsit a kegyetlen, rosszalló tekintetében fürdőzve és megnyomtam a gombot, ami lefelé vitte a liftet…
    – Következő állomás: A konyhanyau!
    Suttogtam és lassan fény szökött be a liftbe.

  13. Elvette a nyilat, amit be is töltött, majd célzott a belépő nagy robotra és amikor lőt ő maga is elrepült az ellenkező irányba. Gyorsan szaaldtam oda hozzá. A pajzs amit köré vontam az ütközés pillanatában robbant szét, de valamennyire megvédte őt az ütközéstől. Hamar odaértem hozzá és ekkor jött a következő támadás ellnünk.

    – A rohadt életbe! -káromkodtam most már el magam ténylegesen. -Nem lehet ez a valóság… -sóhajtottam ám nem sok időnk volt eljutni ám felállva én mégis meg akartam próbálni. Ekkor kapott el megint a Khál és berántott magával egy szobába. Az ajtó hamar bezárult mögöttünk és szerencsére megúsztuk az ürben való kikötést. Mellette tédeltem és a szoknyám igazítására néztem ismét rá.

    Szavait hallgatva vontam fel a szemöldököm és úgy néztem mit csinál. Mikor kinyitotta az étellift ajtaját és láttam a szűk helyet és ahogy a végtagot beledobja elhúztam a szám.

    – Remek… még egy szűk hely… -sóhajtottam és úgy néztem rá érdeklődve.

    – Rendben, de nem foglak itthagyni és előtte meggyógyítom a sérüléseid. -mondtam feltérdelve és kezemet a mellkasa felé helyezve fénylett fel alatta a levegő és a fényt hozzáérintve bundájához érezhette, ahogy a gyógyító erő elkezd belé áromolni és alap gyors regenerálódását még jobban felgyorsítja.

    – A nevem Dyore Narrison. -mutatkoztam be neki, ha már van egy kis időnk és pihenőnk.

    – Mikor fognak rájönni, hogy itt vagyunk? -érdeklődtem tőle felnézve szemébe.

    – Az ételliftbe pedig mind ketten beférünk, ha macska alakot öltesz. Én bemászom előre te pedig bejösz az ölembe. Nem foglak itthagyni, szóval vagy így megyünk vagy keresünk más kiutat. -mondtam körbenézve.

    – Ha az ablakon keresztül kimászunk akkor egy darabig életben tudunk maradni a védőmezőmben. Bezárom annyi levegőt amennyit csak tudok és akkor lentebb juthatunk a mágia segítségével. -mondtam hirtelen ötletemet újra a Khálra nézve.

  14. Betöltöttem a nyilat és célra tartottam. A kharei rombolót nem véletlenül alkalmazzák gólemek és erődök ellen. Egy ilyen létesítményhez felesleges volt védekezésre, de most kifejezetten jól jött. Célra tartottam, aztán egyetlen kattanás és a dárda elrepült, a robotot a falhoz szögezve, aki teljesen szétroncsolt testtel ott is maradt. Én pedig a földön ülve száguldottam az ellenkező irányba. “TE HÜLYE! EZT EGY SZÁZAD FOGJA, MIKOR ELSÜTIK!!!” Kiáltottam gondolatban és nyekkenve csapódtam a falba. Ekkor ismét egy riadó szólalt meg. A nő felém rohant és mikor végre elért és felsegített, megszólalt egy újabb riadó.
    – FIGYELEM! Az állomás elleni lázadás és merénylet, valamint az, AZ ÖNÖK VÉDELMÉBEN kirendelt őrrobot megsemmisítése végett, az állomás második emeletéről kiszivattyúzunk minden levegőt! Kellemes fuldoklást az űrben minden szemétnek! Tisztelt lakók! A kettes protokoll lép életbe! Három… Kettő… Tudtam, hogy nincs sok lehetőségünk. És arra végképp nem volt időnk, hogy a másik lépcsőházat elérjük, ezért az egyik belső zsebemből előhúztam egy kezet és a zárra rácsapva, felnyitottam egy szállást. Beugrottunk és az ajtó bevágódott mögöttünk. Teljesen egyedül voltunk benn és hallottam, hogy odakinn egyetlen cuppanásra kiszáll a levegő. A hölgyre néztem és segítettem megigazítani feltűrődött szoknyáját.
    – Nos… Van egy jó, egy rossz és egy mégjobb hírem. – Kezdtem. – A jó: Már csak egy emeletet kell lemenni. A rossz, hogy kinn nem mehetünk, mert ahogy ez az ajtó kinyílik minket is kicuppant a vákuum… A mégjobb pedig… – Megütöttem a falat egy ponton és lenyílt egy nem túl nagy fülke, ahol egy ember NAGYON ÖSSZEHÚZVA MAGÁT talán elfér… – Van étellift! KEZESKEDEM ÉRTE!~ – Dobtam el a már nem kellő végtagot a zsebemből.

  15. A robot összezúzása után mentem volna be a lépcsőházba, mikor hirtelen megint rántást éreztem és a földön találtam magam, majd a Khál mellkasán, ahogy lefele csúszunk az alsóbb szint felé. Nem tétováztam. Egy jég mágiát használva tettem csúszósság és simává a lépcsőt, hogy azon ne zötykölődjön, majd a lépcső aljára egy hókupacot idéztem meg, így abba csúsztunk bele. Hamar lepattantam róla.

    – Jól vagy? -kérdeztem kezemet nyújtva neki. Az ajtóhoz lépett bár nem értettem minek akar oda bemenni, mikor még egy szintet mehetnénk itt lentebb.

    Mégis bement és a nyilpuska dárdája majdnem keresztül szúrta. Annyira gyorsan pörögtek az események, hogy én csak az ajtóból szemléltem. Azonban mikor láttam hoyg az egyik pontosan felé indul meg egy erősebb széllökéssel sikerült kitérítenem a röppályájáról a dárdát. Nem tudtam tovább ment maradni a nyugalomba, míg ő harcol. Kilépve vontam fel pajzsot magam köré és a megmentőm köré is. Pont akkor mikor megjelent az a hatalmas őrrobot. Mély levegőt véve néztem rá, majd fel a Khálra. Felugrova fogtam meg a plafonba szúrdott dárds nyelét és lekapva mentem a nyilpuska alá és nyújtottam fel neki.

    – Ez kellene cirmos?

  16. Rosszallóan pillantottam a nőre.
    – Persze, hogy megyek! – Sóhajtottam és elrántottam egy felé száguldó lézerhúr elől. A földre rántva átlöktem magunkat a lépcsőházba. Még egy emelettel lentebb tudtunk menni. Én pedig magam fölé fordítva a nőt, végigszánkóztam a lépcsőn. A falba csapódva megálltunk és körbe néztem… Sehol semmi látható veszély. “Lehet, hogy rossz felé megyünk?” Gondoltam rossz érzéstől eltöltve körbekémlelni. Sehol a robotok… Sehol a biztonsági rendszerek… Felsegítettem a nőt.
    – Asszem… – Suttogtam. – A hercegnő területe mindössze egy holdnyi… Ez röhejesen kicsi, de a herceg mégis komoly hűséget vár a nőtől. Mintha csak azért, mert nő, már nem is lehetne hű. – Szemeimet forgatva kinyitottam az ajtót és alig bírtam vissza csukni, hogy a felém száguldó nyíl azt szakítsa át, ne engem. Az ajtóban megrekedve rezgett a dárda. Kinyitottam és kikukucskáltam. – Még kb. harminc másodpercünk van, amíg újra tüzelni tudna. – Szóltam a nyíl elől ellökve a nőt és felugrottam a falra. Tíz körömmel kapaszkodva rohantam. A falban hatalmas feszültség futott végig. Remegő mancsokkal zuhantam a földre. “Tíz másodperc a következő nyílig.” Két lépést téve megragadtam a nyílvetőt és feltaszítottam a plafonra. A nyílvessző a plafonnak csapódott és egyenesen a hátamba állt volna, ha nem téríti el egy hirtelen fuvallat. Hihetetlenül örültem… De ekkor hallottam meg a fémes, nehézkes, döngő lépteket.
    – Úgy érzem, sietnünk kell! – Kiáltottam a falból kitépve a nyílvetőt. A lábaimban még most se volt semmi erő… A nyílvetőben meg semmilyen lövedék. Az még mindig a falban volt. Még csak tár se volt, amit kifoszthattam volna, mert a rendszer ott, helyben replikálta a nyilakat.

  17. HAllottam ahogy átmászik felettem és akaratlanul is fülig vörösödtem a kialakult helyzeten. -Csak jussak ki innen! Soha, de soha többet nem teszem be ide a lábam! -morogtam zavaromba és nemsokkal utána láttam meg lentebb a hálót.

    – SZóval erre kell lemennünk? Oké de azért visszahúzhatnál! Nem akarok fejjel előre menni és már kezd a fejembe szállnia vér! -mondtam, de már késő volt, mert folyamatosan csúsztam előre és végül mégis csak a hálóba kötöttem ki.

    – Mi a fenéért nem húztál vissza?! Szépen kértelek! -mondtam és úgy érkeztünk bele most a vízbe. Csurom vizes lettem, de nem volt alkalmam túl sokat hezitálni. Elegem volt ebből az egészből. Egy vadidiegennel császkálok egy vadidegen hely csatornáiba.

    – Ez legalább tiszta… bár már nem mert belemártóztunk. -mondtam és úgy mentem oda a Khál mellé mikor leemelte a csatorna fedőt. Hallgattam a szavait, hogy itt kimehetünk az úgy mond felszínre és onnan még két emelet lefele. Segített kimászni aminek nagyon örültem.

    – Nem leskelődni! -mondtam miközben vállaira állva másztam ki az aknából és a vizes ruháimból kezdtem el kicsavarni a vizet és a szoknyámat igazgatni.

    – Ez is csak az én szerencsém lehet… ilyenkor szoknyába jönni. Hüle Dyore. -szidtam magam és legszivesebben egy hatalmasat káromkodtam volna. Gúnyos megjegyzésére hátranéztem rá.

    -A szoknyám nem engedem senkinek se felemelni és jelenleg csak ön van itt mellettem. -mondtam mély levegőt véve ismét megragadta a karom és magához húzva kért meg, hogybelé kapaszkodjak. Nem sok esélyem volt nemet mondani mert már ugrott is a plafon felé. A magasság miatt akaratlanul is remegtem, ahogy kapaszkodtam belé. Hirtelen lett gravitáció és hallottam ahogy megérzi súlyomat. Eleresztve a plafont zuhantunk le és mielőtt teljesen rá estem volna engedtem el és varázslatot használva idéztem meg alánk egy légpárnát. Arra estünk rá, de a Khál körmeitől és súlya allatt kidurranva nyekkent a földön.

    Mind a ketten felálva igazítottam meg magam és néztem fel rá rosszallóan.

    – Az a légpárna megakadályozta volna hogy nyekkenjen. -mondtam és keresztbe fonva a kezem néztem körbe.

    – És nem is vagyok olyan nehéz! -morogtam durcázva. Utat kerestem, hogy merre lehet a lift vagy a lépcső.

    – Ott van a kijárat… én arra megyek. -mondtam elindulva a lépcsőház felé nyugdot tempóban. -Mi a jó eget akarhatnak tőlem? Ki a fészkes fenének vagyok én útban? -kérdeztem mikor ismét robotok jelentek meg és mérgesen néztem rájuk. Elegem volt kényelmesen akartam most már lemenni.

    – Tünjetek innen! -kiáltottam rájuk és elszabadítva némi mágikus erőt emeltem fel kezem s roppantottam össze a plédobozokat.

    A lépcsőház ajtaját kinyitva néztem vissza a Khálra. -Jön vagy marad?

  18. – Nem azt néztem, hogy elrejtettél-e benne valamit… – Suttogtam a lány felett átmászva. – Hanem azt, hogy ez megvan-e? – Mondtam és a lány alá dobtam egy bóláshálót ami kifeszült alatta. A láncból készült háló kellően erős volt, hogy elbírja, a kampók pedig a hús helyett prímán belevájtak a fémbe is most. A lány ráhuppant, én meg a kezei alatt átnyúlva magamra húztam őt.
    – Nézd el nekem! Szűk a hely. – Suttogtam és fölé kerülve engedtem, hogy tovább másszon. Egy vizes környezetbe kerültünk. “A felszíni csatorna.” Gondoltam a vízből felbukkanva. – Olyan undorítóan… STERIL minden… – Sóhajtottam és ittam a vízből. – Még ez is… iható. – Suttogtam és feldobtam magam fölé a hálót, elfogva egy pók robotot. – Szerintem… Ezért tudták, hogy hol vagyunk. Ezek a kis dögök mindenhol ott vannak! Szóval. A tervrajz szerint fel kell mennünk még a felszínre és onnan két emeletet lentebb menni. – Szóltam és felugrottam egy csőbe kapaszkodva. Félre toltam a csatornafedőt és hagytam, hogy a nő felkapaszkodjon rajtam, aztán kimásszon. Fellendültem hozzá és éreztem, hogy a lendület tovább vitt a plafonig. A nőt kerestem, aki épp a szoknyájával bíbelődött. – Nos… A szoknyádat nem én akarom felemelni. – Suttogtam gunyoros mosolyra húzva a szám. – A fegyvereim ebben a helyzetben nem hinném, hogy működnek… De legalább az ő fegyvereik többsége se. – Pillantottam a tehetetlenül pörgő robotokra. – Akármit is csináltam… úgy néz ki, tönkre vágtam valamit az egyik szerelőaknában, ahogy megmentettem kegyed. – Suttogtam és a lány karját megfogva magamhoz húztam. – Kapaszkodjon belém, kérem! – Mondtam és tíz körömmel kapaszkodva a plafonba elkezdtem haladni. Nem éreztem a súlyát, ahogy minden végtagját körém fonva remeg. A remegésének csak alapot adott, mikor a tizedik lépés végeztével ismét lett gravitáció…
    – Örvendjetek! Az állomás kisegítő rendszerei ismét működött!
    – Hogy b*szd meg! – Suttogtam a levegőből kifogyva és megéreztem a hölgy súlyát. Éreztem, hogy csak egyetlen lehetőségem van. Elengedtem a plafont és zuhanni kezdtem a talaj felé. Földet érve, nyekkenve terültem ki. És mikor leszállt a hátamról a hölgy, én felálltam és leporoltam magam. A rosszalló tekintetét figyelve szemrehányóan néztem rá: – Most mi van?! A macskák tényleg talpra esnek… Ha nincs a hátukon még valaki!

  19. Odanyújtottam neki a kabátját és úgy néztem visszará érdeklődve, ahogy visszaveszi azt.

    – Nem rejtettem el benne semmit. Azért jó érzés, hogy ennyire bízol bennem miközben valamiért megmentesz, holott téged küldtek, hogy intézz el nemdebár? -kérdeztem kicsi indulattal és úgy álltam meg mikor a lifttől elzárták az útamat.

    – Remek… -szisszentem, majd a Khálra néztem aki a földre dobta le a nyúl üreget. Hallottam figyelmeztetését, de ajánlatánál, hogy megy előre nem tétováztam. Beugrottam a sötét lyukba és mikor földet értem undorral néztem körbe. Éreztem a szagot és nem igazán tetszett A sötétben akaratlanul is elkáromkodtam magam.

    – Ez meg mi a szar? -kérdeztem amire pont azt a választ kaptam amit nem akartam. A hideg is kirázott és fénygömböt megidézve néztem körbe. Ekkor láttam meg az alagutat amiről beszélt. Nem sok időnk volt. Megint karon ragadva húzott magával az alagútba. Egyenesen bele tessékelt és úgy mászott be mögöttem. Mély levegőt véve indultam el előre négykézlább mászva.

    – Ha fel mered emelni a szoknyámat képen rúglak. -morogtam kelletlenül, mert persze nekem is pont most kellett combközépig érő szoknyába jönnöm. Nyugodtan haladtam előre figyelve a csapdákra.

    – Kész én többet erre a helyre nem jövök az biztos! Amúgy is utálom az ilyen környezetet! Plédoboz itt minden! -morgolódtam magamban miközben haladtam előre. A kezem elé nem néztem így mikor hirtelen elfogyott az alagút alattam egy lyuk formájában majdnem sikerült belezuhannom. Felsikkantva tartottam meg magam a függőleges falra támasztva a kezem.

    – Húzz vissza! Könyörgöm húzz vissza! -Kiáltottam félig lógva a lyukba fejjel lefelé.

  20. – Nos… – Szóltam rá levéve a dzsekimet. – Kezdjük azzal, hogy kérem a második bőröm! – Mondtam levéve róla a dzsekim. Ellenőriztem a belső és a külső zsebeit, aztán behúztam a szőrömbe rejtett cipzárokat. A lányra tekintettem: – Hallottál már Rómeó és Júlia történetéről? Az se véletlen alakult úgy… – Megvontam a vállam és egy emelettel lentebb kinyitottam a hölgy előtt az ajtót… – Csak ön ut… – Az ajtón kívül kilenc őrrobot volt. Becsaptam az ajtót és idegesen a lányra pillantottam. Lecsaptam az üreget a padlóra. – Tisztázzuk! Fogalmam sincs mi van odalenn. Menjek előre? – Pillantottam a nőre, de már ugrott is. – Leereszkedtem az üregbe és egy csőben megkapaszkodva levettem a nyúlüreget. Ekkor hallottam, hogy fenn épp kinyitották az ajtót. “Robot személyzet… Soha nem kellett ajtót zúzniuk és a robotika három alaptörvénye is csak irányadó, elvrendszer szinten van bennük. UTÁLOM…” Leugrottam. A hely egész pici volt és a szag alapjá
    n tisztán lehetett tudni, mi az a kemény, száraz, hideg talaj a lábunk alatt…
    – EZ MEG MI A SZ*R? – Hallottam magam mellől.
    – Nos, kisasszony… Mondjuk, hogy igaza van! – Mondtam undorral. – A maga népe… Az ember… Ennyi biomasszát és szerves hulladékot termel egy év alatt, egyetlen lakószinten. És… Hogy ez még cifrább legyen, minden lakószinthez teljesen más kamra tartozik… És hát… Harminc szint… – Suttogtam és ekkor láttam, hogy egy piros lámpa felvillant “tisztogatás” felirattal. – Nos, kisasszony… Mondhatni szarban vagyunk! A szó szoros értelmében. – Ismét megragadtam a lány puha karját… “Elképesztő, milyen puhák és selymesek tudnak lenni az emberek!” Gondoltam el futás közben. A talaj süllyedni kezdett alattunk, én pedig a legközelebbi üregbe ugrottam be a lánnyal és lehúztam reteszt és másztam a lány után. – Nos. Az üreg egész tiszta. A vákuumos és aztán ózonos fertőtlenítés valószínűleg naponta megtörténik. Tehát, nyugodtan mászhatunk. Ha a leírás nem csal, akkor felettünk egy színháznak kéne lennie. A színházban többnyire amúgy is a történetek a legsz*rabbak… – Suttogtam gunyorosan elmosolyodva és felpillantottam. “Olala!~” Gondoltam, de egy szót se szóltam.