Alvilág

Lehet hogy a mennybe jobb a klíma de itt tuti több az ismerős.

darkness-hell_18119077323

Vélemény, hozzászólás?

456 hozzászólás érkezett az alábbi témában: “Alvilág

  1. Dante megint felemelt, és nagyon kicsinek éreztem magamat mellette. Felnéztem kemény vonásaira, és egy vérbeli harcost láttam, aki tudatosan megy afelé, amit el kell érnie. Lágy hangja simogatta a lelkemet, és nem gondoltam volna, hogy az ark ilyen is tud lenni. A vízesés jólesően hűvös vize mintha lemosta volna a mögöttünk hagyott világ forró szennyét, és úgy éreztem, mintha most vált volna teljessé a születésem. Könnyek szöktek valamiért a szemembe, amiket képtelen voltam megállítani. Eszembe jutott a békét nyújtó alak, és a döntésem, ami visszafordíthatatlanná tette a küzdelmem elfogadását. Csak annyit tehettem, hogy legjobb képességeim szerint folytatom a feladatomat ezen az új helyen, ami gyönyörű volt a maga teljességében.

  2. Vissza léptem Deeahoz és ismét átöleltem derekánál,majd feljebb emelgettem.A fenevadak azonnal menekülni kezdtek.-Gyere-suttogtam most szelídebb hangon-Menjünk innen-majd a kapu felé vettem az irányt így átlépve azon akár egy vízesésen mentünk át.-Itt senkinek nincs helye…-szóltam utolsó mondatom és hatalmas fehérség töltött el mindent.”Uram…itt vagyok…harcosod ismét követi parancsaidat”.Ki érve a hatalmas fehérségből egy számomra ismeretlen helyre kerültünk…ezzel elhagyva teljesen a pokol.az alvilág bugyrait.

  3. Elengedtem, de a fájdalom nem tőle származott, hanem belőlem, az ellentétes szándékú lényektől. Vinnyogva húztam ki magamat, és villogó tekintettem fogtam vissza ártó szándékomat.
    – Nem itt van a helyem. – préseltem ki magamból. Valóban nem volt értelme itt segítenem, más miatt lettem arra ítélve, hogy ilyen küzdelemmel a testemben éljem le ezt az életet. Talán őrzőként ideje volt megtapasztalnom végre, mi zajlik le azokban, akik tépelődnek. Eddig soha nem kellett gondolkodnom azon, hogy mi a helyes, és nem ért rossz megítélés. Ha féltek tőlem, az az erőm miatt volt, mert nem értették. Nem voltam képes ártani, ha akartam volna, sem tudtam. Mostanáig.

  4. Mikor a kabátomhoz ért össze görnyedt a lány.-A válasz az,hogy tőlem félnek…-elfordulva a lánytól a kapura néztem-Az a fenevad,megannyi ember szenvedését okozta…
    A hatalmas állatok hátrálni kezdtek mikor a szárnyamat ismét elő hoztam-Akkor most jössz…vagy maradsz?-ismételtem el ugyan azt a mondatot amit eddig
    Nem akartam sokáig várni,de mivel segített,én is segítek neki kijutni innen.
    -Őrző vagy-szóltam el magam-A  te dolgot fent tartani a békét…ahogy nekem is….csak,hogy én másképp kell példát statuáljak,neked pedig máshogy kell védelmeznek az élő lényeket.Nem pedig az ilyeneket…azt hiszed ha ezeket eleresztenéd béke honolna?Naiv vagy…-lassan megindultam a kapu felé-Ha ki akarsz jutni…most gyere…

  5. Dante magabiztossága elképesztő volt, hatalma pedig megismerhetetlen erővel bírt. A fenevadak térdet hajtottak, és éreztem a szenvedésüket. Őket is ugyanúgy kínozta ez a világ, mint a többi gyötrődő lelket. Fájdalommal töltött el, és odaléptem az egyikhez. Rám emelte sötét tekintetét, amelyben félelem úszott. Megsimogattam az arcát, és nem tudtam ellenállni a késztetésnek.
    – Nyugodj meg! Már nem tart soká! – suttogtam dallamosan, és rámosolyogtam. Éreztem az enyhülést, ami megtöltötte a lelkét, és boldogság töltött el. Éreztem, hogy Faylin is mosolyog belül, és ez engem is megnyugtatott. Ekkor azonban riadalom lett úrrá a bestiákon, én pedig izmok szakadását, csontok harsogó ropogását hallottam. Dante felé fordultam, és iszonyattal töltött el a látvány, ahogy földre dobta a máris oszlásnak induló maradványt.
    – Azt mondtad, nem akarod bántani őket! – szaladtam utána – Akkor mégis miért? Képes lettem volna segíteni rajta! – megragadtam a kabátja ujját. Ekkor azonban kínzó fájdalom hasított a lelkembe, és összegörnyedtem. Fülemben visszhangzott a saját lelkem sikolya. Segítettem, de a testem követelte az árát.

  6. Lassan megindultunk a kijárathoz és egyre nagyobb erők jelentek meg amik vissza akartak minket parancsolni de én elmosolyodtam-Ti akartok velem vetekedni?-mikor szárnyaim megjelentek az erő források szinte azonnal megszűntek.
    Mikor a kapuhoz közel értünk hatalmas fenevadak voltak ott és letérdeltek engem meglátva.-Igen…látom tudjátok-suttogtam és tovább haladtam,majd éreztem,hogy az egyik ilyen fenevad nagyon sok nyomorúságot okozott.Így rá tettem egyik kezem vállára másikkal pedig kitéptem fejét gerincével együtt egy mozdulat alatt.a többi fenevad meg se moccant csak azt lehetett érezni rajtuk,hogy alig várják,hogy elmenjek innen.Mikor a fenevad maradványa le esett tovább indultam.

  7. Belekapaszkodtam, és szorosan lehunytam a szemeimet, ahogyan az ég felé törtünk… Átléptünk egy határt. Hátra néztem, és gyönyörű, hátborzongató látvány tárult elém, a vörösen izzó alvilág. Az árnyak közül mintha egy alakot láttam volna inteni felém, és megmozdult valami bennem az irányába. Nem tudtam, hogy ki lehet az, és mit akar, de valami természetellenesen húzott vissza. A lelkemet, illetve már tudtam, hogy Faylint ez megrémítette, a testem viszont mozdult volna. Erőt vettem magamon, és hallgattam Faylinre.
    – Veled akarok menni! – jelentettem ki határozottan, bár sajgott a szívem azért, akit hátrahagytunk, és nem tudtam, hogy miért. Ahogy rá gondoltam, olyan végtelen béke töltött be, mint amilyennek a Halált képzeltem. Olyan volt, mintha a révbe érést tagadtam volna meg magamtól, de Faylin mégis hajtott, hogy teljesítsem őrzői kötelességemet. Akkor még nem tudtam, hogy mindennek alaposan megfizetem majd az árát.
    Közelebb léptem Dantéhoz, és eltökélten a kijárat felé fordultam, vártam, mi fog következni.
    – Nem ismerem még az új képességeimet, de ha nem akarsz ártani nekik, biztosan nem kell, meg tudjuk oldani.

  8. Csak hallgattam a mondatait és lassan oda lépve magamhoz öleltem a derekánál fogva-Majd ha kint leszünk…akkor válaszolok.
    Kardomat elő véve emeltem az ég felé és hatalmas neki rugaszkodással akár egy rakéta törtem az ég felé.-Ha nem a kapunk..akkor fent távozunk-majd hatalmasat csaptam kardommal a sötét ég felé ami ketté nyílt és fénysebességgel törtem át az alvilágot különzáró pajzson ami azonnal regenerálódni is kezdett.-Végre…már untam azt mocskot ami ott körülvett.
    Lassan egy az alvilág kapuja előtt szálltam le-A kapukat sokan őrzik a falon túl,bemehetni bemehetsz..de ki nem,bár nem akartam most lemészárolni senkit…jó kedvem van amiért elszabadultam-suttogtam miközben a kardomat ismét elraktam és elindultam a sötét világ kivezető útja felé,bár pár lépés után meg álltam-A kérdésedre a válasz…egyszerű..magadban kell kutass,mert hamar rájössz te is.Maradsz…vagy jössz? 

  9. Részben sértetten, részben ijedten néztem Dantera.
    – Eszem ágában nincsen a fejedben kutakodni! Ha ennyire jól ismersz, tudhatnád, hogy ösztönösen ismerem fel az érzelmeket, de az emlékekhez nem nyúlok!
    Kicsit kezdett zavarni, honnan tudhat ennyi mindent, hiszen nem egy fajból valók voltunk, és tudtommal nem ismertük egymást személyesen. Legalábbis nem tudtam róla, hogy találkoztunk volna, és nem is volt természetes, hogy egy ilyen ismeret rejtve legyen előttem.
    – Szeretném tudni! – álltam elé, ahogyan kibontotta a szárnyait. Szomjaztam a tudást. Valahol tudtam, hogy ő most el fog menni ebből a világból, és ez zavart, mert hiába keresgéltem magamban, egy olyan képességet sem leltem, amivel utána mehetnék. Ráadásul azt sem tudtam, hogy miért ide születtem.
    – Ha tudod, akkor válaszolj arra, hogy miért lettem ez! – mutattam végig magamon értetlenkedve – Hiszen akkor azt is tudod, hogy soha nem kerülhetek alvilági testbe.

  10. Lassan raktam el fegyvereim és Deea felé fordultam-Azt,hogy honnan tudom,az legyen csak az én titkom…azon kívül a fejembe ne próbálj mászkálni,mert nem fog sikerülni-lassan indultam meg felé-Most az a kérdés,hogyan háláljam meg neked amit tettél,megszabadítottál ezer évnyi kíntól…
    Oda érve elé láttam meg az ősz hajszálat-Ne aggódj,van még időd-jegyeztem meg,majd lassan elléptem mellette-Szóval…most már csak ki kell jutnom innen.
    Jól körül néztem és éreztem a megannyi bűnös lelket és tudtam,hogyha itt maradok még ezt a világot is elpusztítom-Ki kell jutnom…azonnal…ha nem akarok itt minden elpusztítani.
    Szárnyaim megjelentek…és vissza fordultam Deea felé de csak szemem sarkából pillantottam rá.

  11. Fény árasztotta el az alvilágot, mindenfelől kétségbeesés gyűrűi hullámzottak felém.
    – A nevem Faylin! – mondtam, de a belsőm helyeselt a névre, amin Dante megszólított – Illetve… Honnan tudod hogy Deea vagyok? – kérdeztem óvatosan. Még én sem ismertem az új személyiséget.
    Az érkező erő jólesően cirógatta végig a lelkemet, a testemet viszont megviselte. A démonom rohant volna, de megállásra kényszerítettem. Ruhámat rendesen megcibálta a kitörés okozta nyomás, de kárt nem tehetett benne, mert én hoztam létre. Fekete hajam az arcomba csapódott, és ahogy kisimítottam magam elől, csodálkozva vettem észre, hogy a kezemben maradt egy ősz szál. Soha nem jelent meg ilyen hamar az elmúlás jele, bár milliónyi hajszálam volt, és ha naponként meg is jelent egy fehér, még milliónyi napot élhettem le.
    – Mit fogsz most tenni? – kérdeztem bután. Az volt a furcsa, hogy nem érzékeltem az érzéseit, így nagyon nehéz volt megállapítanom a motivációját, és a választott utat, amire lépni kívánt. A kitörést követően cörös szikrák kezdetk el pattogni az ujjaim körül, és éreztem a kezeimbe gyűlő ellenséges erőt, de valami visszafogta bennem. Nem tudtam, pontosan mi, de hálás voltam neki érte.

  12. https://www.youtube.com/watch?v=99yFe68YtMQ

    Mikor feltette a kérdéseket és a nevemet ejtette ki én megindultam a kereszt felé.
    -Igen Deea?-suttogtam miközben az erőm ismét kitörni készült,mert az erőm nagy része csak most fog vissza térni.Egyre jobban fénylettek a szárnyaim és egyre jobban fénylett ruházatom.Komoly tekintettel néztem fel a keresztre amihez mikor hozzá értem köddé vált.A kardom pedig az égből szállt alá és az erőm teljesen kirobbanva töltötte tele fénnyel az alvilágot.A hatalmas szörnyek is menekülni kezdtek a hatalmas fény láttán,nem tudták mire vélni ezt a hatalmas felszabaduló erőt.
    -Hát végre…ezer év után…ismét szabad lettem-majd megjelent vörös ballon kabátom rajtam,majd a pisztolyok is le estek az égből amikért azonnal fel ugrottam és egy hatalmas becsapódással tértem vissza földre ami egy hatalmas krátert okozott a szinte áttörhetetlen alvilági szikla lapokba.

  13. Az eddig élettelennek tűnő idegen hálából elkapta a torkomat, és nagyot lendített rajtam. Aztán mintha meggondolta volna magát, még a becsapódás előtt megállította a mozdulatot, és egy szikla leomlott mögöttem. Morajló hangja visszhangot vert a fülemben.
    – Meg tudlak… – kezdtem bele fuldokolva a mondandómba üres szemgödrei láttán, aztán elengedett, és már ép szemekkel nézett rám.
    Köhögnöm kellett, mert bár nem esett nagyobb bajom, igencsak belém szorította a szuszt.
    – Igencsak érdekesen mondasz köszönetet. – feleltem neki élesen, amivel nagyon megleptem magamat, mert soha nem voltam éles nyelvű – Látsz itt mást is? – aztán hangnemet váltottam, ahogy sikerült visszanyerni a lélekjelenlétemet – Igen, Dante.
    Furcsamód anélkül jelent meg a tudás a fejemben, hogy hívnom kellett volna, és a név kimondására a testem enyhén remegni kezdett. Én… Félnék tőle? Az eszemmel tudtam, hogy nincsen okom félni az arktól, de a testem másképp reagált.

  14. https://www.youtube.com/watch?v=mrJ4LsAzRiw

    Sötétség…homály…fájdalom…mit jelent,hogy fájdalom?Nem láttam semmit…mégis.
    Láttam a múltamat,láttam,a jelenemet,itt voltam,a pokolban,hogy kerültem ide?Ja igen…már…tudom.Egy furcsa erő jelenlétét éreztem,itt volt valaki,a sötétben…
    Mikor éreztem,hogy egyre közelebb jön akkor a bennem lakozó lélek hívni kezdte egyre jobban..és jobban.-Gyere…-suttogta egy hang a számomra nem látott személy felé-Gyere….húzd ki….gyere…gyere…-majd éreztem,hogy valami megragadja a lándzsát és lassan húzta ki belőlem.
    Mikor kirántotta…az erőm lassan,majd egyre erőteljesebben kezdett vissza térni mire egy hatalmas vihart kavart és az erőm egy villám csapása által tért vissza belém.Éreztem,hogy pusztítani akarok,nem tudtam ki az…de hirtelen sebességgel kaptam el torkát és neki akartam csapni a mögötte álló sziklának,de a becsapódás előtt megéreztem,hogy ártatlan,így a kezemmel körül fogtam a torkát lazán és csak egy ujjam csapódott bele a hatalmas sziklába ami azonnal leomlott.A lánynak semmi baja nem volt.Majd le tekintettem a földre,kezdtem látni,homályos volt minden,majd véres könnyek jelentek meg a szemen és a földre hullottak,hát igen,az itteni féreg darazsak kedvük szerint vájták ki.A szemem nagyon gyors tempóba regenerálódott,közben a véres könnyek egyre jobban csorogtak,majd mikor abba maradt lassan felemeltem a fejem…és a lányra néztem hideg tekintetemmel-Helló-szólaltam meg ugyan olyan hideg hangon,majd eleresztettem a lányt és óvatosan le raktam a földre,majd vissza fordultam a kereszt felé…-Te húztad ki?-néztem a földön lévő lándzsára.

  15. Számomra ismeretlen helyre kerültem. Kissé homályosak voltak az emlékeim, de rémlett egy robbanás, ami kiszakított valahonnan. Lenéztem a kezeimre, mert nem kellett volna egyben legyek, mégsem éreztem fájdalmat, vagy hiányt. Ahogy lenéztem a kezeimre, és végigtapogattam a testemet is, azonban egyetlen egy sérülést sem találtam magamon. Ami furcsa volt, az viszont az arcom előtt lebegő, pár ezüstösen ősz hajszál volt. Úgy emlékeztem, hogy még nem telt le az időm, így értetlenül álltam a dolog előtt. Magam elé húztam az összes hajamat, hogy lássam, az egész egységesen fehér-e, és döbbenten láttam, hogy igen.
    – Mégiscsak letelt volna az időm? – kérdeztem magamtól hihetetlenkedve. A fajtám tulajdonsága volt, hogy a kiszabott időnk felé haladva ugyan a testünk nem öregedett, de a hajunk őszült, így fel tudtunk készülni arra, hogy új testbe kerülünk. Felnéztem, de csak sötétség vett körül, és vártam, hogy mi fog történni. Furcsa volt, mert a milliónyi megélt életek egyike sem végződött így.
    Hirtelen vörös fény szakította át a feketeséget, és zuhanni kezdtem. Fényrókaként képes voltam a levegőjárásra, ám ahogy megpróbáltam felvenni a fény alakomat, ijedten vettem észre, hogy a kezeim elfeketednek, és ez a feketeség felkúszik az alkarjaimra, és a lábszáraimra is. Aztán földet értem.
    Félelemmel töltött el a látvány, és a rengeteg érzés, ami megrohamozott. Szinte marta a lelkemet őrzői feladatom, és a földre rogytam a fájdalmaktól, amik felém áramlottak mindenfelől. A fejemhez kaptam, és újabb meglepetés rángatott ki a kétségbeesésből, mert szarvakat tapintottam ki a fejemen.
    – Mi vagyok? – kérdeztem magamtól, hogy előhívjam a tudást, és megjelent a fejemben a válasz -Sárkányvérű démon.
    Mély levegőt vettem, és igyekeztem kizárni minden érzést, amely eddig felém áramlott. ,,Nyugi Faylin, okkal vagy itt, és okkal vagy téves testben.”- gondoltam magamban, de valahogyan furcsa érzéseket keltett bennem a név. Igyekeztem megőrizni őrzői tudatosságomat, így pár másodperc után felkeltem, és útnak indultam. Az sem zavart, hogy anyaszült meztelen vagyok, valahogy mintha természetes lett volna, de azért teremtettem magamnak egy könnyű, fehér ruhát, amibe bele is bújtam. Arra mentem, amerre leginkább éreztem, hogy húz a szívem, és itt lent, az Alvilágban, egy olyan helyhez értem, ami furcsamód csendes volt. Mintha senki sem akarta volna zavarni azt, ami itt van.
    Szomorúan emeltem tekintetemet a felszegzett férfira, akit egy lándzsa szúrt át, a lándzsát pedig már egy csonttá vált kéz fogta, mintha a test többi része láthatatlan lenne. Nem is tudtam, hogy mit csinálok, csak követtem az ösztöneimet. Odaléptem, és kihúztam a lándzsát a testből.