Alcatraz

 Alcatraz a természetfeletti lények szigorúan őrzött börtöne. Itt tartják a legnagyobb söpredékeit a környéknek. Aki egyszer bekerül, nem lehet tudni mikor tér vissza.

3dcb45f7b904b367e953481962054705

Vélemény, hozzászólás?

33 hozzászólás érkezett az alábbi témában: “Alcatraz

  1. Amikor ő már kint volt, én csak gondolkodtam. Valahogy igaza is lehetne neki, ha nem lennék túl makacs ahhoz, hogy ez beismerjem. De… talán, talán egy nap tényleg szükségem lesz arra, hogy a dühömet az előnyömre kovácsoljam, sőt, talán a gyűlöletem lesz hozzá a megfelelő tűz, de addig is… úgy élek, ahogy tudok.
    Odasétálok az egykori diri teteméhez, majd vigyázva elteszem a szemeit egy ennek való, folyadékos edénykébe, ezt Carla rendelte tőlem, míg a nyelvét Lauren, a szívét pedig megint más. Elvileg régebben rengeteg lánnyal játszadozott ilyen vagy olyan formában azok akarata ellenére is. Ez nekik egyfajta… végkielégítés, vagy… elégtétel, amit meg is lehet érteni.
    Miután minden testrészt elraktam amit kértek tőlem, elindulok lenre, hogy a távozásomat biztosítsam. Útközben belebotlok a hallott gyermekbe is, akit felveszek gyengéden a vállamra. Ez is úgymond egy gyengeség, de ez ellen nem tudok mit tenni. Túl sok szenvedést láttam ahhoz, hogy a kölyköket hagyjam meghalni. Igaz, én is öltem csecsemőket, terhes nőket, kisgyerekeket, de… ez valamiért más. Ha valaki ennyire nem figyel a gyerekére, ráadásul hagyná meghalni is, és még egyedül is hagyja, az már nem jó szülő, és nem is jó ember. Tudom, hogy a legtöbb ember életet sem érdemel, s áldás lenne a haláluk, de érzem, hogy ez a lány más lesz, így biztosítani fogom neki a túlélés lehetőségét, valamint egyel több halandó segítő nem is árt.
    Fejemben eltervezem, hogy hazaviszem a gyereket, odaszólok a többinek, hogy leheljenek belé életet, miközben én felszerelkezem. Azt hiszem… nem is, biztos vagyok benne, hogy nagy vadra megyek, ideje lesz begyűjteni egy pár vámpírszemfogat, bár igaz… tetszett a “kis” mutatványa. Egy tekintetet érzem a hátamon, amikor Sage egyik képességével eltűnők a helyszínről.

  2. Egy szerkezetet piszok nehéz egyben tartani, ha az alapjában véve állandóan változtatja a helyét, és már a legkisebb ráhatástól is szétválik. Nos… ugyanakkor valami ilyesmihez hasonlított pillanatnyi felépítésem. Kívülről talán szilárdnak látszódik a “testem”, viszont ez nem más mint a Sötétség magasfokú manipulációja. Ott egyesül az anyag, ahol én úgy kívánom, így vehettem fel ezt az ideiglenes megjelenést az első Pecsét feloldásával. Noha, nem gondoltam volna, hogy annyira naív és makacs személy, hogy külön útmutató kell magamról adni, még mielőtt “hagynám”, hogy feleslegesen rámtámadjon. Azonban ez az én vétkem is. Sajnos, tartottam annnyira tudatalatt, hogyha már alhastól lefelé teljesen kísértet vagyok és lebegek a talaj felett mint egy kibaszott szellem, akkor még véletlenül sem akar fogdosni. De mit is várhattam egy kislánytól… Azonnal nekem ugrott, viszont az enyhe meglepettség ellenére sem váltam ünneprontóvá. Ha ezt akarja, hát legyen, a szerepet átmenetileg eljátszom. Már egy ideje nem próbáltam ilyet, de szembementem az ösztöneimmel és akaratlagosan hagytam, hogy a támadás célt érjen. Holott ezzel még nem volt nyert ügye. Ahelyett, hogy végignéztem volna, amint a keze átcsúszik nyakamon és a lendülettől a földre kerül újfent, arra összpontosítottam, hogy képes legyek annyira összhangolni a keze és az engem alkotó sötétség mozgását, hogy azt az illúziót keltsem benne, hogy valóban ő szegezett a talajhoz. Majdhogynem néma mosollyal hallgattam végig, ugyanakkor az utolsó szavára visszakérdeztem. – Gyengepont…? – Enyhén összehúztam a szemöldököm, majd szimplán szertefoszlottam a kezében. – Gyengeség lenne, hogy megvetően tekintek az emberi gyarlóságra? – Jelentem még pár méterrel a háta mögött még ugyanabban a másodpercben. – Hát legyen, van gyengepontom. De bármennyire is próbálod közönyösség mögé rejteni, neked is van. Méghozzá érzelmi. A harag csakúgy marja a lelkedet mint a te bőröd az én arcomat. Annyi kivételel, hogy a harag lassan, ám folyamatosan tép ki belőled egy kisebb darabot, míg végül már az sem fogod tudni, hogy ki vagy te valójában. S tudod, ez az igazi gyengeség. Tény, ha elhagynád csak egy unalmas senki lennél, de a te esetben én a saját oldalamra állítanám a benned lakozó düht. Ha ez a fagyott sziveddel, és a kezedben lévő hatalommal egyesülhetne, kétségtelenül nem lenne hozzád hasonló. – Rántottam hirtelen ökölbe a jobbra kitárt karomat. – De a jelent sem tudod teljesen megélni addig, amíg nem vallod be magadnak a múltat. – Somolyodtam el merészen, hihetetlen magabiztosságot suggalva a hangommal. – Szóval gondold meg mit hívsz gyengeségnek. – Jegyeztem meg utólagosan, majd egyszerűen egy csettintésre hat Sötét kar tört elő a padlóból felszínre hozva egy üveg tárolószerkezetet. – S most bocsáss meg, de dolgom van. – Vigyorogtam, majd áttörve puszta kézzel az üvegburkolatot, előhúztam a tárolóból egy Jogart. 1-2 pillantást vetettem rá, majd a számhoz vettem azt a rádiót, amellyel eddig a hájas seggű üzengetett nekem. – Khm… Khm… – Köszörültem meg a torkom. – Most néhány biztosan azt várjátok, hogy elmondjam ki vagyok én, mit akarok, mi itt a rend és a többi egyéb szarság. De nem, ma másképp lesz, kurvára másképp… A kedvenc igazgatótok volt olyan “szíves” és végre hajlandó volt egy kis kényszerpihenőt kivenni. Viszont arról elfeledkezett ítélkezni, hogy ki helyettesítse őt, amíg távol van. Szóval, miközben kerestem az erre vonatkozó “törvényeket” véletlenül belebotlottam egy ilyen díszes pálcába. Állítólag, ha megnyomom a tetején ezt szép piros gombot minden cella ajtó kinyílik és szabadok vagytok mint a madarak. Azonban… – Hagytam egy pillanatnyi hatásszünetet gúnyosan elvigyorodva. – Vajon miért engednék ki egy rakás férgét, akiknek számtalan faj vére folyik a kezeikhez? Nos… A válasz igen egyszerű: Mert megtehetem. – S már készültem lenyomni a hüvelykujjammal a gombot, amikor meghallottam éljenzést. – Ugyanakkor még van itt valami: Közeleg a Vadászidény. S rettentően ingerültté tesz, ha csak mihaszna prédákkal futom össze. Szóval, tegyétek a dolgotokat. …KEZDŐDJÉK A JÁTÉK! – Röhögtem fel, majd lenyomtam a gombot. Pár pillanat múlva a zárak felnyíltak s áramlottak felfelé a szörnyetegek lentről. A célzásomat rendkívül jól vették, mert a verekedést már néhányan most megkezdték az életükért. A keskeny börtönből kivezető hídon több száz megfáradt rab hullott el, mivel a fiatalabbak és még becstelenebbek előszeretettel lökték le őket az ürességbe. Miután az utolsó felszabaduló hullám is lelépett, egy elégedett mosolyt ejtettem, majd a kifürkészhetetlen arccal az ajtó felé ballagtam. – M-maga… Megőrült…! Most szabadított rá több ezernyi fenevadat a szigetre! – Hörögte az ajtó mellett fekvő, vérben úszó igazgató. – Tudom. – Feleltem, és összezúztam a jogarral az arcát. Az ajtón már “fegyvertelenül” távoztam, majd leérve a lépcsőn visszahívtam Cerberus lelkét. Végül odasétáltam, ahol viseleteimet azaz, a pecsétjeimet hagytam. Ahogy magamra öltöttem a vörös kabátom, már csak szimplán kalapomat kellett megigazítanom és készen álltam magam mögött hagyni a helyet.

  3. Undorral mászok le az asztalról, majd gúnyosan nézek rá, miközben tekintetem az asztal alatti közepes méretű széfre téved. Hmm… nem is rossz. Arrébb lépek, majd kód nélkül először felolvasztom a zárnál a fémajtót, azt pedig a piócához vágom, mire az a falnak vágódik. Ahogy sejtettem, ez nem egyszerű fém, nélkülem kinyitni sem tudta volna ezt, chhh… vámpír. Belenézve a titkos széfbe észreveszem, hogy vannak benne papírok, rengeteg pénz, fegyverek és különböző drágakövek, hmmm… talán elcsenhetnék pár ékkövet. De most már érdekel, látom, hogy ez a több tized kilós vagy elfoglalja, így elkapva a nyakát a földhöz vágom azt, majd rálépek a torkára és a így a padlóhoz szorítom őt, bal kezemre a kesztyűmet felhúzva. A jobbat nem veszem fel, hátha kellene használnom rajta a kezemet.
    – Nézegesd a nagyanyád pattanásos, ragyás seggét! Nem azért vagyok itt, hogy a seggemet nézd, nem a tiéd, rendben?! – erősebben lépek rá fél magassarkú csizmámmal, melynek végében egy kést rejtettem el, erősebb nyomásra elő is fog jönni. – Végre kezdesz úgy kinézni, mint aki méltó a vámpír fajra, erre ezzel elrontottad ezt, ciki, de legalább a műsorod több volt, mint unalmas. Érdekes, hogy egy érzelgős vérszopó vagy, sajnos ezt már szavakba sem lehet önteni, de mindegy! Ez legalább megmutatja, hogy neked is van gyenge pontod is.

  4. – Hm. – Grimaszoltam az orrom alatt. – Mohó és heves… Tipikus nő. – Tártam szét a karom fölényesen, miközben a kislány már régen akcióba vetette magát. – Viszont én nem érek rá foglalkozni ilyen kis férgekkel. – Vigyorogtam, majd hirtelenjében elfüttyentettem magam, amely következtében a körülöttem keringő sötétségből egy kis rész kivált és halandók számára felfoghatatlan sebességgel cikázni kezdett fel és alá bejárva ezzel a börtön minden egyes zugát. – …Állj! – Amikor éppen előttem suhant volna el újfent, leintettem és ez a”dolog” azonnal meg is állt ott helyben. – Mm! – Vigyorogtam cápásan, mialatt lassan balra és jobbra forgattam a fejem, mire “az” ugyanígy követte a mozgást mind a három fejével. – Nem is vagy te olyan csúnya… – Állapítottam meg egy elismerő bólintással, majd a lényegre tértem. Azaz, voltaképpen csak rá kellett néznem a behemót Démonra és már tudta is a dolgát a kutyuli. – Aztán a tojásait is megenni familiárisom, Cerberus! – Parancsoltam az utolsó pillanatban rá, majd a háttérből félig-meddig figyelemmel kísértem a cselekvését. S attól eltekintve,hogy nem az egyik kedvenc ölebem, meglehetősen jól végezte a feladatát. 1 karmolás itt, 1 karmolás ott és már földön is volt a mihaszna. Noha vöröske darabokra tépését már nem vártam meg, mivel a Barbie éppen az ezt megelőző pillanatokban rohant fel a lépcsőn az igazgató irodájába. Szóval, mit sem törődve a műsorral magam is keresztül lebegtem a főmufti ajtaján. – Áh, micsoda kellemes kilátás! – Stíröltem meg arcátlanul hátulról az asztalon feszítő kislányt. – Bár… – Pillantottam unottan a riadt igazgatóra. – Azt meg kell hagyni, hogy rettentően fura ízlésed lehet. Nem gondoltam, hogy létezik olyan teremtmény, aki képes megkívánni ezt az ízét… – Gúnyolódtam élénk vigyor, hiszen, nem volt valami nehéz félreérteni ezt a kettőjük között kialakult helyzetet. Ellenben ezzel egy időben az asztal mellé léptem és szadistán vigyorogtam a duóra. – Jó tanács: Ha ennyire megakarod kínozni jobb, ha a kerülöd a fejét. Szimplán bekábulhat és már negyed annyira sem érzi a fájdalmat. Látod? – A semmiből, pusztán egy ujjal bemutattam a “főnök” koponyáját az asztalnak, majd ugyanebben a szekundumban egy lágy rántással kitéptem az egyik karját a puhány testéből. Csupán… Annyival nem számoltam, hogy a számára felfoghatatlan sokktól ott helyben elájult . – … – Pár másodpercnyi hatásszünetet szünetet hagytam, miközben elkomolyodva párat pislogtam a rózsaszínkére. – Nos… Legalább örülhetsz, megmentettelek egy unalmas kivégzéstől. – Vontam vállat, ezzel lesöpörve magamról a felelősséget. – Na de most pattanj le az asztalról vagy veled együtt baszom ki. – Markoltam az asztal szélére. – Van ez alatt valami, ami kell nekem. – Vigyorogtam, majd nem sokat szarakodva el is hajítottam vele… vagy nélküle. Bár az előbbit nem túlzottan ajánlatos. A cellablokkban a saját bőrén tapasztalhatta milyen az, ha valamelyest komolyabban veszem. Nos… A mostani formámban, ha egy ehhez hasonló szeretetcsomagot kapna, maximum a sziklák állítanák meg a repülését. Szóval nem miattam, a saját épségéért illett mérlegelnie a helyzetet.

  5. – Felesd el, szemfogas, a fődiri az enyém, nem adom másnak.
    Leveszem kezeimről a nemrégiben felvett kesztyűket, majd nekifutásból az egyik démon vállára ugrok, úgy, hogy kézenállásban a vállaira helyezem a kezeimet, majd egy gyors altest fordulással a vámpír elé rúgom a másikat, miközben az “alattam” lévő személy ordítva próbál meg magáról leszedni, de ez nagy hiba. Mivel mindkét kezeivel hozzám ér, ezért azokat is lesavazom, kardja sem ér hozzá a bőrömhöz, amikor már szívét tépem ki, s mivel lyukas lett a mellkasa, így még begyógyulni sem tud a hely. Pont amikor összeesik, akkor ugrom át az igazgató asztalára, ahol a nyakkendőjénél fogva rántom magamhoz közelebb.
    – Ouh! Végre édes kettesben! Csak nem hiányoztam? Én nagyon vártam már rád!

  6. Nos, mint mondottam feljutottam a földszintre, de ezzel együtt egy nem várt meglepetésbe is belefutottam. – Óóó? – Raktam a mellkasomra a kezem “csodálkozásomban”, miközben illedelmesen besétáltam, mint egy mintsem sejtő préda, aki éppen a vadász csapdájába sétál . Ti mind miattam várakoztok itt? – Húztam meglepően a szemöldökömet derűre. – Aranyos…! – Majd a kialakult vigyoromból automatikusan röhögés. – Ez… tényleg! Tényleg… annyira csodás! – Szinte már fuldokoltam a nevetéstől, de fontosnak tartottam, hogy mindenképp tudják mennyire méltányolom ezt a kis “akciójukat”. – S.. S… még arra is volt időtök, hogy fokhagymát, keresztet és a “Szent Könyvet” elhozzátok, ez ám nem semmi! Ilyen összejövetel már vagy 100 éve nem volt miattam… ha jól emlékszem…! – A röhögésem lassan sikerült degradálnom egy vigyor szintjére, így már a nem kellett megküzdenem minden egyes kimondott szóért, tény, ami tény a memóriám nem a legjobb, de van ami ezt kicsinyes hiányosságomat kompenzálja… lehet gondolkozni mi az. No, de visszatérve a remegő halandókra, egy nem várt pillanatban felkaptam a nézésem és a vérvörös szempárjaim a tömegre szegeztem. – Nem láttok egy karót sem… Hol… Vannak… A… Karók…?…!!! – Hajlott 30 foknyit balra a fejem, miközben a tekintetem kérdőjelekbe burkolózott – Mindent… Mindenünket… Elhasználtuk arra a… szörnyszülöttre! – Mutatott a “legbátrabb” illető a tömegből az Ashley néven ismeretes lányra. – … – Vigyorodtam el az orrom alatt. – Így már mindent értek… S engedjétek meg, hogy kárpótoljalak titeket… makulátlanul. – Ahogy az utolsó szó elhagyta számát hirtelenjében éj fekete karók jelentek meg a markomban, amelyeket egyenesen a kör hozzám eső két legközelebbi tagjának a mellkasába hajítottam. Azonban, ahelyett, hogy hagytam volna földre hullani őket, mint az egyszerű senkiket, úgy dobtam el ezeket a cövekeket, hogy az éles végük áthatolva a húsaikon egyenesen a talajba fúródjanak, így egyszerűen szólva… a szívükön keresztül húztam őket karóba. Viszont, itt korántsem ért véget a szórakozás. A felsikító tömeg ezt látván azonnal futásnak eredt, ellenben előlem nem volt hova elmenekülniük. A kiegyezett husángok mindenféle záporoztak és ezzel egy szólamban megnövekedett a halálsikolyok száma. A földön csak nőtt és nőtt a tetemek száma, míg végül az utolsó is elesett. Ugyanakkor, ahelyett, hogy kiélveztem volna a gyilkolás okozta utó-örömperceket, lassan a hullák között ballagni, míg az egyik pillanatban meg nem álltam egynél. Egy kislány élettelen teste volt az. Alig lehetett több hatnál. Karó behatolásának nyoma nem volt rajta és alaposabb áttekintés után sem találtam semmi más nyílt sebet. Így egy laza mozdulattal letéptem róla a felsőt. …Miután megállapítottam a halálnak az okát, az ujjaimmal lecsuktam a szemét. – Emberek… – Köptem oldalra. – Ha a patkányok is törődnek a sajátjaikkal, akkor ti miért nem…? – Ráztam meg a fejem érthetetlenül, majd próbáltam mihamarabb túltenni magam a történteken. ” Hívhatnak gyilkosnak, mészárosnak vagy akár egy igazi hóhérnak, de mindez ahhoz képest semmi amit ők tettek. Eltaposni egy ártatlan gyereket… ” Így elmélkedem amikor is a központi rádió recsegése töri meg a csöndet. – …Micsoda szörnyűség! Egy halott gyerek! …Mindjárt sírva fakadok. – Gúnyolódik rajtam a féreg. – Jaj ugyan már Alucard! Nehogy egy egyszerű kölyök miatt lelkiismeret furdalásod legyen! Te, aki még Grófként is a saját pribékednek a pribékje voltál. Annyi karóba húzott csecsemő és édesanya után ez már igazán mindegy, nem? Csak az a bizonyos szám növekedett eggyel, nem a napjaid csökkentek eggyel… úgyhogy ne csüggedj, van még mit… Fogd be a pofád. – Szólaltam fel lehunyt szemekkel. – …Mi? Mit mondtál? Azt hittem, egy vámpírnak azért ennél erőteljesebb hangja van… Azt mondtam, hogy FOGD BE A MOCSKOS POFÁD! – Üvöltöttem fel, majd a karjaimat magam mellé emeltem. – Kioldó Pecsétek Feloldása. Hat, Öt, Négy, Három… Kettő… Egy. – Az ujjaimból magam előtt egy függőleges négyzetet formáltam, majd hirtelenjében az egész épület elsötétült és szemek sokasága járt kör-körös táncot minden egyes élő elméjében… az én szemeimé. Majd az én testem is morbid elváltozásba kezdett. A köpenyem lehullott, a testrészeim darabokra szakadtak, voltaképpen minden emberi tulajdonságomat elhagytam. Mindössze a gomolygó sötétség maradt hátra és az abból kikandikáló szempárok végtelenje. Egy apró “táncot” ejtettem ebben a formámban, majd végül alakot öltöttem. A mellkasomon az életemet egyben tartó a szokásosnál is jobban felragyogott, miközben egyfajta kényszerzubbonyt öltöttem magamra. S a tág pupilláim mellett talán úgy tűnt, hogy a hajam is életre kelt. Így hát, sokkal inkább hasonlítottam egy könyörtelen hollow-nak, mintsem egy emberszerű lénynek. – …Vámpírt akartál. Hát megkaptad. – Vérfarkasokhoz hasonló vigyorogtam, miközben a szemeim egyszerre adtak tudomást a bennem keringő őrületről és magabiztosságról. – Ő-Ő… ŐRSÉG!!!!! – Ordított fel az igazgató leesve a székről, majd abban a másodpercben megjelent a börtönigazgató mind a 12 démon testőre felsorakozva az igazgatóhoz felvezető utakat elzárva. – Mm! – Némán, ám erőteljesen kitártam az öklömet jobb oldalra, amelynek csupán a felkeltett léglöketével sikerült áttörnöm a börtön állítólagosan áttörhetetlen falát. – Na… KI FOG NEKEM ADNI EGY KIBASZOTT ÖLELÉST?! – Vigyorodtam el szadistán, melyre a 12-ből 10 démon azonnal felvette a nyúlcipőt, csak két legerősebb maradt itt. – Hé kislány, akarsz te is démont vadászni? – Kérdeztem kivételesen egyenrangú félként a kis rózsaszínt telepatikus úton. Igaz, hogy eddig ügyet sem vetettem rá, de kétlem, hogy lelépett. Tekintve… Hogy neki is itt van dolga.

  7. Feltápászkodom a földről, miközben a ribanc szót ízlelgetem magamban. Lehet, hogy rózsaszín a hajam, és néha szeretek alakomat kihangsúlyozó, hiányos ruhadarabokban flangálni, de nem bújok ágyba mindenkivel, azaz inkább senkivel.
    Mordulva utána indulok, már untam a várakozást úgy is. Amikor leérek a földszintre felnevetek a rengeteg halandó láttán, akik keresztekkel és szentelt vizekkel felszerelkezve merednek a vámpírra, fokhagymával a nyakukba. Chhh… jól kezdődik. Lágy csípőmozgással sétálok ki, ugyanakkor figyelek arra, hogy látszódjon járásomban a szarkazmus és a gúny. Bár igaz, jégkék szemeim már merő gúnytól csöpögnek.
    – Nahh… ez aztán a hangulat! Remélem nem késtem, mert nézőként és vendégként is szeretnék részt venni. – rám mutatva is elkezdik a szörnyszülött szavakat használni, mire már nem tudom visszafogni a nevetésemet. Baszki, ezek a halandók egyszerűen szórakoztatóak, de ha már másra nem jól, akkor legalább ebben legyenek jók, nem igaz? Jókedvem fokozódik, amikor elkezdenek keresztel mutogatni, sőt. “Edwardot” még fokhagymával is megdobálják, de még azt is úgy félve, hogy az már röhejes.

  8. – Azért nehogy sírva fakadj. – Gúnyolódóan bazsalyogtam rá a “cukipofás” mondatán hallván, de a tekintetemet nem tudta annyira lekötni, hogy ne legyen tudatomban a lassú, ám biztos kiszabadulása. Viszont ennek ellenére sem hátráltam meg, sőt tovább hergeltem a cicust. – Hiába küldenél kötélre ez egy fikarcnyit sem változtat azon, hogy ribancnak nézel ki. – Öntelt vigyorommal egyszerűen kijelentettem, amit abban a pillanatban gondoltam erről kis békuciról. A béklyói lehullásra már sokkalta korábban fel voltam készülve, mint ahogy azt ő egyáltalán eltudta képzelni, azonban néma derűvel és lehunyt szempárokkal tűrtem ahogy a nevét beleégette a bőrömbe. – Ne siess annyira! – Nevettem fel hirtelenjében elkapva a karjait, -nem törődve a kezeim állapotával- hozzávágtam a testét kíméletlenül a cella ketrecéhez. Már az a pillanatnyi érintkezés is elég volt, hogy átmarja a kislány savas bőre a cellát, de vámpír erőm végett “sajnos” csak a szemközti ketrec tudta megállítani a repülését, amelyről lepattant és így a két cella között, a folyosón landolt. Ördögien vigyorogva ballagtam ki a résén, mivelhogy a hiányzó alkarjaim ellenére csekély mértékben, de elégedett voltam. A gyors mozgásomból adódóan ekkor még biztosan a földön lehetett, így voltam – Mondanám, hogy öröm volt a találkozás, de ösztönöm azt súgja még találkozni fogunk… De addig is… – Vetettem neki hátat. – La revedere. – S mivel az ösztöneim vannak már annyira kifinomultak, hogy megérezzem előre a támadásokat, így még mielőtt még nagyobb kárt tudott volna bennem okozni, színtiszta sötétséggé váltam -mert ebben a formámban tulajdonképpen még számára is sebezhetetlen vagyok- és a a közeli lift szellőző résein felszálltam a földszintre, hogy ott aztán elmenjek azért, ami már az érkezésem kezdetén felkeltette az érdeklődésem, ugyanakkor kilépve a liftből nem várt ellenállásra botlottam. (Folyt. köv. igény esetén.)

  9. – Te sem vagy jobb, Cukipofa. Sőt. Sajnos csúnyább és kegyetlenebb
    Akaratlanul is addig forgatom a kezemen lévő bilincseket, míg azok el nem savasodnak, de még így is tart egy kevéske a béklyóból.
    – Jut eszembe… szopd le magadat és ne nézegesd a számat, nem neked néz így ki. Ha kanos vagy, akkor verd ki magadnak, vagy kérd meg az egyik őrt, aki ezt meg is teszi. De ha nem kell, akkor nyugodtan megölheted magadat, lehetőleg ott – mutatok a nekem legtávolabbi helyre -, de nem baj az sem, ha felkötőd magadat. Tőlem nyugodtan! Nem fogok megsértődni, higgy nekem, Vérszopó.
    Szemeibe nézve csak gúnyosságot üzenek neki, majd gúnyosan felvonom a szemöldökömet.
    – Persze, ha akarod, akkor két ujjal szét is tudlak szedni, Öreg. – amint megszűnik az engem fogva tartó bilincs, csak rávigyorgok, majd elővéve a saját cigimet meggyújtom azt, majd odalépek hozzá, s nem csak az arcába fújom a füstöt, hanem bőrébe égetem a nevemet is. – Csak hogy lássák, hogy mennyire szeretem a vámpír pöcsfejeket.

  10. Mihelyst elhagyta a száját a 3 hónap kissé “felragyogott” a szemem, de ahogy folytatta hamar eluntam a monológját. Végül, amikor befejezte enyhén felhúztam a szemöldökömet. – …Csak ennyi? Mármint nem azért, nehogy félreérts, nagyon meghatottál, de többet vártam egy magadfajta korcstól. 3 hónapnyi szopás nem kevés idő, így legalább annyira számítottam, hogy egy valamire való beszólást összekaparsz fejben, de nem, semmi baj. Szép káromkodás volt ez… Odakint az utcasarkon bármelyik kurva megirigyelhetné tőled. – Somolyogtam rá könnyelműen, mégis csontig hatoló tekintettel. Holmi idétlen szitkozódással nem fog nálam sok mindent elérni, ellenben alkalmasabb célokra is felhasználhatná azokat az ajkakat, ha már az egyik faszfej volt annyira ostoba, hogy betömetlenül hagyta azokat. – Fölöttem állsz? – Vetettem egy komoly pillantást rá, majd elröhögtem magam. – …Mocskosul egy kutyának számítunk itt bent. Vagyis… – Feszítettem ökölbe a kezeimet. – Voltunk. – S a csavarok folyamatos záporoztak kifelé a béklyóimból. ” Mit sem érnek a fémek, ha nincs mi összefogja őket.” Így egyszerűen a sárkányokéval vetélkedő puszta erőmmel kitörtem a bilincseimből. – Túl egyszerű… – Jegyeztem meg unottan, majd ahelyett, hogy idióta módjára megpróbálkoztam volna a ketrec áttörésével, inkább a zsebeimben kezdtem el kotorászni. – Lám-lám. – Vigyorodtam el, amikor megakadt a kezemen egy cigis dobozon. Kihúzva egy szálra rágyújtottam és lassan felé indultam. – Hm… Szóval az, hogy “olvadnak” rajtad a béklyóid és hogy egy napon belül 12x járnak be hozzád “valamiért” nem csupán véletlen egybeesés… – Gonoszan vigyorogtam, miután hozzádobtam a testéhez az égő csikkem végét és az abban a másodpercben semmivé foszlott. – Micsoda szörnyeteg lehetsz te… – Szemeztem vele vigyorogva a kíváncsiság apró jeleit mutatva.

  11. Kérdésére gúnyosan elmosolyodva nézek rá, majd bűbájosan pislogni kezdek.
    – Három anyáddal baszott hónapja, Tubicám, és ha még egyszer megszólalsz letéplek onnan, majd addig rugdoslak amíg ki nem folyik a fejed, aztán kitalállak az ablakon baszni, miután kitéptem a karjaidat és a szívedet a helyéről. Ráadásul szeretném, ha Edward Cullenként szépen visszavonulnál a csillámfasszal teli világodba, baszni a magányos, bekómált, agy nélküli életedet, Cukipofám. Barbie a nénikéd, aki sajnos nem fojtott fürösztésednél egyből vízbe, te IQ ninja.
    Mordulva vágok neki vissza, majd gúnyosan szedem le magamról a szemeimen lévő kötést, így szabadon villoghat jég kék szemem.
    – Még egy szó, és amint odamegyek hozzád kitépem a szemfogaidat és lenyeletem veled. Tudd, hogy hol állsz rangsorban, Tündikém, és alkalmazkodj is a helyedhez, de kurva gyorsan, mielőtt a fejedet verem a falba. Mert igenis, most itt rangsorban fölötted állok, Őszapóka.

  12. Már vagy háromnegyed órája voltam a falnak szegezve, amikor az arcomba csapódó vízgőz felébresztett sötét “álmaimból”. Nem mintha képes volnék egyáltalán lehunyni a csipám vérszívó létemre, de ez mellékes. A hely egész jó volt az eddigi börtöneimhez képest. Néhol trágyában és vizeletben kellett állnom évekig és csak nyeszlett patkányok vérén kellett élnem. ” Ez határozottan jobb mint az eddigiek. ” Gondoltam somolygós pofával magamban, egészen addig, amíg nem pillantottam el a másik oldalára… – Na ne basszatok fel… Komolyan képesek voltak Ken kibaszott baba csajával egy helységbe rakni… ? – Hajtottam le a fejem “megtörten.” – Fogadjátok el őszintén részvétem, de ezért még a ribanc nagyanyáitokat is rozsdás élű karóba húzom. – Vigyorodtam el feltekintve, majd elkezdtem megfeszíteni a testemet.., hogy kitépjem magam a béklyóimból, de ahelyett, hogy engedett volna bármelyik is, csak még jobban megfeszültek a végtagjaimon. – Nem rossz. – Mosolyogtam a saját próbálkozásom látva, de nem csüggedtem, inkább zajtalan gondolkozásra álltam át. Körülbelül 3/4 óra telt, míg eljutottam a végső belátásomig ” Egy szó mint száz, ha most kijátszanám az egyik aduászom, teljes unalom lenne ez az egész… Szóval, marad az eredetileg tervezet nehezebb út. ” – Mióta vagy itt? – Szegeztem egyszerű kérdésem az elmélkedésem megtörvén.

  13. Mocsok és fertő, kosz és húgyszag. Ezeket még a lekendőzött szemeim nélkül is érzem, főleg, hogy már három hónapja itt vagyok. Kibilincselve, s az íriszeimet is azért fedték le, nehogy megolvasszam a savval az engem fogva tartó sárkánypikkelyből készült fémpántokat, persze, ez attól még nem állít meg engem, így is kétóránként járnak be hozzám, hogy újabbat rakjanak rám, hogy a bolond halandók lekötözzenek. És ha kitudnék szabadulni akkor miért vagyok itt? Egyszerű és nagyon is nagyszerű a válasz, vagyis inkább, pont hogy az utóbbi az nem. Újabb bérgyilkosság miatt ülök itt, ám nem azért amit elkövettem, hanem azért, amit még nem. Egy névtelen, ám de eléggé kellemes ügyfelem nem csekély összeget ad nekem, ha kiirtom az itteni öröket és a puccos helyecske jelenlegi igazgatóját. Én persze jó kislányhoz méltóan nem kérdeztem, hogy miért, hanem fegyver nélkül beszambáztam ide, mellékesen szólva majdnem szó szerint is, sőt. Elsütöttem egy ” Na milyen a hangulat itt, a világ végén is túl?”-os és egy ” Na, jöttem feldobni titeket, halandók!”-al átszőtt poént, míg a hozzámérő és engem lefogó öröknek lemartam a kezeiket, s amikor fegyvert akartak fogni rám, érdekes mód eltűnt azoknak a hegye, és minduntalan megismétlődött ez a jelenet, amíg az egyik emberke már sírva könyörgött, hogy “Fáradjak már be a nekem előkészített cellába, mert már nem győznek fegyverrel engem”. És hogy miért nem dobbantottam eddig? Sajnos volt az a cuki helyzet, hogy a drága igazgató úr finoman szólva is baszott a fejemre és eddig ide sem jött, így eldöntöttem, hogy ha a pénzforrás nem jön Ashleyhez, akkor Ashley megy a pénzforráshoz, tehát megpróbáltam és próbálom a mai napig felhívni a figyelmet magamra, haszontalanul. Szerintem már lassan az sem érdekelné őt, ha egy szál fehérneműben táncolnék Macarénát az asztalan, a felesége és a gyerekei előtt. Márpedig ennek változnia kell, méghozzá sürgősen. Ha nem megyek haza, akkor többe fog kerülni a bárom és a házam rendbehozatala, mint az egész pereputty eltartása otthon, ami lássuk be… elég húzós, pláne, ha újra helyre kell vernem mindenkit.
    A falnál állok, amikor behoznak hozzám egy cellatársat, s undorral gondolok bele, hogy egy vámpír férfi az illető. Gúnyosan felhorkantva nézek felé, szemeimről félig leügyeskedve a selyemből készült kőtelet.
    – Szánalmas, hogy egy szemfogas cicust tesznek mellém, ez sértő rám nézve.