Fekete nap város

Ez a város az egyik legrégebbi a szigeten. Azért épült, hogy a különböző fajú lények együtt tudjanak élni. A város a fellegekből nyúl le a föld alá és így mindenki meg találhatja a neki meg felelő helyet. Rövid időn belül nagy lett a népessége és ez sokk gonddal is járt, hamar kitört a káosz ami nagy pusztítással járt, ez miatt a városban sokkal kevesebben élnek, de így is a 4. leglakottabba a szigeten. Mára már helyre állt a rend és zavargások is csak nagyon ritkán vannak. Azonban itt a legkevesebb ember, mivel itt más törvények uralkodnak amik nem védik meg őket.

Vélemény, hozzászólás?

57 hozzászólás érkezett az alábbi témában: “Fekete nap város

  1. – Ahogy oldalba bökött és kuncogott rá néztem, elpirulva, majd kuncogtam a szavain.- Téged ki akarhat megenni? … Nagy falat vagy neki… -Mosolyogtam rá. Elgondolkodtam fekete ételeken, de hirtelen nekem sem jutott eszembe egy sem. A példáján kuncogtam, majd karját finoman böktem meg, kissé félénken, ami nem jellemző rám.- Azt biztos nem! Micsoda példa… -Kuncogtam. Amikor kezét felemelte és nem kérte a mogyorót megettem én. – Jó is és rossz is… Jó mert van vannak védve, de rossz, mert eredetileg a szabadban lenne a helyük… nekik is jár a szabad élet… mindenki másnak. -Figyeltem a delfineket.- Bár, lehet, hogy igazad van, mert ők egészen más delfinek… szerintem tenyésztik őket. -Gondolkodtam el.- Nem tudom mennyi esélyük lenne a szabadban… -Gondolkodtam. Igazat adtam neki. Ekkor ragadott el, kezemet megfogva. Mosolyát látva, gondoltam, hogy feldaraboláshoz akar elrabolni, így követtem őt, bár a lendület miatt kicsit neki simultam, mert elveszítettem az egyensúlyom, mikor megállt az árusnál. A karján minden porcikámat érezte lágyan, főleg két mellem, ami közé karja nyomódott. Rögtön elléptem és elpirulva néztem körbe hová húzott. Az árusnál volt mindenféle színű étel a delfineknek.- Semmi baj. -Mosolyodtam el, pirosságom is eltűnt. – Rendben! Én is kérek mindenből. -Mosolyogtam, majd elvettem a zacskót, amit adott az árus. – Érdekes, hogy lehet őket etetni… csak meg ne harapjon a szép szemű… -Kuncogtam rá pillantva, viccelődve. Az árus megmutatta, merre kell menni a delfin etetéshez, így arra indultunk. Ahogy felértünk, mert egy lépcsőn kellett felfelé menni a delfines medence széléhez, ahol derékig érő korlát volt, lényegében törhetetlen üvegfalból. A víz csendes volt, amikor felértünk. Oda sétáltunk az üveghez. Nem értettem miért a fal, de végül megkaptam a választ még a kérdésem feltétele előtt. Hirtelen ugrott ki a vízből egy delfin és az üvegfalnak csapódott, mert megpróbált lábon harapni minket. Hirtelen hátra léptem, és neki estem Akenonak, ahogy gyors mozdulattal léptem el, mert meglepett a delfin. Akeno viszont a mögötte lévő padra huppant, velem az ölében.- Már értem a falat… -Motyogtam.- Ne haragudj, Akeno… -Mondtam elnézést kérve és felálltam.-

  2. – Tényleg!- nevettem fel az általa közölt tényen, miszerint az egyik delfinnek hozzám hasonlóan ónix színű a szeme. Ahogy a lány elpirulva csendben maradt, a jeget leginkább egy halk kuncogással zavartam meg, s így böktem meg az oldalát.
    – Erről a régi szép családi idő jutnak eszembe… Ott is bújtak, nem öltek és senki se akart megenni, bár a harmadik se igaz mostanság.- nevettem fel zavartan, majd pedig így támaszkodtam a nálam magasabb üvegfalnak. Következő kérdésén látszólag én is nagyon elgondolkoztam, ezt a táblán nem igazán közölték, vagy ha igen, akkor eléggé rosszul
    – Egyébként… Érdekes kérdés. De csak ha ehető ételt kapnak, akkor a is ónix szemű szépségemnek mit adnak?- kérdeztem most én mivel egyből nem jutott semmilyen fekete étel se az eszembe.
    – A rohadt gyümölcsök feketék lesznek, azok beleszámítanak?- próbáltam viccelni kissé, ha már jobb megoldást nem tudtam. Az utolsó pár szem mogyorót meglátva csak mosolyogva emeltem fel a kezem.
    – Én nem kérek többet, edd csak meg.- adtam át neki azt a pár darabot, hiszen a gyomrom már úgy sem kívánt többet belőle.
    – Itt jobb nekik, mint a szabadban… A bezártság védelmet is nyújt nekik más ragadozók és orvvadászok ellen…- néztem finoman körbe ezután, majd pedig megláttam egy következő táblát. Azonnal elrugaszkodtam az üveg faltól és így néztem egy árusra, majd a lépcsőre.
    – Gyere!- fogtam meg vigyorogva a lány kezét és magam után kezdtem húzni. Szépen elhúztam az árusig, mire felfoghatta, mit is akarok. Lehet etetni a delfineket, ez mekkora királyság már!
    – Uhh, én nem is tudom milyet vegyek…- gondolkoztam el az árushoz érve, majd pedig vegyesen kértem mindegyik delfinhez. A fekete színre láttam már mit is etetnek itt velük, fekete szeder, rizs és bab például.
    – Bocsáss meg, hogy így elragadtalak, de nem akartam rögtön lelőni a meglepetést.- nevettem zavartan, miközben kezeimmel a vegyes tartalmú zacskót vettem át.
    – Vegyél te is, én fizetek!- ajánlottam fel a nőnek, bár nem tűnt úgy, mintha más lehetőséget hagynék neki a szavakból.

  3. – Elmosolyodtam, ahogy vett a mogyoróból és én is ettem pár szemet. Érdeklődve kuncogtam a szavain a génmutációt illetően. Nem tartottam kizártnak, sőt ez talán a leglogikusabb magyarázat. Követtem a tábla után kutatva.- Hát… legalább van benne fantázia… -Vigyorogtam a nevet hallva, aminek a kacsa fajt elkeresztelték. Ekkor derült ki az is, hogy repülni nem tudnak, ellenben jó futók.- Érdekes… Repülni nem tud szerencsére, de lefutni van esélyünk. -Mosolyogtam a táblát böngészve. Nevettem a kacsarabláson.- Ha ezt a lényt el tudja rabolni, akkor meg is érdemli… -Nevettem.- Remek ötlet. Menjünk a delfinekhez. -Mosolyogtam. Körbe néztem, ekkor az egyik kacsa béka szerű módon a nyelvével bekapott egy legyet. Ezen elkerekedett a szemem.- Menjünk… -Mondtam és indultam is utána. A delfineknek nagyon tetszett a szeme.- De jó… színes. Szépek a szemeik. -Mosolyogtam.- Nézd… annak olyan szépek a szemei mint a tieid! -Mutattam az egyik delfinre. Ekkor el is pirultam és elcsendesedtem. Motyorogva sétáltam a táblához, amin az infók voltak és olvasgattam, zavaromban.- Igen… Legközelebb menjünk laborba… ott még a szerekkel is lehet robbantósat játszani… -Kuncogtam elvigyorodva, gyerekes rosszasággal.- Igen, nem támadnak meg, de érdekel, mi lehet még ebben az állatkertben. -Mosolyogtam rá, majd mellé léptem.- Szerencsére… minket nem akarnak megenni… -Az egyik delfin éppen a másikat kezdte lökdösni, majd össze bújtak.- Nézd! Milyen édesek… szeretik egymást… -Mosolyogtam.- A delfinek nagyon gondoskodó lények. -Mondtam mosolyogva. Figyeltem még a delfineket, majd Akenora néztem.- Szerinted mindent ami a szemük színe, vagy csak ami ehető? -Kérdeztem kíváncsian.- Vegyél még… -Mosolyogtam rá, az utolsó pár szem mogyorót felé nyújtva, hogy egye csak meg nyugodtan.- Egyébként szereted az állatkertet? Elvégre… itt be vannak zárva… -Kérdeztem kíváncsian, szemeit figyelve.- Szerintem nem rossz nekik itt… bár nem látok bele a fejükbe… -Emeltem tekintetem a delfinekre.-

  4. A vattacukor árus műsorának hála jókedvű nevetést engedtem ki, s tekintetem az időközben már nassolnivaló… édességet vett Aikora szegeződött. Édességnek számít a fahéjas mogyoró, vagy sem? Végül gondolkozásom a felkínáláskor fejeződött be és fejemmel bólintva vettem el a dobozból pár szem mogyorót. Miközben egyesével elkezdtem eszegetni az adagom, lépteimmel követtem a nőt. Még a korát se állapítottam meg… Velem egykorú, pár évvel idősebb ahogy így végignézek rajta. Edzett test, nagyjából 82 kg körüli súly és 178 centiméteres magasság. Ilyen adatok alapján az életkorát 19-20 közé tudom besaccolni, viszont ennél többet nem ér el a testi fejlettsége. A kacsáknál megálltam végül vele, s elmosolyodva néztem a kis édes teremtményeket. Viszont miért tartanának egyszerű kacsákat? Ezt nem értem meg.
    – Oh…- volt ennyi reakcióm, mikor is kiderült az igazság. Hát annyi biztos, hogy nem egyszerű kacsák, főleg nem ezek után. Egyben bekapta, és szinte harapás, vagy rágás nélkül nyelte le társát. Aiko javítására viszont a meglepettségből egy újabb nevetést engedtem el magamból.
    – Hát figyelj… Valami génmutáció eredménye az az egy kacsa, ha csak nem ilyen a többi is.- döntöttem én végül valamilyen lehetséges megoldás mellett.
    – Köszönöm!- mosolyogtam rá, s ismét vettem pár szem mogyorót, mivel az első adagom már a pocakomba pihen. Viszont inkább egy lépést hátrébb tettem a tótól, mikor is a kacsa egy követ is bekapott egyben.
    – A táblás ötlet nagyon tetszik!- segítettem neki végül a keresésben, s így néztem körbe. Végül csak megtaláltuk a… Megoldást? Egy kis tájékoztató tábla volt a tó másik felénél, mely ezt a micsodát Blood Oxbeast-nek nevezte. Szóval a laborból kiszabadult, mindenevő gyilkos kiskacsákat már így hívják. A leírás szerint tényleg az evolúcióba történő belenyúlás eredménye, ezek a lények mindent megesznek ami az útjukba kerül, hajlamuk van az embert is megtámadni.
    – Így már értem ezt a kerítést tőlük! Én meg már azt hittem, van olyan hülye, aki beleugrik a tóba és kacsákat rabol.- vigyorodtam el végül és így léptem megint csak tovább. Neeem, én nem fogok ilyenek közelében maradni. Bár nem rosszabbak a pókoknál, de hát na… Soha.
    – Ezután jönnek a delfinek, menjünk át inkább oda! Azok hátha nem akarnak megenni!- mutattam át a következő kis medencére, hogy ott végre hátha nem valami felmutálódott ragadozó fajjal kerülünk szembe. Odaérésünket követően viszont szemet ütött az, ami fura volt ezekben is. Különböző színűek voltak a szemeik. Valamelyiknek piros, egyiknek zöld, másiknak sárga. Mondjuk egész szépek voltak, de hát na.. Erre is megoldás kellett.
    – Ennyi erővel egy laborba is elmehettünk volna látogatni, nem?- kérdeztem ki a nő véleményét a dolgokról és így olvastam el a következő táblát. A génmódosítás szó az elején már meg se lepett az előző után, viszont a következő adatok igen.
    – Ezek a delfinek csak olyan dolgokat esznek, amilyen színű a szemük..- olvastam fel hangosan a tábláról a szavakat.
    – Szóval válogatós delfinek… De legalább nem akarnak megenni minket..- rántottam vállat megkönnyebbülve.

  5. Ha érdekel a módszer egyszer elmondom neked… -Kuncogtam a port illetően. Válaszát hallva elmosolyodtam. Körbe pillantottam.- Hm! Rendben! Kezdjük az elején… -Mosolyogtam, majd elindultam. Egy vatta cukor árusnál álltam meg, aki a kezembe nyomott egy vattacukrot pálcikán. Rögvest, hogy a kezembe került méhecskék szálltak rá és egy két darázs. Máris zümmögni kezdett, mivel nem szeretem a vattacukrot, lazán vissza adtam a férfinek, aki viszont sikítva kezdett szaladgálni a darazsak és méhek miatt. – Veszünk fahéjas mogyorót? -Kérdeztem egyet lépve, majd vettem is egy adagot és a dobozt amiben kaptuk felé nyújtottam.- Tessék! Nagyon finom… és a fahéj antioxidáns… nagyon sok jótékony hatása van. -Mosolyogtam elvettem egyet és bekaptam. Láthatóan, a vattacukor nem, de ezért bolondulok. Mondjuk bármiért ami fahéjas, vagy muffin.- Mmm… Induljunk el. -Mosolyogtam, majd miután vett a mogyoróból elindultam. Elsőnek egy tó és a benne lévő kacsák jöttek.- Nézd… kacsák! -Mosolyogtam a korláthoz lépve, majd elkerekedett szemekkel néztem az egyik kacsára amikor az kiemelkedett a vízből kicsit kinyújtotta a nyakát, majd a szája hatalmasra nyúlt, csőrében cápafogak voltak, és simán bekapta az egyik társát és lenyelte. A szám is tátva maradt ezt látva.- Öhm… Khm. Nézd… izék! -Mondtam kijavítva magam mosolyogva, ami elég röhejesre sikerült, főleg mikor a háttérben hápogni kezdett és egyszerű kacsaként tollászkodott.- Döntsd el te! -Mondtam végül megoldva a helyzetet, majd nevettem a kacsákra nézve.- Szóval nem tudom mi ez… de cuki! -Mondtam elmosolyodva, majd körbe pillantottam és mogyoróval kínáltam.- Egyél. -Mosolyogtam, mintha az lenne a természetes, hogy kacsa evő kacsák úszkálnak a szép tóban. Pontosabban minden evő, mert egy sziklát is bekapott ami az útjába került.- Hol egy tábla? -Pislogtam ezt látva, és keresni kezdtem valamit, amire le van írva mi franc ez a lény.-

  6. – Nagyjából… 16, lassacskán 17 éve tuti annyi… Az előző feltámadásaikor fogalmam sincs, melyik korszakába hozták vissza.- rántottam végül rá vállat, hiszen a nő ezután pontosan leírta az apámat, így csak bólintanom kellett rá. Amint megkaptam válaszát, elvigyorodtam. Akármennyire is inkább a stratégiát tartom elsőnek egy harc során, a való életben inkább a meglepetéseket és izgalmas felfedezéseket kedvelem közvetlen közelről.
    – Akkor indulás.- intettem a lánynak, s halkan nevettem el magam, mikor ismét zavarba jött arcát láttam. Igazán érdekes tud lenni, hogy egyesek miktől bírnak zavarba jönni, de hát ez már csak ilyen. A hatalmas tömegeken most viszonylag egyszerűbben harcoltuk át magunkat, majd pedig így értünk az állatkert bejáratához. Fizettem én volna rendesen, most ennyibe nem fájt volna, de hát.. Mindig jól jön egy társ, főleg az ellenkező gondolkodás mód miatt. Sikerült Aikonak egy könnyebbik és még hozzá olcsóbb megoldást találnia, de egyben azért legálisat is.
    – Ez a megoldás igazán tetszetős!- vigyorogva ismertem el a nő tudását ezzel, s a belépő kifizetése után mentem be vele az állatkertbe. Kétségtelen volt, hogy rengeteg állatot nézhetünk meg, ezt a táblák darabszáma is bőven megmutatta. Amikor is Aiko a véleményem kikérdezte, elgondolkozva fordultam a vízi állatok és a vadak feliratú táblák irányába.
    – Hmmm… Menjünk sorjába! Vízi állatok, utána pedig így szépen körbe. Szerintem bőven belefog férni az időnkbe! Nos?- ajánlottam fel neki egy megoldást, nyitva hagyva azért a kérdést, hogy ő mit szól hozzá, esetleg mással akar-e kezdeni, vagy van egyéb megoldása.

  7. – Mosolyogva figyeltem, ahogy lezárta a témát. Igaza van, sok minden más van még ezen kívül is. És érezzük jól magunkat, ha már neki indultunk. Felnéztem rá, ahogy ellökte magát a korláttól. Ahogy átmutatott a szemközti irodaházra áttekintettem oda, majd vissza rá. Követtem, ahogy elindult. Lesétáltam vele három emeletet, majd a liftbe szálltunk. Érdekes egy férfi, de mégis valamiért jól érzem magam, ami nálam ritka. Mióta megbökött nem is aggódom a viselkedésem miatt, ami megdöbbentő, de igaz. – Szerintem menjünk oda rögtön… Érdekesebb, ha nem lőjük le a poént az elején.- Mosolyogtam rá felnézve. Neki dőltem a lift egyik falának éppen szembe Akenoval és körbe pillantottam.- Apád? … -Néztem rá kérdőn, mert meglepett kissé ez a tény.- Nagyon fiatal… Habár… azt nem mondtad, mióta… -Kuncogtam.- Ha azt vesszük az én sárkányom is legfeljebb 30… pár ezer éve… -Nevettem el magam.- Kísérletező… Hm. Nagyon diszkréten fogalmaztad meg, hogy lényegében egy feltámasztott ember, akit zombinak nem kellene nevezni, viszont élőnek se igazán passzol, ellenben az ereje felér egy istenségével és trófeákat gyűjt, ha jól sejtem. -Kuncogtam.- Érdekes apukád van… Habár szerintem te jobb személyiség vagy. -Mosolyogtam rá nézve.- Megértelek… de hát, apádnak csak azt a lányt kell bemutatni, akit haza akarsz vinni, de legalábbis esküvő előtt illik bemutatni. -Kuncogtam, majd hirtelen elpirultam a saját viccemen. Jól van Aiko! Gratulálok! Megint sikeresen zavarba hoztad magad! … Futott át az agyamon, amit Muffin a fejemben meg is erősített.- Se… Semmi baj… Nem terelted el… Csak beszélgetünk. -Mosolyogtam rá, elpirulva.- Menjünk oda rögtön… érdekesebb, ha felfedezzük, mintha már tudnánk mi van ott… -Mosolyogtam, miközben a lift megállt és kisétáltunk. Az utcán élénk volt az élet, de szerencsére gond nélkül elsétáltunk az állatkertig. A belépő nem volt olcsó, főleg, mert mi idegenek vagyunk. Egyik kezem sóhajtva a nyakam hoz emeltem és a trikó pántja alól kivettem egy kis tartóból kevés port, amit Matsu csinál nekem. Egyfajta bájolási technika alapján működik, “irányító por”. Rászórtam az árusra, aki máris sokkal rokonszenvesebb lett, és kedvezményesen kaptunk jegyet, így be is mentünk.- Jó megoldás, ha valakit szóra akarunk bírni. -Jegyeztem meg besétálva, majd az állatkert kisebb terén, ahová a bejárat vezetett körbe pillantottam.- Merre induljunk? -Kérdeztem felé fordulva. Minden irányba más- más tábla volt. Egyik a vízi állatok felé, másik a vadak, harmadik repülő, aztán pálmaház, ízeltlábúak, szárazföldi állatok, különböző hüllő házak, és a többi érdekesség. Játékok a táblákon, mindenféle információs táblák kihelyezve.-

  8. – Messze van még az az esemény, úgy érzem..- zártam le végül ezzel a témát, s tekintetem a nőre szegeztem végig, míg ő elmondta újdonsült ötletét. Szóval kilátáscsere, érthető. De ha az állatkertet akarja megnézni, nem egyszerűbb rögtön odamenni?
    – Felőlem átmehetünk…- bólintottam rá, majd pedig még így vártam végig szavait. Esküszöm fura, hogy nem ismeri még az apámat… Azt hittem már legalább egyszer próbálta a fejét venni. Utolsó kérdésére bólintottam egyet, s így löktem el magam a korláttól.
    – Akkor az állatkertbe menjünk rögtön, vagy előbb még a magasból kívánod megtekinteni a kis bestiákat?- kérdésem közepette átmutattam a szemközti irodaházra és ezután elindultam lefelé, hiszen úgy se pár másodperc, míg leérünk, hagyom gondolkozni, ha erre van szüksége. A három emelet lépcsőzést követően szálltunk ismét be a liftbe, a földszint felé tartva.
    – Egyébként… Akiről beszéltem, az az apám. 27 éves külalakra, bár már rég halott kéne legyen, csak hát… Kísérletező típus.- fejeztem ki magam megfelelően végül, ezzel is utalva arra, hogy az ő találkozásuk vége jobb esetben is csak egy bújócska játék lenne, s mindig apámmal, mint hunyóval.
    – Még én se ismerem a pontos erejének határait, ezért is nem imádkozok a találkozásotokért.- zártam le végül ezt a témát is, és így értünk le lassacskán a földszintre.
    – Kissé eltereltem a témát, bocsáss meg. Szóval akkor az állatkertbe menjünk, vagy az irodaházba?

  9. – Szavait hallgatva elgondolkodtam, elvégre Matsu is eleinte ellenséges volt. Idővel mégis megbékélt velem. Talán nekik is idő kell, hogy össze csiszolódjanak. Elmosolyodtam és rápillantottam, mikor vállon bökött, és elpirultam. Ez is azt mutatta férfivel még nem kerültem ilyen kapcsolatba. Ahogy beszélt valóban jobb kedvem lett, amit mosolyom is mutatott. Körbe pillantottam lefelé.- Igazad van! … Elvégre nem baj, ha néha ilyen is vagyok… nem igaz? -Kérdeztem rá nézve mosollyal.- Szerintem csak idő kell és valamilyen esemény, ami miatt összefogtok… -Mondtam elgondolkodva, majd megfordultam és háttal támaszkodtam a korlátnak, karjaimmal rátámaszkodva.- Akeno… Szerintem ez a kilátás már nem egészen megfelelő… Mit szólnál, ha átugranánk a szomszédba? -Kérdeztem a szemben lévő magas irodaház szerűségre bökve fejemmel.- Onnan látni az itteni állatkertet. -Mondtam jó megfigyelői képességeimről téve tanúbizonyságot, mert innen észre vettem, hogy a másik háztól nem messze egy állatkert szerűség van, és mindenféle állat.- Mit gondolsz? -Vigyorodtam el.- Menjünk és nézzünk be… van még idő estig… -Mosolyogtam rá, már magabiztosabban, habár alig észre vehetően el voltam még pirulva.- Nem tudom kire gondoltál… de elfogadom, mert te jobban ismered… viszont… szerintem nem kellene aggódnod… nem vagyok olyan elveszett lányka… -Mosolyogtam a figyelmeztetésre.- Nem tudhatod… lehet, hogy ellenénk… -Kuncogtam.- Állatkert? -Léptem el a korláttól.-

  10. – El se hinnéd hányszor próbálok beszélni vele, de szó szerint már a belsőmben is támad rá, mikor hozzá se szólalok… Lenne képességem fegyelmezni, de még nem jött el az alkalom a teljes összeműködésünknek ahogy észrevettem… De jó fej azért a kis haver.- paskoltam meg finomabban a hasam, majd pedig a ruházatomról izgatott viselkedésére terelődött figyelmem, így tehát tekintetem is felvontam rá. Nem volt jártas a férfiakkal való kommunikációba, látszólag olyan az állapota, mint aki most futott volna le egy nagyobb távot és a teste épp most készül pihenőbe státuszba lépni, így csökkentve az adrenalint. Szemeimmel a földre szegezett tekintetét is követtem, bocsánatkérése pedig megerősítette felvetésem, miszerint izgatott volt. Csak némán vártam még utána, hiszen halkan és sokkalta elzárkózottabban szólalt meg. Arcomra vigyor csúszott csak és finoman meglöktem a vállát könyökömmel.
    – Nehogy bocsánatot merj kérni azért, mert jó a kedved te nőszemély!- nevetett fel.
    – Én még rossz kedvemben is izgatott tudok lenni, én az örökké optimista típus vagyok a dolgok 96%-ban. A többiben pedig vagy a rosszabbik oldalam, vagy a démonom van előnyben, de hát.. Egy ilyen oldal mindenkinél van, és amíg nem másokon élem ki egyiket se, nem történik semmi gond.- néztem ismét a távolba arcáról, remélni tudtam csak, hogy jó kedvre derítettem kicsit ezzel.
    – Nálam nem kell elzárkózz, tökéletesen átérzem a helyzetet, néhány témában én is rettentő izgatott, vagy éppen kritikus tudok lenni, persze a végére csak elviccelem az egészet… Egy személy van, akinél nem szoktam ilyen lenni, de vele addig van szerencséd, míg nem találkozol… – adtam le egy enyhe figyelmeztetést, de az illetőt nem említettem meg még.

  11. – Hallgattam szavait elmosolyodva, miközben a tájra emeltem a tekintetem, már amennyi tájat lehetett látni. Mikor hirtelen elnémult rá emeltem a tekintetem és kíváncsian figyeltem, de mivel láttam, hogy elgondolkodott nem szóltam, hanem megvártam, míg ő szólal meg gondolataiból vissza térve. Érdekes helyzet, hogy így el tudok beszélgetni valakivel. Mikor megszólalt és szerencsésnek nevezett meglepődtem, folytatva a mondandóját pedig elmosolyodtam. – Én eddig nem tartottam magam szerencsésnek… pusztán elfogadtam, hogy életet kaptam, amit le kell élnem… de végül is… talán… igazad lehet… -Mosolyodtam el, szavain elgondolkodva.- Nos, egy démon más játékszer, mint egy sárkány… noha egyik sem könnyebb, mint a másik. Nekem Matsu mutatta meg azokat a dolgokat, amikre nem emlékszem, mert túl kicsi voltam. -Mosolyogtam.- Egy démonnal, csak akkor lehetsz jóban, főleg, ha benned van, ha elfogadod az ő erejét és nem elnyomod, de mégis te maradsz a domináns fél. -Kuncogtam.- Nem egyszerű… -Mosolyogtam. Az orvoslásra vonatkozó szavait figyelmesen hallgattam.- Van saját klinikád is? De jó! Az nagyon jó! -Csillantak fel szemeim.- Biztos tudod, miért ne tudnád… de az állatoknak gyógyító hatása van. A kutyák és a delfinek a legerősebb hatásúak… és a lovak! -Mosolyogtam.- Biztosan te kutyád is sokakat gyógyított meg, csak a szeretetével… -Mondtam izgatottan, aztán vissza vettem magamból, mikor észre vettem.- Bocsánat… -Pirultam el és pillantottam félre. Látszik, hogy soha nem beszélgettem még így férfivel és pláne nem viselkedtem így, amire képes vagyok, de lehetőségem se nyílt rá, és jobb is ezt az oldalam nem mutatni.- Szóval… az állatok gyógyító hatással vannak az emberekre… -Mondtam kissé zavarban és elpirultan figyelve az alattunk lévő embereket.-

  12. – Bármit elérhetsz… De sok nagy célhoz, rengeteg áldozatot kell hoznia egy embernek, ha nincs képessége… Innen kezdődik a dilemma. Elérje a saját célját és áldozza fel mondjuk egy közeli szerettét, vagy éljen tovább a békés, ám de szürke hétköznapjaiban. Sokan ezért kételkednek inkább a továbbhaladásban…- némultam el végül, mivel ezek mind csak megfigyelések voltak részemről. Nem sok beleszólni valóm volt az életembe, mivel akkor csak nyugodtan élném a szürke hétköznapjaim, mivel semmi szükségem ekkora hatalomra, mivel sose használom ki. Végül az eddigi életem átgondolása helyett feljebb emeltem a lenti tömegekről a fejem és érdeklődő tekintettel hallgattam végig gyermekkorát. Igazán érdekes helyzet volt, nem mindennap hallok bölcsőhalál kezdődő történetet, főleg úgy nem, hogy az illetőnek normális családi háttere volt. Végül mint kiderült, ő a céljait akarta elérni, így hát feláldozta a feláldozhatót.
    – Szerencsésnek tartalak… Akármilyen próbálkozást is hajtottam eddig végre, 16 év alatt se sikerült egy kicsit is megbarátkoznom a démonnal, csak is uralkodni egy bizonyos mértékig rajta.- szólaltam meg története után, de következő kérdésére elnémultam.
    – Hát… Már most orvos vagyok igazából, mivel a tudásom és képzettségem minden szakágra kiterjed… Éppen ott segítek, ahol kell. De általában az otthonomba létrehozott magán klinikámat üzemeltetem, ahol mindenkinek segítek, nem érdekelve, hogy mit tett, ki ő és a többi, számomra mindenki egyenlő. Általában még felvidítani is sikerül a gyerekeket egy kis édességgel, vagy a kutyám hozzájárulásával… Ő igazi kis cukor falat házi kedvenc, nem úgy mint ez a dög itt bent…- ütöttem meg kissé a hasam, melyen az elzáró pecsét volt található.

  13. – Érdekes volt, ahogy a magasságról és a sólymokról beszélt. Amikor az ember a hobbijáról beszél általában kicsit megváltozik. Nála sem volt ez másképpen, ahogy beszélt elmosolyodva figyeltem. Jó volt látni, hogy ilyen átéléssel beszél. – A sólymok csodálatos állatok, ez igaz… bár én inkább a sasokat szeretem, és a baglyokat… de nekem sárkányom van. -Kuncogtam, mintha csak egy háziállatról beszéltem volna.- Igazából én a hüllőket szeretem jobban. -Mondtam. A korlátot fogtam meg és támaszkodtam meg, kiegyenesedett háttal. – Valóban… csodálatos… -Mosolyogtam körbe nézve.- Én nem azért szeretem, mert messzire vágynék… sok felé jártam már… engem megnyugtat a messzeség… olyan magával ragadó érzés… ahogy nézel a messzeségbe, úgy érzed bármire képes vagy… képes vagy elérni a lehetetlent is, mert ahová nézel… oda el is juthatsz… -Mosolyogtam.- Nem igaz? Nincs amit ne érhetnél el, ha el akarod érni… -Mosolyogtam rá nézve. Kérdésére, és a kölcsönös információ szerzés kijelentésére bólintottam, majd a városra pillantottam, utána pedig vissza rá.- Elért a bölcső halál… éppen látogatóba volt a család boszorkány barátja. Hiába keltett anyám, nem ébredtem fel. Pánikba estek a szüleim. Ez a varázsló, aki máig szinte anyám, feltámasztott egy igével… A sárkányt, azért kaptam, mert a pecsét védi a gazdatestként szolgáló testet, így már nem érhetett el ismét az “értelmetlen” halál… Nem tudta senki, miért pont őt kaptam, pontosabban a boszorkány tudta… Eleinte Matsu nem akart engem… elzárkózott… de aztán amikor megijesztett egy állat, és én éppen tudtam már totyogni, nem nyugodtam a szüleim kezében. Egyre sírtam és ficánkoltam, amikor letettek oda totyogtam Matsuhoz és hozzá bújtam, mert éreztem, hogy ő tüzön vizen át megvédhet… megnyugodtam és elaludtam. Ezután már többé nem rázott le. Egyre csak tanított, nevelt és edzett… Jó gyerekkorom volt… teljes volt. -Mosolyogtam.- Egészen míg ajándékot nem adott nekem… és én meg akartam tartani… birtokolni akartam… és sikerült is. Ehhez bűnt kellett elkövetnem… nem is akár milyet… de megtettem… így tovább edzett és nevelt. Ő a nevelő apám és a testvérem is egyben. A boszorkány pedig szinte anyám. -Mosolyogtam rá, hiszen ezen birtoklás miatt vesztettem el a szüleim.- Jó gyerekkorom volt… -Mondtam szemeibe nézve.- Milyen orvos leszel? -Kérdeztem kíváncsian.- Minden ok-okozati kapcsolatban van… semmi sem történik véletlenül. -Mondtam mosolyogva.-

  14. – Imádom a magasságot…- szólaltam meg, mikor már lifttel tartottunk felfelé az emeleteken át.
    – Mindig elképzelem, hogy repülök… Olyan csodálatos, szabad és gondtalan létet nyújt, semmi se akadályoz ott. Néha irigyelem a madarakat, de hát ezért hobbim a solymászat. A kis repülő barátaim szeretnek.- dicsekedtem kissé, mert hát na… Minden embernek szokása ez, ha jó valamiben, már pedig ebben nem voltam utolsó, szinte barátokként tekintek a kis tollasokra. A liftből kiszállva követtem felfelé őt a lépcsőn, egy-két lépéssel le voltam azért maradva, hisz nem siettem. Amint kiértünk a már falmentes területre, ámulattal néztem körbe.
    – Ez meseszép, felülről még hatalmasabb és csodálatosabb a város, mint lentről… Bár a tömeg még így is szinte mindenhol ott van.- ráztam meg ezen a fejem vigyorogva.
    – A messzeség is szép, de… Nem vagyok messzire vágyó típus. Az álmaim mindig is olyanok voltak, amiket láttam a szüleimtől, anyám miatt kezdtem el az orvosi képzést is, tehetséges volt ilyen témában… Igazából mindennek oka van, ami miatt most ilyen vagyok jelenleg…- támaszkodtam mindkét könyökömmel a korlátra és teljes félelemmentességgel tekintettem le a tömegre.
    – Mond csak… Miután beléd zárta a boszorkány a sárkányt, milyen volt a gyerekkorod? Én már nagyon elvesztem a sajátomba, de szeretném a tiéd is megtudni, végül is kölcsönös információkból alakul ki egy kapcsolat az emberek között, nem?- emelem rá tekintetem mosolyogva.

  15. -Elnevettem magam a szavain.- Ritkán találkozik a barátaival… Annyi neki is jár, hogy nélkülem eltöltsön egy kis időt a barátaival… -Mondtam vigyorogva.- Meg aztán… ez egy egyesség közöttünk… Ilyenkor mindketten azt csinálunk amit akarunk és csak akkor hívjuk egymást ha muszáj. -Mondtam előre haladva. Felnéztem arra, amerre mutatott.- Remek ötlet! Menjünk fel! -Mosolyogtam izgatottan, majd körbe néztem az embereken. – Fedezzük fel együtt… -Mosolyogtam rá, majd el is indultam a magas felhőkarcoló felé. – Szereted a magas helyeket? -Kérdeztem kíváncsian. Mikor oda értünk, meggyőztem az őrt, némi zöldhasúval, hogy minket felengedjen, így meg is tette. Fel mehettünk a tetejére. Lifttel mentünk fel, de az utolsó három emeletet, ami lényegében az elzárt rész, gyalog kellett megtennünk. Kisétáltunk az ajtón és korláttal kerített széle felé indultam.- Szép a kilátás… -Mosolyogtam körbe nézve.- Mit gondolsz Akeno? -Néztem rá elmosolyodva.- Szeretem a messzeséget nézni… -Mosolyogtam rá.-

  16. – Három napra? Jól ellehet az a sárkány, ha három napon át szórakozik… Nem tudom, meddig elfogadható az én maradásom itt… Bár lehet van egy megoldásom…- gondolkozik el, majd pedig így követi a közeli park felé a lányt.
    – A várost nem igazán ismerem, ezért is kívánom most felfedezni…. De talán valami magasabb, még járható ponton nem lesz akkora tömeg, az emberek nagy részének tériszonya van. Esetleg egy kilátóból körbenézhetnénk.- mutattam fel az egyik épület tetejére, melynek oldalain korlátok vannak. Felhőkarcoló mérete már tökéletes kilátást nyújt az őt körbevevő városra. Amíg a nő válaszára vártam, egy kézzel formáltam kézjelet, s így jelent meg mellettem a klónom. A fegyvertartóból előszedtem a csomagot, majd így nyomtam a kezébe.
    – Add le ezt Kaguyának… – adtam ki az utasítást “saját magamnak”, hiszen ő is tudja, milyen célból lett létrehozva. Bólintva rakta el az anyagot, majd pedig fejére húzva a kapucnit, rohanva hagyta el a társaságunk.
    – Így már ráérek három napig…- nevettem fel lágyan, mégis csak volt előnye az erőmnek, persze ezt én is tudtam és el is ismertem.

  17. -Elmosolyodtam szavaira. Ki hitte volna, hogy létezik nem rinyálós pasi is. Ez azért tetszett benne. Ráadásul úgy látom jól értettük egymást, ami szintén tetszett. Akeno szavait figyelmesen követtem és tetszett is azok tartalma. Úgy látom lesz még érdekesség, amit felfedezzünk egymásban. Amire kíváncsi is vagyok és nagyon is érdekel. – Így van! A gyerek azért van, hogy a szüleire véletlen se üssön! -Kuncogtam kijelentve.- Te ismered a várost? -Kérdeztem körbe pillantva. A kiderítésre elmosolyodtam.- Benne vagyok! Derítsük ki! -Mosolyogtam rá, szemeibe nézve.- Akkor indulás! -Mondtam és elindultam egy irányba.- Én nem annyira ismerem a várost, viszont van időm felfedezni, mert az ilyen férfi bulik több naposak… Most három napra jöttünk… szóval én ráérek. -Mosolyogtam rá. A parkos rész felé pillantottam, ahol árusok is voltak.- Van itt valami olyan hely, ahol nem ömlik a tömeg? -Kérdeztem körbe pillantva kíváncsian.-